Kemény Gábor (politikus, 1830–1888)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemény Gábor
Kemény Gábor (1830–1888).jpg
Kemény Gábor (Pollák Zsigmond rajza, 1888)
Született 1830. július 9.
Csombord
Elhunyt 1888. október 23. (58 évesen)
Ajnácskő
Foglalkozása publicista, gazdaságpolitikus, országgyűlési képviselő, miniszter

Magyargyerőmonostori báró Kemény Gábor (Csombord, 1830. július 9.[1]Ajnácskő, 1888. október 23.[2]) gazdaságpolitikus, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd tiszteleti tagja. 1866-tól haláláig országgyűlési képviselő, 1878–1882-ben Magyarország földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi, 1882–1886-ban közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt.

Kemény Dénes (1803–1849) politikus, belügyminisztériumi államtitkár fia.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait előbb magánúton végezte, majd többek között Szász Károly és Zeyk Miklós tanítványaként a nagyenyedi református kollégiumban hallgatott bölcsészetet, természettant és jogot 1848-ig. 1849 januárjában a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium fogalmazója lett. 1850–1851-ben természettudományi előadásokat látogatott a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián, majd 1851–1852-ben Degenfeld Gusztávval hosszabb németországi és svájci tanulmányúton járt. Hazatérését követően Erdélyben letelepedve csekelaki, csikántori és ajnácskői családi birtokainak gazdasági ügyeit intézte.

Az 1860-as években kapcsolódott be Erdély politikai életébe. 1863-tól az erdélyi országgyűléseken Gyulafehérvár képviselőjeként vett részt, de az unió híveként obstruálta az ülésszakokat. 1866-tól a gyulafehérvári választókerület képviselője volt a magyar országgyűlésben, előbb a Deák Ferenc-féle Felirati Párt, majd 1875 után a Szabadelvű Párt színeiben. 1875 márciusa és 1878 decembere között államtitkárként tevékenykedett a Tisza Kálmán irányította belügyminisztériumban. 1878. december 4-étől 1882. október 12-éig földmívelés-, ipar- és kereskedelmügyi miniszter volt, 1882. augusztus 9. és 1886. szeptember 19. között pedig a közmunka- és közlekedésügyi tárcát vezette. 1878-tól a budapest-ferencvárosi, 1886-tól haláláig a kézdivásárhelyi választókerület országgyűlési képviselőjeként vett részt a parlament munkájában. 1882-ben a valóságos belső titkos tanácsosi cím birtokosa lett. Politikai pályafutásával párhuzamosan 1872-től egészen haláláig betöltötte az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoki tisztét is.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyi politikusként a Magyarországgal való unió feltétlen híve volt, s az 1860-as években a külön erdélyi országgyűlések megtartását ellenző kör egyik vezető alakja, a koronához e tárgyban intézett tiltakozó felirat megszövegezője volt. Gazdaságpolitikusként, majd később miniszterként egyaránt fontos közéleti szerepet vállalt, amikor támogatta az országos mezőgazdasági, ipari és technikai kiállítások, bemutatók szervezését. Személyesen közreműködött az 1879-es székesfehérvári országos közkiállítás, az 1881-es felső-magyarországi vászonkiállítás, az 1882-es agárdi nemzetközi gőzeke- és gazdaságigép-verseny megszervezésében.

1878 és 1882 között, földművelésügyi, kereskedelmi és ipari miniszterként ő kötötte meg a külkereskedelmi szerződéseket és vámegyezményeket Németországgal és Olaszországgal, vezetésével alakították ki a Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát és Isztriát magában foglaló vámterületet. Ebben a négyéves időszakban születtek olyan fontos törvények, mint a tengeri kereskedelmi hajók lastromozásáról szóló 1879. évi XVI. törvénycikk, valamint az erdőgazdálkodás és -védelem kérdéseit rendező 1879. évi erdőtörvény (XXXI. tc.). Mezőgazdasági szempontból fontos állat-egészségügyi és növényvédelmi intézkedései közé tartozott az országos filoxérabizottság felállítása (1880), a keleti marhavész elleni védelem megszervezése, az importált sertésállomány átmeneti elkülönítésére és egészségügyi megfigyelésére szolgáló kőbányai vesztegintézet felállítása (1880), valamint az időjárás-előrejelző agrometeorológiai állomások kialakítása. Miniszterségéhez fűződik a földművesiskolák és az ipari oktatás megszervezése, a háziipari tanműhelyek felállítása, a Magyar Királyi Kultúrmérnöki Intézmény (1879), az Országos Borászati Kormánybiztosság (1879), az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség (1880) és az Állami Vegykísérleti Állomás (1881) létrejötte. Miniszterként törekedett a bonyolult erdélyi birtokviszonyok rendezésére és a gazdasági tervezés szolgálatába állítható áruforgalmi statisztikák bevezetésére. Bár tervbe vette az ipartörvény átfogó reformját és az 1885. évi országos kiállítás előkészítését, hivatali ideje alatt e lépésekre már nem került sor.

Közmunkaügyi és közlekedési miniszterként az országos vasúthálózat fejlesztését tekintette fő feladatának. Előkészítette a hálózat állami tulajdonba vételét, intézkedései nyomán fellendült a helyiérdekű vasútvonalak kiépítése. Négyesztendős minisztersége során a felmerülő anyagi nehézségeket azonban nem tudta legyűrni, így nagyobb ívű elképzeléseit nem valósította meg.

Publicisztikai tevékenysége szintén jelentős volt. Az 1850-es évektől jelentek meg politikai, jogi és történelmi tárgyú publicisztikái, többek között a Magyar Sajtó, Budapesti Szemle, Századok folyóiratokban és a Pesti Napló napilapban. 1872-ben a Deák Ferenc-párti Korunk című lap szerkesztője volt. Az 1850-es–1860-as évek fordulóján élénk művelődés- és kisebbségpolitikai vitát folytatott Eötvös Józseffel a nemzetek fejlődésének kérdéseiről. Ebben a polémiában Kemény vitapartnerével szemben azt a gondolatmenetet képviselte, hogy a nemzetiségek elkülönülése nem ragadható meg csupán a nyelvi különbségekben, azaz a nyelvkérdés rendezésével (ti. a magyarosítással) a különállás nem szűnik meg, egy adott nemzetiséghez tartozni ugyanis sajátos és bonyolult kulturális-történeti tudatforma. Úgy vélte továbbá, hogy Eötvös rossz úton jár, amikor a nemzet fejlődésének zálogát a nemzeti érdekközösségben látja, Kemény ezzel szemben úgy gondolta, hogy az érdekkülönbségek felismerésével és megértésével kell felépíteni az egységes nemzetet, azaz a nemzetkoncepció alapja nem lehet az egyes közösségek, kisebbségek céljait felülről meghatározó vagy elnyomó hatalmaskodás.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1864-ben (1863) a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1886-ban tiszteleti tagjává választották. 1877–1878-ban a Magyar Történelmi Társulat másodalelnöki, 1878–1887-ben első alelnöki, 1887-től haláláig elnöki tisztét töltötte be.

A spanyol III. Károly-rend és a szerb Takovo-rend birtokosa volt.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A nemzetek fejlődéséről. Kolozsvár, Stein, 1856.
  • Helyzetünk és jövőnk. Pest, Pfeifer, 1859.
  • Néhány szó br. Eötvös Józsefhez. Pest, Pfeifer, 1860.
  • Még egynehány szó. Pest, Pfeifer, 1860.
  • Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848–49-ben. Pest, 1860.
  • A korszakok szelleme. in: Budapesti Szemle 1864. (Akadémiai székfoglalója)
  • A baloldalnak politikája. Pest, 1868.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Magyar nagylexikon szerint július 9-én vagy 19-én született.
  2. A 20–21. századforduló lexikonai október 13-ában jelölik meg halála dátumát, de a kortárs sajtó 1888-as híradásai és A Pallas nagy lexikona még október 23-át említik.

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kemény Gábor (politikus, 1830–1888) témájú médiaállományokat.
  • Vincze Gábor: Báró Kemény Gábor emlékezete. Kecskemét, 1889.
  • György Endre: Emlékbeszéd báró Kemény Gábor felett. Budapest, 1893.


Elődje:
Trefort Ágoston
Magyarország földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztere
1878–1882
Utódja:
Széchenyi Pál
Elődje:
Ordódy Pál
Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere
1882–1886
Utódja:
Orczy Béla