Kína űrkutatása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kína lett a harmadik ország (a Szovjetunió/Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok után), amely önerőből juttatott embert a világűrbe, valamint sikerült épségben űrszondát a Hold felszínére juttatnia.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rakétatechnika alapjait Kínában rakták le, itt találták fel a puskaport és az első rakétának nevezhető szerkezeteket. Mégis hosszú időnek kellett eltelnie, hogy Kína az űrkutatás útjára lépjen.

A kínai űrrepülés egyik legnagyobb alakja kétségkívül Qian Xuesen. Qian egyike volt a legnagyobb amerikai tudósoknak. Öt évig tartó amerikai meghurcolása után sikerült elérni, hogy hazatérjen. Szakmai tudása csak Wernher von Braun felkészültségével mérhető össze.

Az szovjet Szputnyik–1 fellövését követően indult meg Kínában a saját űrkutatási program. A program irányításával Qiant és Zhao Jiuzhangot bízták meg. A szűkösen meghatározott határidőt visszavetette a hiányzó speciális tudományos háttér, a képzett szakembergárda és a felkészületlen ipari bázis.

A műholdprogram részeként 1960-ban emelkedett fel az első teljesen kínai tervezésű és építésű rakéta. Az elkészítésere jellemző volt a kézi erő alkalmazása. Ebben az időben a szovjet rakétatechnikai segítség volt jellemző. Az R–2 ballisztikus rakéta változata lett a Dongfeng–1, ami 550 kilométer hatótávolsággal bírt.

1964-ben került sor a Dongfeng–2 ( „Keleti Szél 2") ballisztikus rakéta első sikeres tesztjére.

A rakétatechnikai polgári fejlesztése 1968-ban került katonai felügyelet alá, ami azonnal biztosította a katonai célú rakéták, a hozzájuk kapcsolódó emberi és fizikai infrastruktúra igénybevételét. Így vált lehetővé, hogy az 1958-ban Góbi-sivatagban kiépített – 200 kilométerre a névadó Csiucsüan városától – rakétakísérleti bázis alapjait felhasználva kiépítsék a Csiucsüan Űrközpontot.

1979-től Amerika segítséget nyújtott LANDSAT típusú (földi erőforrás-kutató) és távközlési műholdak vételére alkalmas vevőállomások vásárlására.

1980 áprilisára befejeződött Sanghaj közelében kialakított Űrhajós Kiképző Központ. A kínai űrprogram az 1980-as évek második felétől fogva folyamatosan fejlődik. Mindennek az alapja Kína folyamatos gazdasági fejlődése, mely stabil hátteret biztosít a kutatásokhoz, a programhoz.

1982-1983 között kínai megrendelésre amerikai hordozórakétákkal távközlési mesterséges holdakat helyeztek Föld körüli pályára.

A Szovjetunióval és Amerikával kialakult ingatag politikai- és gazdasági kapcsolat miatt a saját lábon állás mellett döntöttek. 1983 végére kifejlesztettek egy új rakétát, kiépültek a kilövőállások, az irányítóközpont és a űreszközöket követő bázisállomások hálózata.

1993-ban létrehozták a Kínai Nemzeti Űrügynökséget (CNSA) amely irányítja, összefogja a Kínai űrprogramot.

A gazdasági és politikai nézetek miatt – a Szovjetuniótól kapott illetve átvett, továbbfejlesztett – önállóan kellett kifejlesztenie, megépítenie űrkutatási programját. 1979-től Amerika segítséget nyújtott LANDSAT típusú (földi erőforrás-kutató) és távközlési műholdak vételére alkalmas vevőállomások vásárlására. 1980 áprilisára befejeződött Sanghaj közelében kialakított Űrhajós Kiképző Központ. A kínai űrprogram az 1980-as évek második felétől fogva folyamatosan fejlődik. Mindennek az alapja Kína folyamatos gazdasági fejlődése, mely stabil hátteret biztosít a kutatásokhoz, a programhoz. 19821983 között kínai megrendelésre amerikai hordozórakétákkal távközlési mesterséges holdakat helyeztek Föld körüli pályára.

2001-ben együttműködési szerződés, Double Star jött létre a kínai űrhivatal és az Európai Űrügynökség (ESA) közös tudományos programok végzésére.

Műholdak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína–1[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1970. április 4-én került felbocsátásra a Kína–1 elnevezésű első mesterséges hold, amelyet további hasonló felépítésű, műszaki tartalmú műholdak követtek. A programban 1980-ig háromfajta űrszonda, kettő hordozórakéta típus szerepelt.

A Kína–1, Kína–2 könnyű fizikai mérőműholdak magas elliptikus pályán mintegy hat hónapig keringtek, ezek indításához egy kétfokozatú könnyű hordozórakétát használtak. A műholdak tömege 150-250 kilogramm volt. Műszereik, berendezéseik a későbbi programok alaptípusai voltak.

A Kína–6 egy közepes fizikai műhold volt 760 kilogrammos tömeggel, a kínai meteorológiai szputnyikok előfutára.

A Kína–3, –4, –5, –7, –8, –9 műholdak nehéz, mintegy 2500-3500 kilogramm tömeggel rendelkeztek. A –4, –7, –9 műholdak esetében a műszertartályt visszahozták a Földre. Feladatuk a későbbi programok technikai eszközeinek próbája, fotófelderítés. A sorozat hordozó rakétája már háromfokozatú volt, hogy a nagyobb tömeget biztonságos pályára állíthassa. Lehetővé vált emberes űrhajó felbocsátása. A pályaelemek kialakítása következtében az indítási pályaszakasz Kína területe felett húzódott, leszállásnál biztosított volt a folyamatos ellenőrzés.

A Kína–9 leszálló egysége egy kutyával tért vissza a Földre.

Űrszondák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hold kutató[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2003-ban indult, jelenlegi célja, hogy elsajátítsa a Holdig való eljutás, az oda történő puha leszállás és a visszatérés műveleteit.

2007-ben a Chang’e-program keretében indult Chang’e–1 és Chang’e–2, melyek eljutottak a Holdig, pályára álltak, tesztelték a Holdra szállás műveleteit. A Chang’e–3 sima leszállást hajtott végre. Kína a világ harmadik országa, amelynek sikerült épségben űrszondát a Hold felszínére juttatni.

2017-re tervezik az emberes holdmisszió megkezdését.

Marskutató[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2011-ben indították Bajkonurból, az orosz Fobosz-Grunt szondával együtt a Jinghuo–1 első kínai marskutató űrszondát.

Emberes űrrepülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sencsou-program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1992. szeptember 22-én fogadták el a Sencsou-programot (sencsou: isteni hajó) az első kínai emberes űrprogramot.

1999. november 20-án egy Hosszú Menetelés 2F rakéta hegyén emelkedett az űrbe a Sencsou–1, személyzet nélkül, automatikusan működő űrhajó. Ezzel megkezdődött Kína emberes űrrepülési programja. A Sencsou–5 szállított első alkalommal űrhajóst. Ezzel Kína lett a harmadik nemzet – Szovjetunió és Amerika – után, aki képes volt önerőből embert juttatni a világűrbe. A Sencsou–6 az első, több embert szállító űrhajó. A Sencsou–7 legénysége végrehajtotta az első kínai űrsétát. A Sencsou–8 automatikusan dokkolt a Tienkung–1 kísérleti űrállomással. A Sencsou–9 három űrhajóssal a fedélzetén végrehajtotta az első kézi dokkolást a Tienkung–1 űrállomással. Az első legénység, aki az űrállomáson végzett szolgálatot. A Sencsou–10 három űrhajóssal a fedélzetén teljesítette az előírt programot.

Űrhajósok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hordozórakéták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Űrállomás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tienkung–1 az első kínai kísérleti űrállomás, melyet 2011. szeptember 29-én állítottak pályára. A viszonylag kis méretű űrállomás nem alkalmas tartós űrbeli tartózkodásra, csak az időnként hozzá kapcsolódó űrhajók személyzetei fognak az űrállomáson szolgálni, majd munkájuk végeztével az űrállomást üresen hagyják. A Tienkung–1 a tervek szerint két évig üzemel.

Az Egyesült Államok korábban elutasította Kína kérelmét, mely szerint közre kívánt működni a Nemzetközi Űrállomáson, mert az Egyesült Államok nem kívánta megosztani technológiáját a gazdasági és politikai ellenfél Kínával. Ezért Kína önállóan fogott neki űrállomást építeni.

A tervek szerint 2020-ra felépül a Föld körül keringő első kínai űrállomás.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]