Keresztelőmedence

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Keresztelőmedence a budapesti Szent István-bazilikában

A keresztelőmedence vagy -tál használata a középkor végén alakult ki. Manapság ez a keresztvíz fölfogására szolgáló, többnyire sárgarézből vagy ezüstből öntött vagy vert edény, aminek fenekén egy köldök alakú kiemelkedés segíti a kancsó elhelyezését. A medence fenekét és peremét jelképek és sajátos, rövidített mondatok díszítik.

Története[szerkesztés]

Maga a „medence”, ide értve már elnevezését is, a régi, alámerítkezéssel keresztelő szertartásokra emlékeztet, és fokozatosan, a szokások változásával alakult ki a korábbi tényleges, épített medencékből.

A korai, még alámerítkezve keresztelkedő keresztények külön keresztelőkápolnákat, (baptisteriumokat) építettek a templomok mellé, és azokban valódi medencéket alakítottak ki a szertartáshoz. Ezeket a kápolnákat nagyjából az 5. századtól beépítették a templomokba, és attól fogva a templomban kereszteltek.

Az épített keresztelőmedencéknek mindig két bejárata, lépcsője volt: az egyik, amelyiken a keresztelendő beereszkedett, lerakva ruháival a régi embert és világot, a másik oldalon pedig új teremtménnyé születve kijött, hogy magára öltse a megváltottak fehér ruháját.

Az épített medence fokozatosan, a szertartással együtt egyszerűsödött – először keresztelőkúttá, majd a leöntéses kereszteléshez használt tállá.

Borromeo Szent Károly 1577-ben a templomi felszerelésekről szóló könyvében még azt írja, hogy a medence egy, a padló szintje alatt legalább három lépcsőfokkal kiképzett mélyedés – bár az ő korában ezt már ritkán töltötték fel vízzel, hogy abban alámerítéssel kereszteljenek, szimbolikus jelentése fontos maradt:

  • ez Krisztus sírja, ahová a katekumenek alászállnak, hogy meghaljanak Krisztussal, és ahonnét felemelkednek, hogy föltámadjanak vele;
  • egyúttal az Egyház ölét is jelképezte – a mélyedés közepén van az a keresztelőkút, amelyben a gyermekek megkeresztelésére szentelt vizet őrizték.

Források[szerkesztés]