Király Béla

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Király Béla
Született 1912. április 14.
magyar 1867-1918 Kaposvár
Elhunyt 2009. július 4. (97 évesen)
magyar Budapest
Foglalkozása politikus
író
történész
Iskolái Columbia Egyetem

Király Béla (Kaposvár, 1912. április 14.Budapest, 2009. július 4.) magyar vezérezredes, hadtörténész, politikus, az MTA külső tagja.

Életútja 1956-ig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érettségi után önként jelentkezett a kaposvári állomáshelyű magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezredbe, 1930-ban tette le a katonai esküt „karpaszományos” gyalogosként. Itt tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, 1935-ben tizedikként[1] avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1935 és 1939 között a szintén kaposvári magyar királyi „Nagy Lajos Király” 6. honvéd gyalogezredben szolgált hadnagyi rendfokozatban. Az ezred tulajdonosa III. Viktor Emánuel olasz király volt, 1937. évi magyarországi látogatása alkalmával Királyt kitüntette az Olasz Koronarend lovagkeresztjével. 1939-ben főhadnaggyá léptették elő.

1939 és 1942 között a m. kir. Honvéd Hadiakadémián folytatott tanulmányokat. 1941-ben vezérkari százados lett, egy évvel később, mint a végzős évfolyam tagja, 1942 nyarán három hónapra frontszolgálati tapasztalatszerzésre a Don mellett állomásozó 2. magyar hadsereghez vezényelték többedmagával. Itt 1-1 hónapot hadosztály-, hadtest- és hadseregtörzsben szolgáltak. A doni első beosztását korábbi seregtestéhez, a 10. könnyű hadosztályhoz kapta. A hadosztály Donhoz érkezéséig neki kellett annak védelmi állását megterveznie. A nyár folyamán lezajlott korotojaki csatában már Csatay Lajos altábornagy, a IV. hadtest parancsnokának vezérkari tisztjeként vett részt a védelmi műveletek irányításában. A frontszolgálatot követően a Hadiakadémiát a legjobb eredménnyel, évfolyamelsőként (ún. „Szobrosként”) végezte el.[1] A végzetteket egyéves próbaszolgálatra vezényelték ki, majd letelte után ténylegesen vezérkari (vk.) tisztekké váltak, amit az egyedi paroli jelzett (vörös alapon fekete). 1943 és 1945 márciusa között, a magyarországi harcok végéig, a Honvédelmi Minisztérium Szervezési Osztályán az elvi alosztály vezetője volt, századosként.[2] Meghatározott időközönként hadi szolgálatot is teljesítenie kellett. Hadi szolgálatait az alábbi beosztásokban teljesítette:

  1. 1943. december (Proskurov)–1944. április: a 201. megszálló hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Az itt magyar zsidó munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított emberi magatartása miatt a Jad Vasem bizottság később a Világ Igaza címmel tüntette ki (lásd lent).
  2. 1944. április: a 201. megszálló hadosztály megbízott vezérkari főnöke. A hadosztály átszervezése után beosztása megszűnt, nyolc hónapnyi frontszolgálat után ismét a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott a fent nevezett beosztásban.
  3. 1944. május: a 19. gyaloghadosztály hadműveleti vezérkari tisztje.
  4. 1944. június–augusztus: az 1. magyar hadsereg hadműveleti osztályára beosztott vezérkari tisztje.
  5. 1944. szeptember–október 16.: a 8. tábori póthadosztály anyagi vezérkari tisztje. Szálasira nem tett esküt, megbízható munkatársaiból ellenállócsoportot szervezett.[1]
  6. 1944. október–november: az 1. magyar hadsereg hadműveleti osztályára beosztott vezérkari tiszt.
  7. 1945. március végén önként jelentkezve a kőszegi védőkörletre alakított ideiglenes dandár vezérkari főnöke, majd később parancsnokuk Ausztriába való távozása után annak parancsnoka lett. Március 29-én Király adta át a várost a szovjet csapatoknak. Hadifogságba került, ahonnan többedmagával megszökött.

1945. december 4-én a HM Igazoló Bizottsága igazoltnak nyilvánította. 1946. március 1-jével kinevezték az 1. honvéd gyaloghadosztály vezérkari főnökének Pápa, majd Tolna állomáshelyekkel. 1946-ban vezérkari őrnaggyá, majd vezérkari alezredessé léptették elő. 1947/1948-ban a HM Kiképzési Osztály vezetője, 1948/1949-ben a gyalogság szemlélő-helyettese volt. 1949-ben vezérkari ezredes lett. 1949 októbere és 1950 áprilisa között a gyalogság parancsnoka volt. 1950. március 15-étől vezérőrnagy, az 1950-es díszszemlét ő irányította. 1950/1951-ben előbb a Magasabb Parancsnoki Tanfolyam parancsnoka, majd a Honvéd Akadémia parancsnoka volt.

1951. augusztus 17-én az ÁVH letartóztatta. 1952. január 15-én koncepciós perben kötél általi halálra ítélték. 1952. január 29-én ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították.

Forradalom és szabadságharc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részvétele az '56-os szabadságharcban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956. szeptember 7-én ideiglenesen szabadlábra helyezték. A forradalom ideje alatt október 28-áig kórházban kezelték, október 31-én rehabilitálták. Eznap a megalakuló Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, valamint Nagy Imre ekkor nevezte ki Budapest katonai parancsnokának. Tőle kapta feladatul is az új Nemzetőrség megszervezését.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottságot október 31-én alakították a felkelők, a honvédség, a rendőrség és a munkások képviselői azzal a céllal, hogy egy új koalíciós kormány megalakulását előkészítendő konszolidált helyzetet teremtsenek. Ez a bizottság elvi elhatározásokat hozott, ezek végrehajtására egy, a fegyveres alakulatok vezetésére képes parancsnokságra volt szükség. Kívánatos volt továbbá a szabadságharcos egységek azonos szabályok szerinti szervezése is. E feladatok ellátása érdekében került sor a ’48-as hagyományokon alapuló Nemzetőrség szervezésére.

Az utóvédharcok során Nagykovácsi térségében vette fel a küzdelmet a támadókkal: „A Nagykovácsi melletti erdőségben leleplezett csoport megsemmisítésére november 10-én éjjel a 97. gépesített ezred alegységeit jelölték ki… Harc bontakozott ki a gépesített ezred és a nemzetőrök között. A foglyul ejtett nemzetőrök tudtunkra adták, hogy Király Béla az osztrák határ irányába távozott. Konyev marsall utasítására egy különleges csoport indult útnak, élén a tapasztalt felderítő tiszttel, I. I. Szkripko ezredessel, hogy Király Bélát feltartóztassa. Király Bélát azonban sem felkutatni, sem feltartóztatni nem sikerült.”[3] Ják közelében hagyta el Magyarországot.

Király Béla emlékezései szerint a szovjet támadás idején atomcsapást vélt észlelni a szovjetek részéről Nagykovácsinál, ezzel is indokolta gyors távozását.

Nézetei '56-ról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tíz pontba foglalható nézetei az alábbiak (részletesebben: Iratok az emigrációról, 10.; Amire nincs ige, 260.; [1]):

  1. 1956-ban a józan hazafiak nem forradalmat akartak, hanem alapvető reformokat sürgettek.
  2. A forradalom célja az egyetemi ifjúság 16 pontjában került a legpontosabban megfogalmazásra, ami azonban nem követelte a kommunista rezsim eltörlését. „De az is igaz, hogy egyhangú követelés volt a mielőbbi általános, egyenlő, titkos szavazással végrehajtandó választás is. Az így létrejött Országgyűlés lett volna illetékes a kormány és a társadalom végleges formáját deklarálni. Lehetséges, de valószínű is, hogy – ha nem fosztotta volna meg az országot a szovjet agresszió a függetlenségétől – már 1957-ben az következett volna be, ami 1990-ben történt”[2]"
  3. A forradalom győzött. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió viszont nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt ugyan a magyar társadalom, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalom győzött.
  4. A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki.
  5. A győztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosítása érdekében központi vezetést választottak. A ’48-as példát követve a harcoló alakulatokat Nemzetőrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt.
  6. A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen.
  7. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt.
  8. A szovjet tömb egészét erkölcsi felelősség terheli mindazért, ami történt.
  9. A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Háború volt célját tekintve, hiszen a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. És háború volt volumenét tekintve is, hiszen a „Forgószél” hadműveletben mintegy 100 000 szovjet katona vett részt, körülbelül 2000 harckocsival. Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer eltörlése.
  10. A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. Raymond Aron így fejezte be A sors értelme című tanulmányát: „A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.” (Amire nincs ige, 264.)

Életútja 1956 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1957 januárjától a Strasbourgban létrejött Magyar Forradalmi Tanács egyik alelnöke volt. Kéthly Anna és Kővágó József társaságában tanúvallomást tett a forradalmi eseményekről az ENSZ Ötös Bizottsága előtt New Yorkban. 1957 és 1966 között tagja volt a Varga Béla elnöksége alatt működő Magyar Bizottságnak.

Aktívan kivette részét a politikai emigráció munkájában. E tevékenységének egyik jelentős állomása volt 1961-es ázsiai utazása. Számos előadást tartott a forradalomról a világ különböző egyetemein (többek között: Tokióban, Kuala Lumpurban, Manilában, Londonban, a párizsi Sorbonne-on).

Az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol 1965-ben kapott állampolgárságot. 1959-ben az Egyesült Államok Hadseregének Parancsnoki és Vezérkari Akadémiája tiszteletbeli tagjává választotta. 1966-ban PhD fokozatot szerzett (summa cum laude) a Columbia Egyetem történelem szakán. 1971-től a hadtörténelem professzora a New York-i Városi Egyetemen, a Brooklyn College-ben. 1982-ben emeritálták. 1994-ben a humán tudományok doktora.

Diszpolgára Baton Rouge (Louisiana), Louisville (Kentucky) városoknak, valamint Maryland és Delaware államoknak, Kentucky állam ezredese.

1977-ben alapította meg az Atlantic Studies on Society in Change című könyvsorozatot, amely a közép-kelet-európai régió (és benne Magyarország) újabb kori történelméről ad ki tudományos igényű tanulmányköteteket, monográfiákat. A Columbia University Press által terjesztett kötetek száma meghaladta a százharmincat.

1989-ben hazatért. Beszédet mondott Nagy Imre és vértanú társai újratemetésén. Még ez évben a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellene korábban emelt vádak alól, és visszaadta vezérőrnagyi rangját. 1990-ben vezérezredessé léptették elő. Az 1990-es országgyűlési választáson független jelöltként mandátumot szerzett Somogy megye 1-es számú egyéni választókerületében (Kaposvár). 1990 novemberében átült az SZDSZ-frakcióba (a pártba nem lépett be), az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnökeként dolgozott. Mandátumát 1994-ig viselte.

1991-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen elnyerte a hadtudományok tiszteltbeli doktora címet.

1993. március 11-én a Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé választotta, mivel 1944-ben vezérkari tisztként fellépett a hadosztálya kötelékébe tartozó zsidó munkaszolgálatosok életének védelmében. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.

2000 és 2002 között Orbán Viktor miniszterelnök személyes megbízottja volt a haderőreform munkálataiban. 2002-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével (katonai tagozat). 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, és elnyerte a Nagy Imre Érdemrendet is.

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Lásd A Hazáért c. könyv előszavát.
  2. A vezérkari tisztek kiváltságos helyzetéből (minőségi kiképzés) adódóan századosként egy ezredes és két őrnagy is alárendeltje volt.
  3. J. I. Malasenko, „A Különleges Hadtest Budapest tüzében” In: Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk.: Györkei J., Horváth M., Budapest, 2001., pp. 273–274.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Amire nincs ige. Visszaemlékezések, 1912-2004 (Budapest: HVG Kiadó, 2004).
  • A forradalom folytatása Ázsiában, 1961 (Budapest: Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 2003).
  • Iratok az emigrációról, 1957–1990 (Budapest: Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 2003).
  • Art of Survival. Hungarian National Defense and Society in Modern Times (Highland Lakes, NJ.: Atlantic Research and Publications, 2003).
  • Basic History of Modern Hungary, 1867–1999 (Malabar, Florida: Krieger Publishing, 2001).
  • Deák Ferenc (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993).
  • Forradalomtól forradalomig (Budapest: Századvég-és Atlanti Kiadó, 1990).
  • Honvédségből néphadsereg. Személyes visszaemlékezések, 1944–1956 (Párizs—New Brunswick: Magyar Füzetek és Magyar Öregdiákok Szövetsége Bessenyei György Kör, 1986).
  • Az első háború szocialista országok között (New Brunswick: Magyar Öregdiákok Szövetsége-Bessenyei György Kör, 1981).
  • Ferenc Deák (Boston: Twayne Publishers, 1975).
  • Hungary in the Late Eighteenth Century. The Decline of Enlightened Despotism (New York & London: Columbia University Press, 1969).

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Király Béla témában.