Klavikord

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Klavikord
Clavichord.jpg
Klavikord 1659-ből

Más nyelveken
angol: clavichord
francia: clavicorde
német: Clavichord
olasz: Clavicordo
Besorolás
kordofon
billentyűs
Hangolás kromatikus
Rokon hangszerek spinét, virginál, csembaló, zongora

A klavikord (régiesen clavichord) billentyűs kordofon hangszer, a zongora egyik elődjének tekinthető. A húrok megszólaltatása a csembalótól eltérően nem pengetéssel, hanem a zongorához némileg hasonlóan a húrok megütésével történik. Az e célt szolgáló kis kalapácsszerű alkatrészek, ütőkék egyben a fogólapos húros hangszerek érintőinek szerepét is betöltik.

A hangszer neve a billentyűzet (claves) és a húrozat (chorda) elnevezéséből ered.

A klavikord a 15. századtól Közép- és Észak-Európában a házi muzsikálásban és a zeneoktatásban kedvelt hangszer volt.

Felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klavikordok külső formájukat tekintve téglatest alakú, vagy sokszögletű, lapos dobozok. Nem rendelkeznek alvázzal, hanem asztalra vagy más bútordarabra helyezik őket és úgy játszanak rajtuk. Ez a forma már a 15. század közepére kialakult.

Belső berendezésükben egyszerűek. Mint a neve elárulja, a hangszer billentyűzetből (claves) és húrozatból (chorda) áll. A húrok a billentyűzettel párhuzamos irányban haladnak úgy, hogy a mély hangok húrjai a játszó felé esnek (akárcsak a cimbalomnál). A billentyűzet is a lehető legegyszerűbb. Úgy működik, mint egy kétkarú emelő. Innenső oldalán lenyomjuk, mire a túlsó fele felemelkedik, és a billentyű végén merőlegesen álló, a hossztengely irányában lapított fém (legtöbbször sárgaréz) ütőke (tangente) a húrt megszólaltatja. Ennek az ütőkének kettős szerepe van. Az egyik, hogy megüti és rezgésbe hozza a sárgarézhúrt, a másik, hogy egyúttal a hangmagasságnak megfelelő hosszúságra osztja. A megütés helyétől a húrlábbal ellentétes oldalra – tehát a játszótól balra – eső húrrészeket a közéjük font posztó- vagy nemezszalagok tompítják. Ennek célja egyrészt az, hogy ne jöjjön rezgésbe az osztott húr mindkét része, másrészt hogy a billentyű visszaengedése után a hang tompítva legyen.

Húrozata kettős, azaz párosával hangolják egy-egy hangját, mert a vékony sárgarézdrótok az ütők érintésére olyan vékony, kellemesen halk hangot adnak, hogy a jobb hangzás kedvéért párosával alkalmazzák őket. Nemcsak a húrokat kettőzték meg, hanem orgonaszerűleg két manuállal és egy pedállal is építettek klavikordokat, amelyeket orgonistáknak, otthoni használatra készítettek.

Billentyűzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klavikord érintői vagy ütőkéi a húrozat alatt. A piros fonalak a tompítást szolgálják.

Miután a klavikordot hordozható, kisméretű hangszerként alkalmazták – mely csak a későbbiekben készült nagyobb méretben is – ezért úgy anyag-, mint helymegtakarítás szempontjából, de csupán a zene akkori gyakorlatából következve is a 18. század elejéig úgynevezett ikerbillentyűzettel készítették.

Ikerbillentyűzeten, amit a németek „gebunden” szóval jeleznek, azt a billentyűsort értjük, amelyben szomszédos hangokat ugyanazon a húron szólaltatják meg. Ez azért volt lehetséges, mert akkoriban szekund-hangzásokat nem ütöttek meg egyszerre, és így például a c2 húrja a cisz és a d megszólaltatására is szolgált. A „rövid oktávban” nem alkalmaztak ilyen fajta ikerbillentyűket, a középfekvésben általában csak szomszédos félhangokat, a harmadik oktávában azonban már elég gyakran három félhangot is egy húron szólaltattak meg. Előfordult – de ez igen ritka eset volt –, hogy négy félhangot tereltek egy húrra. Az ilyen ikerbillentyűzetes klavikordnak bizonyos gyakorlati előnyei vannak: a kisebb terjedelem és olcsóbb előállítási költség. Ugyanakkor a méretcsökkentés és az ikerbillentyűzet alkalmazása a hangok tisztaságának rovására megy.

Amint a rövid oktávot fokonként teljes oktávvá kellett kiszélesíteni, úgy a zenegyakorlat módosulása, gazdagodása miatt az ikerbillentyűzetet is teljes billentyűsorrá kellett fejleszteni. Ez a fejlődési folyamat a 17. században már megindult és a 18. század elején fejeződött be. Ennek ellenére még a 18. század második felében is készítettek ikerbillentyűs klavikordokat, noha a század utolsó negyedében majdnem kizárólag teljes billentyűzetűek voltak ezek a hangszerek.

Játék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klavikord-játék

Probléma esetén lásd:Médiafájlok kezelése.

A klavikord-játéknak volt egy különleges tulajdonsága, mely az akkori előadók számára különösen kedveltté tette ezt a hangszert, ez pedig a remegtetés (bebung). Ha a billentyű lenyomása után az ujjat mozgatták rajta, az a billentyű túlsó végén lévő ütőket a húron oldal irányban kissé oda-vissza mozgatta, így a hang úgy szólt, mint a vonósokon a vibrato. A klavikord hangja lágy és behízelgő volt, így színesebb előadást tett lehetővé, mint kortársai, a csembaló vagy a spinét.

Még a 18. század közepén író esztétikusok is úgy írtak róla, hogy mélabús, „kimondhatatlanul édes szavú hangszer”. A klavikord a 18. század végén nagy kedveltségnek örvendett, de a 19. században kénytelen volt a diadalmasan előretörő zongorának a helyét átadni.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A műveltség útja XII. kötet (Tolnai nyomdai műintézet és kiadóvállalat R.T. 1925)
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]