Koreai kard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Koreai-félszigeten használt és készített kardokat nem lehet egyszerű definícióval meghatározni, mert például a japán kardokkal ellentétben a koreaiak nem feltétlen ragaszkodtak a pengék készítésekor előre megszabott formák és méretek alkalmazásához. További problémát jelent, hogy Korea 1910-től 1945-ig tartó Japán megszállása után nagyon kevés kard és feljegyzés maradt fent a történelem során használt koreai fegyverekről.

Ókor és a három királyság kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kőből készült tőrök a bronzkorból

A Koreai-félszigeten már a történelem korai szakaszában készítettek és használtak vágófegyvereket. Régészeti feltárások[1] bizonyították, hogy a területen már 4000 évvel ezelőtt használtak kőből készült késeket, majd mintegy 1000 évvel később[2] bronzból készített kardokat, bár utóbbiak ekkor elsődlegesen még rituális célokat szolgáltak, harcban a lándzsák voltak a fő fegyverek.

I.e. 400. körül jelentek meg a vasból készült kések, kardok, tükrök, lószerszámok. A kardok hossza ebben az időszakban még csak kb. 40 cm volt.

A kardkészítés és használat a három királyság idején (i.e. 37. - i.sz. 668.) jelentős fejlődésen ment keresztül. A fémmegmunkálás fejlődésének köszönhetően a kardok hossza megduplázódott és a kard használatának különböző módjait is rendszerbe foglalták.

Japán és koreai régészeti ásatások eredményeiből ismert, hogy a VIII-IX. században a koreai egyenes kard egyeduralkodó volt a térségben. Ebben az időszakban kerültek át Koreából Japánba a fémek és egyéb alapanyagok megmunkálásának különböző módszerei.

Kardok a három királyság korából

A három királyság idején a kardokat elsősorban a lovasság használta, a gyalogos katonák fő fegyvere a lándzsa és az íj volt. A lovas katonák által használt kardoknak a védekezésben és a közelharcban volt nagy szerepe.

A Vupej cse (武備志, Hadi művészetek és tudományok kézikönyve) című kínai könyv szerint valamikor a IX. században a koreai kardvívásnak már kialakított rendszere volt, melyet a kínaiak is felhasználtak saját, akkoriban hanyatlásnak indult kardhasználatuk újjáélesztéséhez. A kialakított rendszer intenzív lábmunkát tartalmazott, már nem a lovas, hanem a ló nélküli küzdelmen volt a hangsúly.

Ebből a korszakból származik az egyik első, kardhoz kapcsolódó legendás történet, mely szerint egy hét éves sillai fiúgyermek kardtáncával bejárta a Pekcse Királyságot és végül előadásával a király elé is eljutott, akit táncának végén meg is ölt.[3]

Szintén sillai volt az egyik leghíresebb koreai kardforgató, Kim Jusin tábornok, akinek nagy szerepe volt a három királyság egyesítésében. A személyét övező legendák száma végtelen, az egyikben például egy kínai hadvezérrel történő tárgyalás során (a kínaiak túszul ejtettek egy helyi koreai kormányzót és Kim egymaga ment el a kínaiak táborába) Kim kardja magától kirepült hüvelyéből és a kezébe ugrott, amire a kínai ijedtében Kim minden követelésébe beleegyezett.[4]

Korjo-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Korjo állam idején (918–1392) elsősorban mongol hatásra[5] megjelent az ívelt pengéjű kard és bár a mongoloknak Japán meghódítása nem sikerült, kardkészítési technikájuk eljutott Japánba és az ott készült kardok már sokkalta strapabíróbbnak bizonyultak koreai elődjeiknél és később gyakran importáltak ezeket mind Kínába, mind Koreába.

Csoszon-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A folyamatos kisebb-nagyobb belharcok ellenére ebben e korban a Konfuciánus tanításoknak köszönhetően jóval nagyobb hangsúlyt kaptak a tudományok, a művészetek, a mezőgazdaság, mint a hadtudományok. Bár a tudományok szerepe felértékelődött, a kormányzat továbbra is fejlesztette a katonai technológiákat, elsősorban a lőfegyvereket és a kardokat. Képzett fegyverkovácsok kardok széles arzenálját készítették, de a viszonylagos belső béke még a rendszeres külső támadások ellenére is egyre inkább csökkentette az igényt a folyamatos hadi fejlesztésekre.

Egykezes koreai kard (középen), kétkezes koreai kard (jobbra), japán kard (balra)

A Csoszon-dinasztia katonái csak a legkiválóbb minőségű acélból kovácsolt kardokat használták, az egy- vagy kétélű, egyenes vagy ívelt pengék hossza kb. 90 és 120 cm között mozgott, de előfordult 180 centiméteres penge is. Mivel a kardkészítéshez szükséges alapanyagokat sűrűn foglalták le katonai fegyvergyártásra, a nem katona kardviselők gyakran Japánból hozattak maguknak kardokat.

Az egyélű ívelt pengéjű koreai és japán kardok között kinézetre nem egyszerű különbséget tenni. Általánosságban elmondható, hogy a japán penge tompa oldalához közelebb vércsatornát alakítottak ki, a koreai pengéken viszont rendszerint nem volt vércsatorna.[5]

A kormányzati tisztviselők, civilek által használt kardok a konfucianizmus szellemiségét tükrözték. Ők rövidebb, kétélű, gyakran tompa hegyű, hangsúlyosan díszített egykezes kardokat használtak, szerepük az önvédelemre való alkalmasságuk mellett is inkább csak szimbolikus volt.

Mivel a hadsereg tagjainak nagyobb része besorozott személyekből állt, akiket évente kétszer rendeltek szolgálatra és rendszerint soha nem ugyanoda, a kardhasználat tanulása esetleges volt és emellett is a minimálisra szorították megelőzendő, hogy a köznép fegyverrel fordulhasson a helyi hivatalnokok ellen. A katonai kiképzés a hangsúlyt a lovaglásra és az íjászatra, illetve a belső rendzavarások kezelésére helyezte. Idővel a koreai kardvívás színvonala leromlott és Korea az országot érintő védelmi ügyekben mindinkább a szomszédos Kínára volt kénytelen támaszkodni.

1592-ben Japán megtámadta Koreát azzal a céllal, hogy a Koreai-félszigetet felvonulási területnek felhasználva lerohanja Kínát. Az 1598-ig tartó konfliktus azonnal újra fontos szintre emelte a hadtudományokat Koreában.

Pár évtizeddel korábban Kína bátorítására az egyik koreai főminiszter (Ju Szongnjong) megkísérelte a hadsereget ütőképesebb szervezetté átalakítani, melyhez a kínai Csi Csi-kuang tábornok 1567-ben publikált katonai kézikönyvét (紀效新書, Csi hsziao hszin su) használta fel. 1598-ban az ellenségeskedés befejeztével a koreai kormányzat újra elővette ezt a kézikönyvet, de a könyvben írtak egészének alkalmazása helyett csak a hasznosnak talált részeket vették át. Ennek a munkának az eredménye lett az 1610-ben kiadott Mujedzsebo (무예제보 / 武藝諸譜, Harcművészet illusztrálva). A könyv tartalmazta többek között a hosszú bot, a pajzs, a lándzsa, és a kétkezes kard használatának leírását is.

A Mujedzsebót 1759-ben átdolgozva és kibővítve újra kiadták Mujesinbo (무예신보 / 武藝新譜, Harcművészet új illusztrációkkal) címen. Az új kiadásba bekerült többek között a rövid kard és a két kard egyidejű használatának módja is.

A könyv 1790-es, majd 1795-ös kiadásaiban tovább bővültek a fegyverhasználati módszerek. A megjegyzésekkel, magyarázatokkal sűrűn ellátott, az egyes technikákat mutató ábrák gyakran ösztönözték a kézikönyv használóját a technikák egyenkénti gyakorlása helyett azok egy formagyakorlatként való végrehajtására.[6]

XX. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korea 1910-es japán megszállásától kezdve a japán kardtechnikák a városokból növekvő ütemben szorították ki a koreai módszereket, azonban a vidéki területeken, távol a japánok figyelő szemeitől, lehetséges volt megőrizni a hagyományos koreai vívást. Japán gyarmati politikájának megfelelően a koreai kultúra rengeteg más része mellett szisztematikusan igyekezett megsemmisíteni minden kardot, páncélt, harcművészeti felszerelést és az ezekre vonatkozó feljegyzéseket, leírásokat, könyveket is.

1945 után újra megindult a ceremoniális célokra szánt kardok készítése és a hatvanas évekre vibráló iparággá nőtte ki magát a kardkészítés, azonban a japán megszállás során elveszett tudás jelentős része pótolhatatlannak bizonyult vagy pedig még újra felfedezésre vár. Egyes vélemények szerint a kilencvenes évek közepére jutott el újra a kardkészítés oda, hogy a minőség már összehasonlítható a Csoszon-korszak kardjaival.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Korean sword című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Korean swordsmanship című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Archeology of Korea; Nelson, Sarah Milledge; Cambridge University Press, 1993; pg 58-108
  2. Archeology of Korea; Nelson, Sarah Milledge; Cambridge University Press, 1993; pg 110-131
  3. http://www.midwesthapkido.com/native_sword.htm
  4. http://www.badassoftheweek.com/yushin.html
  5. ^ a b http://gregorybrundage.tripod.com/koreanswords/koreanswordhistory.html
  6. Comprehensive Illustrated Manual of Martial Arts; YI Duk-moo1 & PARK Je-ga (1795); Trans: KIM Sang H; Turtle Press, 2000; Introduction pg 18-19

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]