Kínai–indiai háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kínai–indiai háború
India China Locator.png
Kína és India
Dátum 1962. október 20.november 21.[1]
Helyszín Akszái Csin és India északkeleti határvidéke
Eredmény kínai győzelem[2]
Területváltozások Akszái Csin teljesen kínai uralom alá kerül
Harcoló felek
 Kína  India
Parancsnokok
Kína Mao Ce-tung
Kína Csou En-laj
kína Csang Kuo-hua
Kína Liu Po-cseng
Kína Lin Piao
India Szarvepalli Rádhákrisnan
India Dzsaváharlál Nehru
India Bridzs Mohan Kaul
India V. K. Krisna Menon
India Prán Náth Thápar
Haderő
80 000 fő 10 000–12 000 fő
Veszteségek
722 halott,
1697 sebesült
1383 halott,[3]
1047 sebesült,
1696 eltűnt,
3968 hadifogoly

A kínai–indiai háború (hindiül: भारत-चीन युद्ध, Bhārat-Chīn Yuddh) vagy más néven kínai–indiai határkonfliktus (egyszerűsített kínai: 中印边境战争, pinjin: Zhōng-Yìn Biānjìng Zhànzhēng, magyaros: csung-jin piencsing csancseng) katonai konfliktus volt Kína és India között 1962. október 20-tól november 21-ig. A háború fő okát a határt meghatározó 1914-es szimlai egyezményben kijelölt McMahon-vonal kínai vitatása eredményezte, de több más esemény is közrejátszott, így az 1959-es tibeti felkelés utáni véres határincidensek, a dalai lámának nyújtott menedék, valamint az az indiai döntés, hogy előretolt állásokat hozzanak létre a határ mentén, többet a McMahon-vonaltól északra.

Miután a vitatott 3255 kilométeres határszakasz ügyének politikai rendezése lehetetlennek bizonyult,[4] a kínaiak Ladakhban és a McMahon-vonal mentén egy időben támadást indítottak október 20-án. A kínaiak mindkét hadszíntéren az indiaiak fölé kerekedtek, és nyugaton elfoglalták Rezang lát, keleten pedig Tawangot. A háború november 20-án ért véget, amikor Kína fegyverszünetet jelentett be és elkezdte csapatai visszavonását a vitatott területekről. A kínaiak döntő győzelmet arattak, ami jelentősen megnövelte az ország nemzetközi presztízsét, és megalázó vereség volt India számára.[1]

A konfliktus a kemény hegyi viszonyok között vívott összecsapásokról ismert; a harcok nagy részét 4000 méteres magasság felett vívták.[5] A légierő és a flotta bevetését mindkét fél mellőzte a háború ideje alatt.

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kasmír és a vitatott hovatartozású Akszái Csin
A nyugati határvidék vitatott hovatartozású területei
A McMahon-vonal által határolt vitatott terület

Kasmír és Tibet stratégiai fekvése miatt az ázsiai nemzetközi politika középpontjában állt évszázadokig.[5] A 18. század második felében India a Brit Birodalom része lett. 1853-ban Nagy-Britannia és Oroszország között sor került az úgynevezett nagy játszmára (Great Game), amely a Közép-Ázsia feletti hatalom megszerzéséről szólt. Oroszország dél felé próbált terjeszkedni, ahol tengeri kijáratot remélt, Nagy-Britannia viszont gyarmatai számát próbálta gyarapítani. A britek attól tartottak, hogy az oroszok megszállják Tibetet. Miután pedig a tibeti kormány elutasította a brit ajánlatokat, a britek katonai expedíciót vezettek Tibetbe Francis Younghusband vezetésével 1903-1904 között.

Younghusband elfoglalta Lhászát, mire a dalai láma mongóliai száműzetésbe vonult. Tibet ekkor brit fennhatóság alá került, és 1907-ben megegyeztek Oroszországgal egy Perzsiától Tibetig terjedő független ütközőzóna létrehozásáról.[5] 1912 decemberében, a Csing-dinasztia bukása után a Kínai Köztársaság elismerte a terület függetlenségét és kivonult, de 1913-ban Jüan Si-kaj újra csapatokat vezényelt a térségbe. 1914-ben Nagy-Britannia, Kína és Tibet között egy konferenciára került sor Szimlában, amelyen a britek lemondtak a tibeti érdekeltségeikről és a McMahon-vonalat szabták meg Kína és Brit-India határaként. Ezt Kína nem ismerte el határként, mint ahogy a szimlai egyezményt sem írta alá,[6][7] és Tibetet az elkövetkező évtizedekben végig saját részének tekintette.[5]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1947-ben India kikiáltotta függetlenségét, 1949-ben pedig létrejött a Kínai Népköztársaság. India kétezer kilométeres közös határa Kínával három nagy részre oszlik: keleten 650 kilométer Bhután és Mianmar között, középen 450 kilométer Tibetben és nyugaton 600 kilométer hosszú.[3] Az 1950-es évek elején India és Kína viszonya barátságos volt. 1950-ben megkezdődött Tibet kínai megszállása, amit India hajlandónak mutatkozott elismerni. 1951-ben Csou En-laj miniszterelnök tárgyalásos rendezést ajánlott, az 1954-ben elfogadott egyezmény azonban a határok kérdését nem érintette.[5] A kínai hadsereg 1956-ban katonai célokra autópályát kezdett építeni a Tibetet Hszincsianggal összekötő vitatott hovatartozású Akszái Csinben, India pedig erőteljesen tiltakozott, miután 1958-ban új hivatalos kínai térképek megerősítették ezt.[5]

Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnök 1959-ben levelet írt Csounak, aki válaszában nem ismerte el a McMahon-vonalat határként, rámutatva, hogy ezt eddig egyetlen kínai kormányzat sem tette meg. Felajánlotta, hogy amennyiben elismerik a kínai követeléseket Akszái Csinben, Kína elismeri a fennálló keleti határt, ezt Nehru azonban elutasította. A két fél viszonya tovább romlott, amikor a dalai láma a sikertelen felkelés után 1959-ben Indiába menekült.[5] 1959. augusztus 25-én került sor az első határincidensre, indiai katonák betörtek egy határ menti faluba a McMahon-vonaltól északra, majd október 21-én a nyugati vitatott területeken is sor került egy indiai provokációra. Kína felajánlotta, hogy mindkét fél 20 kilométerre vonja vissza csapatait a határtól, de Nehru kormánya nem válaszolt, és az indiaiak előretolt állásaikban maradtak.[3]

A helyzetet tovább súlyosbította a CIA azon törekvése, hogy gerillaháborút robbantson ki Tibetben a kínaiak ellen,[3] és Dwight D. Eisenhower amerikai elnök 1959-es látogatása Újdelhiben megerősítette a kínaiak azon feltételezését, hogy India és az Amerikai Egyesült Államok titokban együttműködik.[5] India 1960-ban elfogadta az ügynevezett „előre politiká”-t, aminek lényege a lassú előrenyomulás volt az általuk elfogadott határok eléréséig.[3] Ezt követően az indiai hadsereg őrjáratokat kezdett küldeni a területre, és 1961-ben Goa indiai annexiója figyelmeztetésként szolgált Kína számára.[5]

1962 júliusában Mao elnök utasította a kínai hadsereget, hogy lépjen fel a határok védelme érdekében, kikötve, hogy a kínaiak semmiképp sem lőhetnek elsőnek. Az indiaiak folyamatos betörései arra sarkallták a kínai vezetést, hogy októberben nyílt konfliktust kezdjen, amire „önvédelmi ellentámadás”-ként hivatkoztak. A terv az volt, hogy mélyen betörnek India területére és jelentősen lecsökkentik harci kapacitását.[3] Csou En-laj szerint a támadás fő célja az volt, hogy „megleckéztessék Indiát”.[1]

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár a támadás idején gazdasági okokból nem jutott elég pénz a kínai haderő felszerelésére, mégis fölényt élvezett, mivel a hegyi hadviselésben jelentős tapasztalatokat szerzett koreai háborús veteránok még szolgáltak, illetve kiépített infrastruktúrával rendelkezett Tibetben. Létszáma meghaladta a 3 millió főt, míg a szemben álló indiai haderő alig 350 000 katonával rendelkezett. A hadsereg elégtelen felszereléssel bírt, ráadásul az alacsony költségvetés a kiképzés színvonalát is jelentősen rontotta. Problémát jelentett még az ellátmányt akadozóvá tevő rossz kiépítettség és a megfelelő téli egyenruhák hiánya. Az indiai „előre politika” katonailag lehetetlen vállalkozás volt.[5]

Október 10-én sor került egy összecsapásra Yumtso Lanál, ahol egy 50 fős indiai őrjáratot 1000 kínai katona támadott meg, mivel azt feltételezték, hogy a McMahon-vonaltól északra vannak. Bár az első támadást visszaverték, nehéztüzérségi támogatás nélkül a második támadás ideje alatt visszavonultak. Az őrjárat fele, 25 katona odaveszett, míg a kínaiak 33 halottat veszítettek. Október 12-én Nehru megerősítette, hogy a kínaiak kiűzését rendelte el az India által magáénak tekintett területekről, október 18-án azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kínaiak visszavonulás helyett támadni fognak.[5]

1962. október 20-án reggel fél nyolckor kínai csapatok megindították a támadást a határ keleti részénél a McMahon-vonalnál húzódó indiai állások ellen a Namka Chu folyó mentén, megfutamítva az indiai 7. dandárt és elfogva parancsnokát, Dalvi dandártábornokot.[3] A dandár maradéka is megszűnt szervezett katonai erő lenni, ennek ellenére két zászlóalját utasították, védje meg Tawangot bármi áron. Az indiaiak azonban a három irányból érkező kínai támadás elől visszavonultak, a város pedig október 24-én kis ellenállás mellett a kezükre került. Kisebb összecsapásoktól eltekintve a kínai erők zöme nem folytatta az előrenyomulást keleten.[5]

Nyugaton, Akszái Csinben az indiaiak 40 megerősített állást építettek ki, ezek ellen a támadás október 20-án 8:25-kor indult meg. A kínai feljegyzések szerint a legelső ilyen pozíciót alig 80 perc után foglalták el, és október 29-re a Pangong-tó mentén fekvő összes ilyen állás elesett, valamint 1900 négyzetkilométer terület került kínai kézre.[3] Október 24-én Csou miniszterelnök ismét felajánlotta a rendezést Nehrunak, a nyugati területi változások elismerését kérve, ám október 27-i válaszában indiai kollégája nyilvánvalóvá tette, hogy csak olyan békét fogad el, amiben az 1962-es szeptemberi határok irányadóak. A világ nagy része a kubai rakétaválsággal volt elfoglalva, így az Indiával baráti viszonyban lévő Szovjetunió nem tudta jelentősen befolyásolni az eseményeket, az USA azonban támogatásáról biztosította az országot.[5]

Nehru ismételten elutasította a kínai ajánlatot november 14-én, Bridzs Mohan Kaul tábornok pedig ellentámadást indított a kínai állások ellen keleten, Walongnál. Az indiai támadás a hegycsúcs elérése előtt kifulladt, a kínaiak ellentámadása pedig nemcsak visszaűzte őket állásaikba, de november 16-ra a főbb indiai védelmi pozíciók is elestek, Kaul pedig elrendelte a visszavonulást. A Szela hágónál lévő indiai erők is visszavonulásra kényszerültek a kínai bekerítés elől, ami végül fejvesztett menekülésbe csapott át. Nyugaton is folytatódott a támadás, a kínaiak november 18-ra elfoglalták a Chusul körüli erődítéseket, teljesen kiszorítva az indiai erőket Akszái Csinből. November 20-án se a keleti, se a nyugati határvidéken nem maradt szervezett indiai katonai erő, Nehru pedig amerikai katonai beavatkozást kért, akik a térségbe vezényeltek egy repülőgép-hordozót, de már másnap, november 21-én a kínaiak fegyverszünetet jelentettek be.[5]

Fegyverszünet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csou által bejelentett fegyverszünet deklarálta, hogy december 1-jétől kezdődően a kínai csapatok az 1959. november 7-i határoktól 20 kilométerre húzódnak vissza, ezzel Peking az összes terület helyett csupán a stratégiailag fontos területeket, az összes vitatottnak csupán 1/3-át követelte maga számára. Nehru a közvélemény miatt hivatalosan nem fogadta el a feltételeket, de tájékoztatta Csout, hogy az indiai hadsereg be fogja tartani azokat. A visszavonulás időben megkezdődött, Akszái Csinben azonban ellenőrzőpontokat állítottak fel; a hadifoglyok repatriálására az elkövetkező 6 hónap során került sor.[5]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háborús emlékmű Tawangban

Nyugaton a kínai támadást alapvetően negatívan ítélték meg, és 1963-ban a Kennedy-adminisztráció atomfegyverek bevetését is tervbe vette India védelme érdekében.[8] Kína azonban 1964-ben saját atomfegyverre tett szert, átgondolásra kényszerítve az amerikaiakat[9] a Johnson-adminisztráció viszont elvetette az indiaiak nukleáris programjának támogatását. Az ország önerőből 1974-ben fejlesztett ki atomfegyvert.[10] Az el nem kötelezett államok közül hat: Egyiptom, Burma, Kambodzsa, Srí Lanka, Ghána és Indonézia képviselői Colombóban találkoztak 1962. december 10-én, közvetíteni a két fél között. Itt a kínaiak 20 kilométerre történő egyoldalú visszavonulásában állapodtak meg.[11]

A szomszédjával zavaros viszonyt ápoló Pakisztán és Kína kapcsolatai javulásnak indultak a háború után.[12] A konfliktus előtt az országnak szintén volt területi vitája Kínával, ezért javasolta Indiának közös védelmi politika elfogadását, amit azonban elutasítottak.[13] 1963. március 2-án egyezményt írtak alá Pekingben, amiben Pakisztán 13 ezer négyzetkilométer terület iránti követeléséről mondott le Kína javára.[11] India veresége hozzájárult a pakisztáni döntéshez, hogy kirobbantsák a második kasmíri háborút, ami azonban döntetlennel végződött.[5] Kína diplomáciai segítséget nyújtott Pakisztánnak, azonban elítélte a konfliktust lezáró egyezményt, mint amerikai–szovjet cselszövést.[11]

India válaszul a kínai-pakisztáni közeledésre barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval és segítségével felfejlesztette haderejét (1962: 350 000, 1970: 825 000).[5] Közvetlen párbeszédre Kína és India között csak 1981 végén került sor ismét, a kínai külügyminiszter látogatásakor.[11] 2005-ben ismét történtek tárgyalások a két ország között, ahol Kína először nyilatkozott Szikkimről való lemondásáról. 2006. június 18-án Lhászában a két ország megegyezett egy ősi kereskedelmi útvonal megnyitásáról ami a Himaláján vezet át. Az egyezség ismételten jelzi a két ország közeledését. Így 1962 után ismét megnyílt a határ Nathu Lanál 4000 méteres magasban.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Brahma Chellaney: How China Fights: Lessons From the 1962 Sino-Indian War, 2012. október 28. (Hozzáférés: 2014. február 22.)
  2. India-China War 50 Years Later. The Tribune. (Hozzáférés: 2014. február 22.)
  3. ^ a b c d e f g h Laurie Burkitt–Andrew Scobell–Larry M. Wortzel: The Lessons of History: The CHinese People's Liberation Army at 75. (Hozzáférés: 2014. február 22.)
  4. Indo-China War of 1962
  5. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q Calvin, James Barnard: The China-India Border War. Marine Corps Command and Staff College, 1984. április 1. (Hozzáférés: 2011. október 15.)
  6. Helmut Hoffmann: A Tibeti műveltség kézikönyve. Terebess Ázsia E-tár. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  7. Tibet rövid története. tibet.hu. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  8. JFK, aides considered nuclear arms in China-India clash. Taipei Times, 2005. augusztus 27. (Hozzáférés: 2014. február 23.)
  9. Anand Giridharadas. „'63 Tapes Reveal Kennedy and Aides Discussed Using Nuclear Arms in a China-India Clash”, New York Times, 2005. augusztus 26. 
  10. India's Nuclear Weapons Program – Smiling Buddha: 1974. (Hozzáférés: 2014. február 23.)
  11. ^ a b c d Rediff Indo-China timeline
  12. Dobell, W. M. (1964. Autumn). „Ramifications of the China-Pakistan Border Treaty”. Pacific Affairs 37 (3), 283–95. o. DOI:10.2307/2754976.  
  13. History of the Conflict with China, 1962. P.B. Sinha, A.A. Athale, with S.N. Prasad, chief editor, History Division, Ministry of Defence, Govt. of India, 1992.