Kon-Tiki (hajó)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Kon-Tiki tutaj az oslói Kon-Tiki Múzeumban

Kon-Tiki volt a neve annak a tutajnak, amelyet Thor Heyerdahl norvég néprajzkutató és felfedező épített és használt 1947-es expedíciója során. Az utazással Heyerdahl a gyakorlatban bizonyította, hogy a történelem előtti időkben, „primitív” eszközökkel is lehetséges volt átkelni a Csendes-óceánon, Dél-Amerikából Polinéziába.

A tudósok korábban sok elméleti vitát folytattak arról, hogy Polinéziát lehetséges volt-e Dél-Amerikai felől elérni, illetve benépesíteni. Az uralkodó elméletek szerint:

  • A rendelkezésre álló balsafa magába szívja a vizet, ezért időről időre ki kell szárítani a napon, vagyis csak partmenti hajózásnál alkalmazható.
  • Egy tutaj tengerszinthez képest alacsony fedélzete nem nyújt elegendő védelmet a rajta lévő legénység és rakomány számára.
  • A tutaj összeerősítéséhez használt háncs a tengervízben szétmállik, illetve a súrlódástól elkopik, aminek következtében a tutaj szétesik.
  • Több ezer kilométeres távolságon nem lehetséges elnavigálni egy kicsiny szigethez.

Az expedíció a további elméleti vitákat feleslegessé tette, látványosan bizonyítva azok téves voltát.

Heyerdahl elmélete szerint Polinézia (ill. annak jelentős területei, népcsoportjai) az inkák előtti Dél-Amerikából települt be. Az elmélet a mai napig vitatott, azonban ellenzőinek legfőbb érvét (az adott technológiai színvonalon nem volt lehetséges óceánjáró tengeri járművek készítése) Heyerdahl látványosan cáfolta meg. Jelenlegi ismereteink szerint azonban az áttelepülés - ha egyáltalán megtörtént - semmiképpen nem volt annyira tömeges, mint azt Heyerdahl feltételezte volt.

A tutaj neve, Kon-Tiki az inka Napisten, Virakocsa nevének egy régi formája. Az expedícióról Heyerdahl azonos címmel rendkívül sikeres könyvet is írt, amely alapján 1951-ben Oscar-díjas film is készült.

Az expedíció Peruban kezdődött, ahol spanyol hódítás-korabeli képi ábrázolások és dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján Heyerdahl és 5 társa megépítette a balsafa tutajt. 1947. április 28-án indultak Callao kikötőjéből, és 101 napos utazás után érkeztek meg augusztus 7-én a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia korallszigetre. Az út kb. 8000 km-e során bebizonyosodott, hogy a tutaj és az alkalmazott ősi módszerek sokkalta tengerállóbbak, mint azt a tengerészeti szakértők hitték. Az expedíció számos megfigyeléssel, tudományos eredménnyel gazdagította ismereteinket, több addig nem ismert hal- és állatfajt azonosítottak, valamint főképp az amerikai hadsereg számára teszteltek tengeri túlélő-felszereléseket és élelmiszereket.

Az expedíció rávilágított a természeti népek „primitív” technológiáinak hatékonyságára, népszerűvé, kalandosan vonzóvá tette a néprajzot, mint tudományt. A könyv a tudományos ismeretterjesztés egyik meghatározó műve lett, 70 nyelvre fordították le.

A Kon-Tiki Oslóban, a Kon-Tiki Múzeumban tekinthető meg. 1950-es megnyitása óta 15 millióan látták.

A Kon-Tiki Múzeum Oslóban

Résztvevők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kon-Tiki expedícióban 5 norvég és egy svéd (Danielsson) vett részt:

  • Thor Heyerdahl, az expedíció vezetője.
  • Erik Hesselberg, navigátor és festőművész, a vitorlán látható Kon-Tiki ábrázolás alkotója.
  • Bengt Danielsson volt az expedíció szakácsa, ellátmányért felelős tisztje valamint spanyol tolmácsa. Szociológusként a különböző népcsoportok vándorlásait, migrációját tanulmányozta.
  • Knut Haugland rádiós, aki a második világháború alatt norvég partizánként részt vett a német atombomba-program elleni akcióban, amiért brit kitüntetést kapott. (A legénység tagjai közül ő halt meg utoljára, 2009. december 25-én.[1])
  • Torstein Raaby a másik rádiós, aki szintén a norvég ellenállásban tevékenykedett, az ő rádiójelentései segítségével süllyesztették el a szövetségesek a Tirpitz német csatahajót.
  • Herman Watzinger mérnök, az expedíció tudományos felelőse, ő végezte az út során a meteorológiai és vízrajzi méréseket.

A tutaj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kon-Tiki tutaj

A tutaj alapját 9 nagy, 60 cm átmérőjű balsafatörzs alkotta, melyek közül a leghosszabb (középső) 13,7 m volt. A gerendákat 3 cm vastag kenderkötél-gúzsokkal kötözték össze. A hosszanti gerendákhoz 1 m-es közzel keresztirányú, 5,5 m hosszú, 30 cm átmérőjű kisebb törzseket kötöztek. A farönkök közé - korabeli ábrázolásoknak megfelelően - függőleges, 1 hüvelykes, 60 cm hosszú fenyődeszkákat dugtak, amelyek a tutaj iránytartását segítették. Mint az út során rájöttek, a függőleges deszkák sgítségével a tutaj nagyszerűen kormányozható volt, szinte feleslegessé téve a „modern” formájú kormányevezőt, amely egy 5,8 m hosszú mangrovefaszárból és fenyőtollból állt. A tutaj orrára fenyődeszkából készítettek hullámtörőt, amit az indiánok annak idején nem ismertek. Ez az „újítás” a tapasztalatok alapján teljesen feleslegesnek bizonyult.

A 8,8 m magas árboc kemény mangrovefából készült, „A” alakban. Az árboc mögött kapott helyet a 4,25 m hosszú, 2,4 m széles, 1,2-1,5 m magas bambuszfonat falú kabin, amelyet banánlevelekkel fedtek le. A 5,5 m × 4,6 m-es nagyvitorlát bambusztartókra erősítették.

A tutaj „fedélzetét” bambuszfonat-lapokkal borították.

A Kon-Tiki elkészítése során semmiféle fém alkatrészt nem használtak.

Rakomány, ellátmány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tutaj aljához erősített bádog- és bambuszcsövekben kb. 1300 liter vizet vittek magukkal. Táplálékul mintegy 200 kókuszdiót, édesburgonyát, lopótököt, és jó sok egyéb gyümölcsöt és terményt raktároztak. Az USA hadserege - kipróbálás céljából - túlélőkészletekbe szánt kísérleti élelmiszerekkel látta el az expedíciót, ezeket is fogyasztották. Az út során a tutajosok fő tápláléka a rendkívül bőséges halászzsákmány volt, főleg dorádó, tonhal és repülőhal. Nagyon gyakran a szolgálatos szakácsnak csak össze kellett szednie az éjszaka során a tutajra hullott repülőhalakat, kisütni őket és kész is volt a reggeli. Az édesvíz-szükséglet csökkentése érdekében az utazók gyakran megmártóztak a 26-27C-os tengerben, és a megfelelő só-utánpótlást az ivóvízhez kevert kevés tengervízzel oldották meg.

Kapcsolattartás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kon-Tiki rádiósai szinte a világ minden táján élő rádióamatőrrel kapcsolatot teremtettek. Tudásukat dicséri, hogy kis, saját maguk által készített rádió-adóvevőjükkel, ami szinte a tenger felszínén, a magukkal vitt elemekről üzemelt, még Norvégiát is el tudták érni, és a norvég király születésnapjára üdvözlő táviratot tudtak küldeni, amire VII. Haakon nagy örömmel válaszolt. Az expedíció hívójele LI2B volt, és fő kapcsolattartójuk egy Frank nevű Los Angeles-i rádióamatőr volt.

Tartalékként vittek magukkal egy brit Mark II adóvevőt, ami 1942-ben készült, az ellenséges vonalak mögé ledobott szövetséges ügynökök számára.

Az utazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kon-Tiki a tengeren

1947. április 28-án hagyták el a perui Callao kikötőjét. Az út első 50 mérföldjén a perui haditengerészet egy vontatógőzöse vontatta a tutajt, mert féltek attól, hogy a nagy forgalmú parti vizeken tapasztalatlanságuk miatt bajba kerülnek. Az út további részét a Humboldt-áramlattal nyugati irányban együtt haladva tették meg. Elsajátították a tutaj kezelését, és látták, hogy a jármű egy mai hajóhoz képest ugyan meglehetősen nehézkesen irányítható, de meglepően stabil és biztonságos. Az út során két nagyobb vihart vészeltek át, különösebb baj nélkül (az egyik vihar 5 napig tartott). Július 30-án pillantották meg az első polinéziai szigetet, az apró Puka-Pukát. Augusztus 4-én a sziget lakói megpróbáltak az Angatau-szigetről kievezni a tutajhoz, de a szél tovább sodorta a tutajt. Végül augusztus 7-én a Kon-Tiki fennakadt a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia szigetet övező korallzátonyon, a tutaj súlyosan megrongálódott, de egy öbölben hozzáláttak kijavítani. A rakomány egészét sikerült megmenteni. A csapat 101 nap alatt kb. 8000 km-t tett meg, átlagosan 1,5 csomós sebességgel.

Tudományos eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tengerbiológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vízfelszínen úszó, nyitott, csendes, természetes anyagú tutaj remek lehetőségekkel szolgált a tengeri élővilág megfigyelésére. Az expedíciónak köszönhetjük a kígyómakréla (Gempylidae) halfaj felfedezését, valamint megfigyeltek egy rendkívül ritka cetcápát is. Jelentősen gyarapították ismereteinket a planktonok világát illetően, és több, éjszaka a felszín közelébe merészkedő mélytengeri halat is megfigyeltek.

Néprajz, antropológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az expedíció bizonyította, hogy a Kolumbusz előtti Dél-Amerika népei technikailag képesek voltak a polinéz szigetek elérésére. Heyerdahl elméletét azonban, hogy a szigetek keletről népesültek be, a mai napig nem fogadja el a tudomány, bár kétségtelen, hogy kis létszámú dél-amerikai betelepülésére sor kerülhetett. Az 1990-es években végzett mitokondriális DNS-vizsgálatok is inkább azt támasztják alá, hogy a polinézek ősei nyugatról, Délkelet-Ázsiából érkeztek.

Heyerdahl soha nem állította, hogy a mai polinézek ősei Dél-Amerikából származnának - ő csak annyit állít, hogy létezett egy - ismeretlen, de valószínűleg kis létszámú - népcsoport, akik Dél-Amerikából hajóztak át. Szerinte egyébként ez a népcsoport a mai dél-amerikai indiánokkal sem rokon, hanem egy ma ismeretlen, „magas, fehér bőrű, szakállas" törzs tagja, akiket a mai indiánok ősei űztek el. Ezt a népet mind a dél-amerikai, mind a polinéz mondavilág ismeri, de kézzelfogható régészeti bizonyíték nem maradt utánuk. A polinéz hagyomány szerint éppen a mai polinézek ősei irtották ki ennek a népnek a maradékát, amikor a középkorban benépesítették a szigetvilágot.

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]