Kontinentális sziknövényzet

Linkek hozzáadása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kontinentális sziknövényzet szélsőséges termőhelyek fajszegény, többnyire laza szerkezetű, nyílt lágyszárú növényzete. A növényzet fő korlátozó és szelekciós tényezője a talaj sótartalma (főleg a nátriumsók: nátrium-klorid, nátrium-szulfát és nátrium-karbonát) szaporodnak fel.

Éghajlati feltételei[szerkesztés]

A sók felhalmozódásának fő oka az éghajlat. Szikes területek ott alakulnak ki, ahol a hosszú nyári szárazság idején negatív a talajok vízmérlege. A talajvíz felfelé áramlik a talaj pórusaiban, és elpárolgása után a könnyen oldódó sók a talaj felső rétegeiben, illetve a felszínen kikristályosodnak. Az alkáli sók lúgossá teszik a talajt (pH 8–12), és növelik annak ozmózisos szívó-, illetve vízvisszatartó erejét. Ezért a szikes talajok fiziológiailag szárazak: a közönséges növények a sós pórusvizet nem tudják fölvenni.

A sófelhalmozódás intenzitása három tényezőtől függ:

  • a csapadékhiánytól,
  • a talajvíz mélységétől és
  • az akkumuláció hosszától.

Az akkumuláció ott hosszabb, ahol a víz összegyűlik, és tovább párolog, tehát a mélyedésekben, pocsolyákban, sekély tavakban. Már néhány centiméteres talajszintkülönbség is igen jelentős sókoncentrációt eredményezhet, ezért a kontinentális szikesek termőhelyei és a rajtuk kialakult társulások mozaikosak: eloszlásuk rendszertelen, rapszodikus, elaprózódó.

Elterjedése[szerkesztés]

A kontinentális szikesek övezete végighúzódik az eurázsiai kontinens közepén a Pannon-medencétől az erdélyi Mezőségen, a dél-ukrajnai és dél-orosz síkságokon, Nyugat-Szibérián és Közép-Ázsián át egészen Kelet-Mongóliáig. A Kárpát-medencétől nyugatra már csak kisebb, elszigetelt foltjait találjuk (a Bécsi-medencében és a Morvamezőn).

Hazai szikeseink a kelet-európai és ázsiai szikesekkel együtt a kontinentális vegetációtípushoz tartoznak. Jellemző fajaik többsége a pontusi–pannon vidéken terjedt el, több közülük iráni-turáni rokonságot mutat.

Kialakulása a Kárpát-medencében[szerkesztés]

Vegetációtörténészek szerint a Kárpát-medence sótűrő növényei a harmadkorban specializálódtak: akkor, amikor a Thetys tenger bezáródása után a belső tengeröblök kiszáradtak. Wessel van der Hammen szerint ez a flóra, amelynek uralkodó fajai:

a periglaciális tundrákon és hideg sztyeppeken vészelhette át a jégkorszakot.

Az elsődleges szikesedés:

  • a nagy alföldi mocsarak ingadozó vízszintű peremterületein és
  • a szikes pusztai erdők tavasszal vízállásos tisztásain

alakulhatott ki.

Ahhoz, hogy ezek a társulások ilyen nagy területeket uralhassanak el és stabilizálódjanak, nagyban hozzájárult:

  • az alföldi folyószabályozás,
  • a mocsarak kiszárítása és
  • a hagyományos legeltető állattartás

(ezen emberi tevékenységek eredménye az úgynevezett másodlagos szikesedés).

A Kárpát-medencében jellemző fajok, alfajok[szerkesztés]

Az elsődleges szikesedés eredményeként, hosszú idő alatt fejlődtek ki az alföldi szikesek bennszülött fajai:

A tengerparti sós talajok növényzetére csak néhány faj utal:

az alfajok, illetve kisfajok többsége vikariáns:

Pszeudovikariáns, rokon fajok is előfordulnak:

A szikes talajokon élő növények egy része obligát halofiton; ezek számára a konyhasó normális anyagcsere-folyamataikhoz szükséges. A fakultatív halofitonok maximális szívóereje nem éri el a 40–50 atmoszférát, az obligát halofitonok közt azonban 100–170 atmoszféra szívóerejű fajok is előfordulnak. E szempontból a sziki pozsgások:

élesen különböznek az igen alacsony szívóerejű sivatagi szukkulensektől.

Hasonlóan nagy egyes

szívóereje.

Néhány tőlevélrózsás növény:

egészen sajátosan alkalmazkodott a szélsőséges viszonyokhoz: a sóval telített tőlevélrózsa felett új levélrózsát hajt, a régit pedig „leselejtezi” .

A fakultatív (alkalmi) halofiton (mezohalofiton) növények nem igénylik a sós vagy szikes termőhelyet, de elviselik azt – bár alakjuk olykor eltörpül. A jobb termőhelyeken erőteljesebben növekszenek, de mivel ott nem elég versenyképesek, legtöbbször kiszorulnak a sós és szikes talajokra. A felvett sónak csak kisebb részét képesek raktározni, nagyobb részét guttációval kiválasztják a felületükön. Ilyen fakultatív halofitonok:

Jellemző genetikai talajtípusai[szerkesztés]

A belföldi szikes és sós növényzet a talajok két nagy csoportján fordul elő:

A szoloncsák típusú talaj laza és szerkezet nélküli; vízszintesen nem rétegzett. Sok benne a homok; a só a talaj felszínéhez közel halmozódik fel. Növényzetében előnyös szerephez jutnak a valódi, pozsgás halofitonok. Ez a típusú sziknövényzet főként:

  • homokhátságaink (Kiskunság, Nyírség) egykor sekély tavakkal tarkított depresszióiban,
  • kiszáradt folyómedrek egykori homokos partjain,
  • a Velencei-tó és a Fertő környékén alakult ki.

A szolonyec típusú talaj kötött, szintekre tagolt. Összetételére a finomabb szemcséjű frakciók (agyag, iszap) jellemzők. A sók a mélyebb (B) szintben halmozódnak fel, de a kivált só a felső szint eróziójával (padkásodás) a felszín közelébe kerülhet. A növényzet összetételében halofitonok szerepe több tényezőtől függ. Ezek:

  • az A szint vastagsága,
  • a talaj kémiai típusa,
  • az abszolút sótartalom.

Ilyen sziknövényzet főként az Alföld nagy folyóvölgyeinek egykori nagy, mocsaras öntésterületeire jellemző.

Az egyébként is jelentős mozaikosságot fokozza, a fajkeveredést (különösen a szolonyec szikeseken) erősíti a kora tavaszi legeltetés. Az átázott talajt taposó nagy testű állatok elroncsolják a szikpadka és szikfok mikromorfológiáját, és úgynevezett „patanyom-társulásnyi” mozaikokat hoznak létre. Ezek peremén a szikpadka, belsejében a szikfok vagy a szikes tófenék növényei jelennek meg.

Társulástani osztályai[szerkesztés]

A belföldi szikeseket három növénytársulástani osztályra:

tagoljuk.

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kontinentális_sziknövényzet&oldid=23900488”