Koszmosz–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koszmosz–3
Ország  Szovjetunió
Gyártó OKB–1
NSSDC ID 1962-013A
Típus tudományos kutató és kísérleti műhold
Rendeltetés geofizikai mérések, műholdas rendszerek tesztelése
Küldetés
Indítás dátuma 1962. április 24. 04:04 UTC
Indítás helye Kapusztyin Jar, Majak–2 indítóállás
Hordozórakéta Koszmosz–2I
Visszatérés dátuma 1962. október 17.
Tömeg 330 kg
Energiaellátás napelem és akkumulátorok
Pályaelemek
Pályamagasság 216/707 km
Inklináció 49°
Periódus 93,8 perc
COSPAR azonosító 1962-013A
SCN 00281

Koszmosz–3 (oroszul: Космос–3) szovjet tudományos kutató és kísérleti, teszt műhold.

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feladata a Szputnyik–3 geofizikai műhold kutatási programját folytatni, a későbbi műholdas rendszerek mikrogravitációs környezetben történő tesztelése, valamint a kozmikus sugárzás vizsgálata az ionoszférában.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az OKB–1 (ma: RKK Enyergija) tervezőirodában kifejlesztett és épített (2MSZ) típusú műhold. Üzemeltetője a szovjet Akadémia (Академия наук (АН) СССР).

Megnevezései: COSPAR: 1962-013A; SATCAT kódja: 281.

1962. április 24-én a Kapusztyin Jar rakéta-kísérleti lőtérről, a Majak–2 (LC–Launch Complex) jelű indítóállásból egy Kosmos-2I (63SZ1 4LK) hordozórakétával juttatták alacsony Föld körüli pályára (LEO = Low-Earth Orbit). Az orbitális egység pályája 93,8 perces, 74° hajlásszögű,, az elliptikus pálya perigeuma 216 kilométer, az apogeuma 707 kilométer volt.

A sorozat felépítését, szerkezetét, alapvető fedélzeti rendszereit tekintve egységesített, szabványosított űreszköz. Stabilizálatlan űreszköz, helyzetét Nap-érzékelők segítségével határozták meg. Hasznos tömege 330 kilogramm. Formája két félgömbbel lezárt hengeres test. Az űreszköz felső felületét napelemek borították, éjszakai (földárnyék) energia ellátását újratölthető kémiai akkumulátorok biztosították. A felső felületen kaptak helyet az érzékelő egységek, valamint a telemetriai szolgálatot segítő antennák. A hengeres részben kaptak helyet a szolgálati egységeket (programvezérlő, adatrögzítő, telemetria). Az érzékelők (műszerek) mikrógravitációs környezetbeli hitelesítését trícium alapú radioaktív forrásokkal végezték. A mért eredményeket közvetlenül (vevőállomások vételi pozíciója) vagy tárolás (nem látható vevőállomások) után továbbították a Földre. Az egyenletes belső hőmérsékletet cirkuláló (nitrogén) gáz biztosította. A hőegyensúlyt sugárzás elnyelő anyaggal illetve zsalus radiátorral biztosították.

Mérési programja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nap-érzékelőkkel vizsgálták a mikrometeoritok eróziós hatását – a fényt át nem eresztő ernyőn ütött lyukak felületével arányosan nőtt a Nap-érzékelők árama
  • a protonáramot 5 darab mágneses szűrővel ellátott, különleges csapdával mérték a 100 eV – 10 keV tartományban
  • a kis energiájú (40 eV – 50 keV) elektronok detektálására két, a fény ellen alumínium fóliával árnyékolt fluoreszkáló ernyőt használtak, melyek felvillanásait fotoelektron sokszorozókkal regisztrálták
  • a kis energiájú elektronokat és protonokat elektromos térben gyorsították fel az észlelési küszöbig
  • a nagy energiájú töltött részecskéket (0,4 MeV – 50 MeV) árnyékolással ellátott Geiger–Müller-számlálóval regisztrálták

1962. október 17-én, 176 nap után belépett a légkörbe és megsemmisült.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Koszmosz–3. lib.cas.cz. (Hozzáférés: 2014. június 4.)
  • Koszmosz–3. nasa.gov. (Hozzáférés: 2014. június 4.)
  • Koszmosz–3. astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. június 4.)
  • Koszmosz–3. astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. június 4.)