Koto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koto
Japanese Koto.jpg

Más nyelveken
japán: 箏
Hepburn-átírás: koto
Besorolás
húrosciterák → heterokord félcső-citera
pengetős, húrlábbal
Rokon hangszerek ku-cseng

A koto (japánul: 箏) hagyományos japán húros, pengetős hangszer.[1] A koto a kínai ku-cseng (pinjin: guzheng) japán megfelelője, hasonlít a mongol yatgára, a koreai gayageumra és a vietnami đàn tranhra. A kotónak tizenhárom húrja van, mindegyik egy-egy mozgatható húrlábbal van két részre osztva. Teste hosszúkás, lapos, enyhén ívelt tégla alakú, általában kiri, azaz császárfából készítik. A jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára gyűszűszerűen felhúzható pengetőkkel szólaltatják meg. Régen a húrokat selyemből fonták, manapság legtöbbször nejlonból készülnek. Akárcsak 11. századi átvételekor Kínából, ma is a hölgyek kedvenc hangszere, kezelni tudása bizonyos körökben a kötelező menyasszonyi ismeretek közé tartozik.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg, a japán Nara- és Heian-korban a koto kifejezés sokféle húros hangszerre vonatkozott, hasonlóan az indiai vína kifejezéshez. Például a szó-no-koto sokhúros hosszú citerafélét jelölt, a kin-no-koto a kínai csin (pinjin: qín) japán rokonát, a biva-no-koto egy lantfélét, a kudara-goto hárfát stb. Később a koto név már csak a szó-no-kotót jelölte, a többi hangszernév pedig elveszítette a no-koto toldalékot, pl. a kin-no-koto egyszerűen kin, a biva-no-koto biva lett.[2]

A koto hangszer nevének írására a 箏 jel szolgál, de emellett a 琴 írásjegyet is alkalmazzák. Az utóbbi írásjegy gyakran utal egy másik hangszerre, a csinre is. A 箏 jel bizonyos szövegkörnyezetekben szónak is olvasható. Mindenesetre a 箏 karakter gyakran címekben szerepel, míg a 琴 jelet a kotók számának jelölésekor használják.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto a hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az egyszerű kordofon hangszerek, azaz a citerák családjába tartozik. A citerák egy hanghordozó testből és annak végpontjai között kifeszített húrokból állnak.

Test[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koto félprofilban, jól megfigyelhető kétszeresen ívelt testformája

A koto teste hosszúkás téglalap formájú, hosszirányban enyhén, keresztirányban a tetején erősebben ívelt. Hossza 180–190 cm, szélessége 24 cm, vastagsága a szélein 4, középen 7 cm körüli. Két fő darabból állítják össze: egy vastagabb, vályúszerűen üregesre faragott darab alkotja a hangszer tetejét és oldalait, egy vékonyabb, ráragasztott lap pedig a hátát. A hátlap két végén egy-egy hanglyuk (marukucsi) található, melyek akusztikai szerepük mellett a hangszertest belsejéhez való hozzáférésre, a húrok rögzítésének megkönnyítésére is szolgálnak. A lyukak formája típusonként változó.[3]

A koto teste hagyományosan kiri- azaz császárfából (Paulownia tomentosa) készül, amely egy nagyon könnyű, lágy, könnyen megmunkálható faanyag. A hangszer tetőlapján látható jellemző mintázat annak függvénye, hogy azt a fa milyen metszetéből alakítják ki: sugárirányú metszet esetén a tetőlap párhuzamos csíkozású lesz, a húrirányú metszet adja a dekoratívabb, rajzosabb felületet. A hangzás szempontjából a kétféle megoldást egyenértékűnek tekintik. A tetőlap belső felületébe sajátos barázdákat faragnak, amelyek az egyszerűbb hangszereknél párhuzamos egyenes csíkok, a drágábbaknál cikcakk-formájúak.[4]

Húrok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto tizenhárom egyenlő hosszúságú és feszességű, azonos anyagú és keresztmetszetű húrral van felszerelve. A húrok a hangszertest két végén található rögzített húrlábak között feszülnek, mindegyiket egy-egy mozgatható húrláb osztja két szakaszra. A hangolás – az adott húrfeszesség és keresztmetszet mellett a rezgő húrhosszúság beállítása – ezeknek a húrlábaknak az elmozdításával történik. A húrok anyaga hagyományosan selyemfonat, újabban nejlon vagy tetron. A selyemhúrok sárgás színűek, hangjukat többre becsülik mint a műanyaghúrokét, ugyanakkor az utóbbiak olcsóbbak és tartósabbak. A húrok egymástól való távolsága 2 cm körüli.[5]

A koto mozgatható húrlábai (dzsi)

A rögzített húrlábak közül a bal oldali (unkaku) a hangszertest bal szélétől kb. 20 cm-re, a jobb oldali (rjúkaku) a jobb szélétől kb. 10 cm-re helyezkedik el a hangszer hossztengelyére merőlegesen. Anyaguk hagyományosan cseresznyefa, gyakran elefántcsonttal díszítettek, ritkábban teljes egészükben elefántcsontból készülnek. A húrokkal érintkező felületüket elefántcsontból, agancsból vagy fémből készült csík (itomakura) védi a kopástól.[6]

A mozgatható húrlábak (dzsi) feladata nem csak az, hogy kijelöljék egy-egy húr rezgésbe hozható hosszúságát, hanem az is, hogy ezeket a rezgéseket a hangszertetőnek átadják, hogy azok hang formájában a térbe sugárzódjanak. Szélességük, magasságuk 5 cm körüli. Anyaguk elefántcsont, fa vagy újabban néha műanyag.[7]

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto típusait négy csoportba lehet sorolni:

  • Gakuszó: a gagakuban, a császári udvari zenében használt koto.
  • Cukuszó: a cukusi-rjú iskola hangszere, eredetileg buddhista szerzeteseknek, konfuciánus tudósoknak, nemesembereknek tanították, a vakok és a nők számára tiltott volt.
  • Zokuszó: a közemberek, a hétköznapi muzsikálás hangszere.
  • Sinszó: a koto 20. századi új típusainak csoportja, melynek zömét Mijagi Micsio fejlesztette ki. Ide tartozik például a 17 húros basszuskoto, vagy a tanszó, egy kisebb méretű modernizált koto, amely lábakra van helyezve, és a zenész széken ülve játszik rajta.

A gakuszó és a cukuszó csak apró részletekben különbözik egymástól, és a zokuszó is közeli rokonságban áll velük. A zokuszó két legfontosabb változata az Ikuta koto és a Jamada koto. Kettejük közül napjainkban a Jamada koto élvez egyre nagyobb népszerűséget.[8]

Használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto megszólaltatása

Játék közben hagyományosan a koto vízszintesen a talajra van fektetve, a zenész felőli jobb oldalát kis lábak emelik magasabbra. A zenész a hangszer jobb oldalánál törökülésben (agura) vagy a sarkain ülve (szeiza) foglal helyet, jobb kezével pengeti a húroknak a mozgatható húrlábaktól jobbra eső szakaszát. A bal kéz a megszólaló hangokat módosíthatja úgy, hogy a húrok bal oldali, nem rezgő szakaszát lenyomva, megfeszítve a hangmagasságot megemeli. Néha a bal kéz is részt vesz a pengetésben. A zenészhez közelebbi húrok a magas hangok, a távolabbiak a mélyek.

A kotót szokás állványra is helyezni, ilyen esetben a zenész széken ülve játszik.

A kotót a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára rögzített pengetőkkel (cume) szólaltatják meg. Minden pengetőnek két része van: a „fej” (atama), ami a húrokat megpendíti, illetve az „öv” (obi) ami a pengetőt a zenész ujjbegyéhez rögzíti. Az atama bambuszból, csontból, elefántcsontból, az obi bőrből, textíliából vagy papírból készül. A pengető mérete és formája iskolánként változik: lehet vékony, hosszúkás, lehet szögletes vagy ovális formájú.[9]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto őse a kínai ku-cseng[10][11] és először a 7-8. században került Kínából Japánba.[12] Első ismert változatának öt húrja volt, amely később hétre növekedett. A korai Nara-korban (710–784) már tizenkét húrja volt, míg végül tizenháromra növekedett számuk. Ez a sajátos hangszertípus ismert egész Ázsiában, azonban mindenhol más és más formában van jelen: a kínai ku-cseng rokona a japán koto mellett a koreai gayageum és a vietnámi đàn tranh is.[13]

A koto egyéb művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érdekesség, hogy egy gyönyörű példányt találtak a Tódai-dzsi templom együttes 8. századi Sószó-in nevezetű raktárházában, valamint megannyi korai japán könyvben említést tesznek róla. Kínai és Japán citerákat is találtak a Sószó-in raktárházban, kiszínezett írások azonban gyakran szólnak többről, mint amit a valóságról felvázolhatunk a koto eredetét illetően. A 10. század kétségbeesett hősnője az Ocsikubo monogatari című műben azon panaszkodott, hogy soha nem tanult qinen játszani annak ellenére, hogy jól tudott játszani koton. A 10. század végén íródott, a Ucubo monogatari (kandzsikkal: 宇津保物語) nevezetű regény, melyben a főhős, Kijohara no Tosikage Kína partjainál él, ahol a kalandjai során órákat vesz a qin használatáról. Miután hazatért Japánba, magával vitte és „hét húros koto”-nak nevezte el.

A koto fejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koton és samiszenen játsó gésák

Ez a kitalált beszámoló összezavarta a történészeket, mivel a kínai karakterek a qinre és a kotora összekeverődtek. A problémához adódott még, hogy valójában a Sószó-inben őriztek egy hét húros citerát, aminek a formája akkora volt, mint egy qinnek, viszont a húrok furatai a kotora, míg a hangolásra való kampók a bivára emlékeztetnek. Tudósok bölcsen, egyszerűen csak egy hét húros hangszernek nevezik. Talán ez volt az eredménye annak, hogy találékony elméjű japán zenészek a tökéletesítés lehetőségét keresték az összes kínai hangszerben, ami jellegzetes volt a Nara-kor udvari zenéjére.

Másik hagyományos igény a koto Japánba való bevezetésére a gagaku zenész, Fudzivara no Szadotasi által jött létre, aki először vitte a szóló koto zenei hagyományát Kínából Japánba a 9. században. Azonban kis esély van a zenei bizonyítására, mert a Nara- és a Heian-kor irodalmában hallás után tanították a darabokat, vagy mintegy titkos darabot kezelték azaz csak néhány kiválasztott diáknak tanították. A qint elszórtan használták Japánban a kínai kultúrát kedvelő udvaroncok, tudósok és jómódú kereskedők.

Amikor először került a koto Japánba, az eredeti koto szó egy általános terminus volt az összes japán húros hangszerre. Idővel később a koto szó definíciója nem fedte le széles körűen ezeket a húros hangszereket és így a jelentése a szónak megváltozott. Az azuma gotot vagy jamato gotot vagonnak hívták, a kin no kotot egyszerűen csak kinnek, míg a sau no kotot (a sau egy régebbi kiejtése volt a 箏 írásjegynek) szónak vagy kotonak nevezték.

A modern koto a japán udvari zenében használt gakuszóból jött létre (tehát a koto egyik korai fajtájából). Ez egy közkedvelt hangszer volt a jómódúak között; a koto hangszert romantikusnak tekintették. Néhány szépirodalmi és történelmi feljegyzés szerint a kotora íródott szóló darabok már léteztek évszázadokkal a szókjoku, a koto műfaj zenéjének meghonosodása előtt. A japán irodalom szerint képeken, ábrázolásokon és a japán zenében is jelentős szerepet játszott. A Gendzsi szerelmeinek (源氏物語 Gendzsi Monogatari) egy részében Gendzsi őrülten beleszeret egy rejtélyes nőbe, akit sose látott azután, hogy a távolból hallotta őt koton játszani. Körülbelül 150 évvel a Meidzsi restauráció után a japánok felhagytak az elzárkózás politikájával és elkezdték beolvasztani az amerikai és európai hatásokat, ez az ami miatt a koto többféle variációt tudott ölteni.

A modern koto létrejötte és további fejlesztései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A koto története a 16. századig datálható vissza. Ebben az időben kezdett el egy buddhista pap, Kendzsun (1547–1636), aki észak Kjúsún élt, darabokat komponálni kotora az úgynevezett „cukusi goto” stílusban.

Talán a legjelentősebb hatást a hangszer fejlesztésében Kengjo Jacuhasi (1614-1685) érte el. Ő egy tehetséges vak zenész volt Kiotóban, aki megváltoztatta a hat dallal a koto zenéjét, ezáltal egy teljesen új stílust teremtve, amit kumi utának nevezett el. Jacuhasi megváltoztatta a cukusi goto hangolását, ami a gagaku hangolási módján alapult. Ezáltal a változtatással egy új stílusú koto született. Kengjó Yacuhasi ezért a „Modern koto atyja”-ként is jól ismert.

Kisebb hatást gyakorolt a koto fejlődésére egy Noszaka Keiko nevezetű zenésznő, aki nagydíjat is nyert 2002-ben a Japán Kulturális Minisztériumtól. Korlátozva érezte magát azáltal, hogy csak tizenhárom húron játszhat, éppen ezért készített egy újfajta hangszert, amin már húsz vagy annál több húr is található.[14]

Híd nélküli kotók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán fejlesztések a híd nélküli citerákban magába foglalják az egy és két húros kotokat (icsigenkin és nigenkin vagy jakumo goto), amiknek a virágkoruk a 19. század végén volt. 1920 körül Nagojában, Goro Morita készített egy újfajta két húros kotot, amin gombokat lehet lefelé nyomni a fémhúrok felett, mint egy nyugati húrozott citeránál. Ezt a hangszert taisó gotonak nevezték el a Taisó-kor (1912-26) után, amikor is ezt feltalálták és népszerű amatőr időtöltéssé vált a tartományokban. Ezen kívül még a rádióban is használták drámák kíséretéhez.

A koto a 20. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Meidzsi-kor (1868-1912) elején jelent meg a nyugati zene Japánban. Mijagi Micsio (1894-1956), egy vak zeneszerző, fejlesztő és előadó, akit az első japán zeneszerzőnek tartanak, aki egyesítette műveiben a nyugat és a hagyományos koto zenéjét. Mijagi nagymértékben tekinthető felelősnek abban, hogy a koto életben maradt, miközben a japán hagyományos művészetek feledésbe merültek és kicserélődtek a nyugatiasodás során. Több mint 300 darabot írt halála előtt, ami egy vonatbaleset következtében 62 éves korában következett be. Szintén ő találta fel a népszerű tizenhét húros mélykotot, ő talált fel új játéktechnikákat, továbbfejlesztett hagyományos formákat és ami a legfontosabb, növelte a koto népszerűségét. Külföldön is szerepelt és 1928-tól számos más hangszerre készült átírat kotora és sakuhacsira íródott darabjából, melynek címe: A tavasz nyugodt tengere (春の海; Haru no Umi). Ezt a darabot minden Újévkor előadják Japánban.[15]

Mijagi kora óta számos más zeneszerző, mint Szavai Tadao (1937-1997) írt és előadott darabokat, melyek folytatták a hangszer korszerűsítését. Gyerekként Mijagi kedvelt tanítványa volt, Szavai özvegye Szavai Kazue, aki a legnagyobb hajtóereje volt a koto modernizációjának és nemzetközivé tételének. Az ő beleegyezésével John Cage zeneszerző készített zongora duettet „Három tánc” címmel négy előkészített mélykotora. A darab egy mérföldkő volt a modern kor koto zenéjének.

Körülbelül 150 évvel a Meidzsi-restauráció után a japánok felhagytak az elzárkózás politikájával és elkezdték beolvasztani az amerikai és európai hatásokat, ez az ami miatt a koto többféle variációt ölthetett.[16]

A koto mint sárkány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy koto alsó részének képe

A koto minden részének vannak hagyományos elnevezései, amik kapcsolatban állnak azzal az elgondolással, miszerint a koto teste olyan, mint egy sárkányé. A koto tetejét éppen ezért „Sárkányhéjnak” (Rjúkó; 竜甲) (az ázsiaiak úgy gondolták, hogy a sárkányoknak olyan páncéljuk van, mint a teknősnek), míg az alsóbb részt a „Sárkány hasá”-nak (Rjúhara; 竜腹), valamint az egyik végét figyelemre méltóan – az elmozdítható színes kagylómintázatok miatt – „Sárkányfejnek” szokták nevezni. A „Sárkányfej” az úgynevezett „Sárkányszarvak”-ból (Rjúkaku; 竜角), Sárkánnyelv”-ből (Rjúsita; 竜舌) és hasonlóakból áll. A koto alsóbb részei a „Sárkányfarok”, valamint az „Égi ülés” (Tenmijo;天御代) vagy más néven „Felhőtölcsér” (Kumokaku; 雲角), ezzel a jellemzéssel illetik a húrok fából készült párnáját.

A koto napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Micsio Miyagi egy 21 húros koton játszik

A nyugati popzene hatásai miatt a koto kevésbé lett kiemelkedő Japánban mindazok ellenére, hogy mai napig fejlesztik. A japánul dzsúsicsi-gennek nevezett tizenhét húros mélykoto sokkal kiemelkedőbbé vált azóta, amióta Mijagi Micsio kifejlesztette. Manapság már létezik 20, 21, de akár 25 húros koto is. Napjainkban inkább 20 és 25 húros kotokra, valamint a tizenhét húros mélykotora írnak darabokat. Obata Reiko szintén jobban hozzáférhetővé tette a nyugati zeneolvasóknak azáltal, hogy két olyan könyvet is publikált szóló kotora, amelyekben nyugati jelöléseket használt. A jelenlegi generációja a koto zenészeknek, akárcsak az olyan amerikai előadóknak, mint Obata Reiko és Masaoka Mijao csakúgy, mint japán mesterük Szavai Kazue és az ő tanítványai – beleértve Jagi Micsiot is – helyet találtak a kotonak a mai dzsesszben, az úgynevezett „kísérleti” zenében és még a popzenében is. A Rin banda tagjai híres dzsúsicsi-gen zenészek, a modern zenében is jelen vannak.

Hangzó anyag[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. "Koto". Encyclopædia Britannica Online. Retrieved 2008-03-18.
  2. Adriaansz, i. m. 22. old.
  3. Adriaansz, i. m. 25 – 29. old.
  4. Adriaansz, i. m. 26. old.
  5. Adriaansz, i. m. 25 – 29. old.
  6. Adriaansz, i. m. 27. old.
  7. Adriaansz, i. m. 28, 29. old.
  8. Adriaansz, i. m. 23, 24. old.
  9. Adriaansz, i. m. 28. old.
  10. Deal, William E. (2006). Handbook to life in medieval and early modern Japan. New York: Infobase Publishing. pp. 266–267. ISBN 0-8160-5622-6.
  11. Encyclopedia Americana, Volume 2 (international ed.). Minnesota: Americana Corp. 1966. p. 400.
  12. Speed, Burgess (2008). Japan: Your Passport to a New World of Music. Alfred Publishing. p. 7. ISBN 978-0-7390-4303-5.
  13. Hugo's window on the world of Chinese zheng". Chime (Leiden: European Foundation for Chinese Music Research). 16-17: 242. 2005. "Throughout the centuries, the zheng became the parent instrument of the Asian zither family as it spread from China to a number of adjacent countries giving birth to the Japanese koto, the Korean kayagum and the Vietnamese dan tranh."
  14. Wade, Bonnie C. Music in Japan: Experiencing Music, Expressing Culture. Oxford: Oxford Univ., 2005. Print.
  15. "Sian Instrument Collection in the Beckwith Music Library". Bowdoin. Bowdoin College Library. Retrieved 2013-28-September.
  16. Johnson, Henry M. "Traditions Old and New: Continuity, Change, and Innovation in Japanese "Koto"-Related Zithers." Journal of the American Musical Instrument Society 29 (2003): 181-229. ProQuest. Web. 30 Sep. 2013

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ackermann, Peter. Studien zur koto-musik von Edo. STMJ, Vol. 6, 1986
  • Adriaansz, Willem. The Danmono of Japanese Koto Music. Berkeley: University of California Press, 1973.
  • Gunther, Robert, and Mabuchi Usaboro. Quellen zur Kammermusik der Edo-zeit. STMJ, Vol. 3, 1985.
  • Gy. Horváth László. Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 1999.
  • Ikutaryū sōkyoku zenshū. Tokyo: Hōgakusha, 1983-84. 4 vols.
  • Kikkawa Eishi. The History of Japanese Koto Music and Ziuta, with two CDs. Trans. with supplements by Leonard C. Holvik, ed. by Yamaguti Osamu. Tokyo: Mita Press, 1997
  • Kishibe Shigeo. The traditional music of Japan. Tokyo: Kodansha International, 1984.
  • Malm, William P. Japanese Music and Musical Instruments. Tokyo: Charles E. Tuttle Company, 1990.
  • Malm, William P. Traditional Japanese Music and Musical Instruments. (Rev. ed.). New York, NY: Kodansha International, 2000.
  • Matsuda Tōshū. Sōkyoku kashi kaimei. Tokyo: Hōgakusha, 1983.
  • Sōkyoku to jiuta. TOS, Vol. 3, 1967.
  • Tsuge Genichi. Anthology of Sōkyoku and Jiuta Song Texts. Tokyo: Academia Music, 1983.
  • Wade, Bonnie C. Tegotomono. London: Greenwood Press, 1976.
  • Yamadaryū sōkyoku gakufu. Tokyo: Hōgakusha, 1957- .
  • Yamazaki Shinko. Yatsuhashiryū koto kumiuta no kenkyū. Kikkawa Eishi, ed. Tokyo: Zenongakufu Shuppansha, 1988.
  • Yoshida Bungo. Nihon no koto. Hiroshima: Keisuisha, 1984.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Koto (instrument) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Koto témájú médiaállományokat.
  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap