Kopácsi Sándor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kopácsi Sándor
Kopácsi Sándor emléktáblájaBudapest, VIII., Corvin köz 1.
Kopácsi Sándor emléktáblája
Budapest, VIII., Corvin köz 1.
Született
1922. március 5.
Miskolc
Elhunyt
2001. március 2. (78 évesen)
Toronto
Foglalkozása politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kopácsi Sándor témájú médiaállományokat.

Kopácsi Sándor (Miskolc, 1922. március 5.Toronto, 2001. március 2.) rendőrtiszt, az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya, a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka (Király Béla helyettese), később Nagy Imre perének életfogytiglanra ítélt hatodrendű vádlottja. Magát "nemzeti kommunista"-ként határozta meg. Az erőszakmentes konfliktusmegoldás híve volt, emellett legfőbb értéknek az embert tartotta.

Élete 1956-ig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja, aki vasesztergályosként dolgozott, 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején vöröskatona volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja lett.

Kopácsi Sándor követte a család politikai hagyományait. Tizenöt évesen nyilasellenes akcióban vett részt és comblövést kapott.

Miskolcon végezte a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakközépiskolát.

1940 és 1945 között a Dimávag esztergályosa volt, közben az SZDP miskolci szervezetének vezetőségi tagja.

1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és még ebben az évben rendőrtiszt lett. A tiszti iskola és két pártiskola elvégzése után 1949-ben a pártközpont karhatalmi osztályán kapott beosztást és még ugyanebben az évben kétéves pártfőiskolára küldték. A pártfőiskola után a rendőrségi pártapparátus élére került. 1952-ben Budapest rendőrfőkapitányának nevezték ki. Hamar felismerte a rendszer hibáit.

Szerepe a forradalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szovjet kommunista párt, az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa után Kopácsi Sándor egy rendőrségi pártértekezleten nyíltan bírálta Rákosi Mátyást. A júniusi, vérengzésbe torkolló poznańi munkásfelkelést követően egy közös honvédségi-rendőrségi értekezleten pedig másokkal együtt kijelentette, hogy Magyarországon nem lőnének a népre.

1956. október 31-én, amikor a kommunista Magyar Dolgozók Pártja Magyar Szocialista Munkáspárttá alakult és a hétfős vezetésbe (új neve: Ideiglenes Intézőbizottság) négy új ember került, Kopácsi is tag lett.

Kopácsit 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában választotta a Karhatalmi Bizottság Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka helyettesévé.

A forradalom leverése után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A forradalom leverése után, 1956. november 5-én Ivan Alekszandrovics Szerov szovjet hadseregtábornok tartóztatta le a sashalmi laktanyában mentelmi joga ellenére, azzal, hogy Budapest legmagasabb fájára fogják felakasztani, amiért október 23-án goromba volt vele. November 9-től négy napot a Szovjetunió nagykövetségének börtönné alakított alagsorában töltött más foglyokkal együtt. A kínzások során csuklójába fúródott szögek nyomát élete végéig viselte.

A Fő utcai börtönben szem- és fültanúja volt Losonczy Géza tragédiájának, aki a börtönben éhségsztrájkba kezdett, majd tisztázatlan körülmények között meghalt.

A Nagy Imre-per során Kádár János, aki november 2-áig Nagy Imrével egyetértően nyilatkozott, azt kívánta bizonyítani, hogy a Maléter Pál vezetése alatt álló hadsereg és Kopácsi Sándor rendőrségének árulása kényszerítette erre. (Ez Nagy Imrének is alkalmat adott volna az utólagos elhatárolódásra, amit azonban ő nem tett meg.)

A per első tárgyalását 1958. február 6-án tartották, de ezt félbeszakították, mert a vádlottak nem ismerték el bűnösségüket. A második tárgyalás június 9-én kezdődött, az ítéleteket június 15-én kihirdették és a halálos ítéleteket másnap hajnalban végre is hajtották a Gyűjtőfogház udvarán. Kopácsi hatodrendű vádlottként volt jelen a Nagy Imre-perben, melyben végül nem ítélték halálra. (A háttérben Kádár segítségét sejtette.)

Kopácsi Sándor sírja Budapesten. Új köztemető: 300.

1958 augusztusában, miután csaknem két évig volt magánzárkában, Vásárhelyi Miklóssal került közös zárkába a Gyűjtő Kisfogházban. 1959 májusában a Váci Országos Börtönbe vitték. Itt Bibó Istvánnal és Rácz Sándorral osztott meg egy szűk zárkát. 1960 szeptemberében egy zárkába helyezték a két postarabló Sziklai-fivérrel, akiket 1952-ben ő fogott el. A bűnözők nem bántották, sőt karácsonyra élelmiszerrel ajándékozták meg.

1963. március 25-én szabadult. Édesapja temetésére ért haza, akit ötödik szívtrombózisa egy nappal fia szabadulása előtt ölt meg. Szabadulása után fizikai munkásként dolgozott, majd jogi diplomát szerezhetett, de végzettségének megfelelő munkát nem kapott.

1975.-ben kivándorolt Magyarországról és Kanadában telepedett le. Fizikai munkásként dolgozott 1987-es nyugdíjba vonulásáig. 1989-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést[1].

A diktatúra után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszerváltás idején visszatért Magyarországra, részt vett Nagy Imre újratemetésén, sőt Méray Tibor és ő búcsúztatta a miniszterelnököt.

Jogi, erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesült, bár ez utóbbit csak részben használta fel. Rendfokozatát visszakapta, később altábornaggyá léptették elő.

A továbbiakban idejét részben Magyarországon töltötte és aktív közéleti tevékenységet folytatott, de távolmaradt a pártpolitikától. Tagja, vezetője lett több 56-os szervezetnek (Történelmi Igazságtétel Bizottság, Nagy Imre társaság) és az Országos Polgárőrszövetségnek. Számos állami és egyéb kitüntetésben és díjban részesült.

2000-ben hajlott kora miatt visszaköltözött gyermekei közelébe Kanadába, ahol 2001 márciusában családi körben hunyt el.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]