Középfelnémet nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Középfelnémet
diutsch, tiutsch
Beszélik nem élő nyelv, a 14. században továbbfejlődött korai újfelnémetté, majd újfelnémetté
Terület Közép-Európa
Beszélők száma kb. 9 millió fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   germán ág
    nyugati-germán nyelvek
     felnémet
      középfelnémet nyelv
Írásrendszer Latin írás
Nyelvkódok
ISO 639-2 gmh
ISO 639-3 gmh
Német nyelv
szerkeszt

A középfelnémet nyelv (németül Mittelhochdeutsch) megnevezést a német nyelv kb. 1050 és 1350 közötti állapotának leírására használják. Az ófelnémet előzte meg és a korai újfelnémet fejlődött ki belőle. Némely elméletek a középfelnémet eltűnését 1500 körülre teszik.[1]

Variánsok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középfelnémet nyelv nem volt egységes írott nyelv, számos nyelvjárásra oszlik, köztük:

Bár a középfelnémet nyelvet nem standardizálták, a Hohenstaufen udvar emelkedése a 12. században utat nyitott egy régiók feletti, irodalmi német nyelv előtt (mittelhochdeutsche Dichtersprache), melynek alapja a sváb (egy alemann) dialektus volt. Nem bizonyos azonban, hogy az irodalmi nyelv tükrözte-e az udvarok régiók feletti nyelvét.

Fontos esemény a korban a német keleti kolonizáció, az Elba-Saale folyóktól keletre, mely vonal mindaddig az ófelnémet határát alkotta. A folyamat a 11. században indult meg, és az újonnan meghódított területeken új dialektusok megjelenését eredményezte, a keleti középnémet dialektusokét.

A középfelnémet nyelv egyik változata volt a jiddis nyelv is, mely a 13. és 14. században terjedt el a német területek zsidó lakossága között és írásához héber karaktereket használtak.

Írásrendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középfelnémet nyelv latin írásrendszert használt, valamint gót minuszkulákat, melyek fraktúrákká fejlődtek a kora újkorra. A magánhangzók hosszúságát ékezet (circumflex) jelöli:

a, â (æ), b, d, e, ê, f, g, h, i, î (y), k (c, ch), l, m, n, o, ô, p, qu (=kw), r, s, t, u, û, v (f), w, z (c, cz, ʒ)

A z betűképe e és i előtt c-ként jelenik meg. Magánhangzók előtt ʒ-vé lágyul, míg rövid magánhangzók után ʒʒ-ként jelenik meg, például haʒ >> haʒʒes. Ez a betű alakult át a modern németben ß írásjellé.

Az umlaut (ä, ö, ü) kialakulása a középfelnémet időszak alatt ment végbe. Használatuk a 14. századtól jelenik meg, azok kétpontos jelölése pedig csak az 1500-as évektől.

Nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A névmás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A személyes névmás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Személyes névmások
1. szám 1. szem. 1. szám 2. szem. 1. szám 3. szem. Többessz. 1. szem. Többessz. 2. szem. Többessz. 3. szem.
Alanyeset ich du ër sie ëz wir ir sie
Tárgyeset mich dich in sie ëz uns iuch sie
Részeseset mir dir im ir im uns iu in
Birtokos eset* mîn dîn sîn ir sîn unser iuwer ir
  • A genitiv használata megegyezik a melléknév használatával, így az alakjukat megfelelően kell ragozni.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az ISO 639-3 definíciója szerint.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Middle High German című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.