Kaj-su

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kaj-su
Típuslogografikus
Nyelvekkínai
Időszakaz i. sz. 1-2. századtól napjainkig
Irányhagyományosan: fentről lefelé, jobbról balra
ma: balról jobbra, fentről lefelé
A Wikimédia Commons tartalmaz Kaj-su témájú médiaállományokat.
Átírási segédlet
kaj-su
Kínai átírás
Hagyományos kínai楷書
Egyszerűsített kínai楷书
Mandarin pinjinkǎishū
Wade–GilesK'ai3-shu1

A kaj-su (magyarul: mintaírás vagy standardírás) a kínai írás máig szabványosnak tekintett stílusa, amelyet az i. sz. 1-2. században alakítottak ki a kancellár írásból, és a Tang-dinasztia idején nyerte el ma ismert, végleges formáját.

Elnevezése[szerkesztés]

A kaj-su 楷書 kifejezésben szereplő kaj 楷 írásjegy jelentése: 'minta', 'modell'; a su 書 szó jelentése pedig 'írás'. A magyar szakirodalomban nincs egységes elnevezése, leggyakrabban a standardírás,[1] mintaírás,[2] példaírás,[3] szabályos írás[4] (vagy ugyanezek stílussal) formákban jelenik meg.

További elnevezései kínaiul:

  • csen-su 真書 / 真书 = 'egyenes' + 'írás'
  • cseng-su 正書 / 正书 = 'egyenes' + 'írás'
  • kaj-ti 楷體 / 楷体 = 'minta' + 'test' (ti. stílus)
  • cseng-ti 正体 = 'egyenes' + 'test' (ti. stílus)

Története[szerkesztés]

A kaj-su valamikor az i. sz. 1-2. században formálódott ki, első említése a 2. századból származik.[5] A hagyomány a politikus és kalligráfus Csung Jaót 鍾繇 / 钟繇 (151–230) tekinti a stílus megalkotójának és első mesterének, aki műveit már csakugyan a kaj-su egy korai változatával jegyezte le. Saját korában azonban kevés követője akadt, az írástudók jó ideig még az újfajta kancellár írással, illetve a félkurzív és a kancellár írás egyfajta keverékével írtak.[6] A kaj-su egészen az 5. századig, az Északi és Déli dinasztiák koráig nem vált domináns írásstílussá. A Csung Jao-féle kaj-su alapján – amelyet hsziao-kajnak 小楷, vagyis „kis minta (írás)”-nak is neveznek – ekkor dolgozták ki a szabályos, azaz standardírás újabb változatát, amelyet Vej-kainak 魏楷 neveztek Vej állam neve után. A kaj-su végleges, ma ismert formáját a Tang-dinasztia idején nyerte el, a korszak neves és kiváló kalligráfusainak alkotásai révén.[7]

Formajegyei, használata[szerkesztés]

A kaj-su alapvetően megőrizte a kancellár írás sajátos arányait és formajegyeit, épp csak valamivel keskenyebb és magasabb alakot öltött. Népszerűségét annak köszönhette, hogy az írásba ritmus került, így nem véletlen, hogy a kínai írásmódok evolúciója során épp a kaj-suból fog kialakulni a félkurzív írás.

Az 5 cm-nél szélesebb írásjegyekkel írt változatát „nagy mintaírásnak” (ta-kaj 大楷) nevezték, míg a 2 cm-nél keskenyebb formája a „kis mintaírás” (hsziao-kaj 小楷) nevet kapta.

Megjegyzések[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Miklós 1973 62. o.
  2. Gáncs 2009 83. o.
  3. Gáncs 2009 83. o.
  4. Ferenczy 2003 17. o.
  5. Qiu 2000 142., 143. o.
  6. Qiu 2000 143. o.
  7. Kwo 1981 38. o.

Források[szerkesztés]

  • Blunden-Elvin 1995: C. Blunden - M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. ISBN 963 208 348 2
  • Ferenczy 2003: Ferenczy Mária (szerk.). A Tíz Bambusz csarnoka. Könyv- és nyomdászattörténeti kiállítás a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseiből. [Kiállítási katalógus] Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2003.
  • Gáncs 2009: Gáncs Nikolasz. Shodó. Az ecset útja. Budapest: [Magánkiadás], 2009. ISBN 978-963-06-8524-5
  • Kwo 1981: Kwo Da-Wei. Chinese Brushwork in Calligraphy and Painting. Its History Aesthetics and Techniques. New York, Dover Publications, 1981. ISBN 0-486-26481-5
  • Miklós 1973: Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.
  • Qiu 2000: Qiu Xigui. Chinese Writing. Translation of 文字學概論 by Mattos and Norman. Early China Special Monograph Series No. 4. Berkeley: The Society for the Study of Early China and the Institute of East Asian Studies, University of California, Berkeley. ISBN 1-55729-071-7

Külső hivatkozások[szerkesztés]