Johann Wolfgang von Goethe

Johann Wolfgang von Goethe
Johann Wolfgang von Goethe Joseph Karl Stieler festménye
Élete
Született	1749. augusztus 28. Frankfurt am Main
Elhunyt	1832. március 22. Weimar
Nemzetiség	német
Szülei	Johann Caspar Goethe és Catharina Elisabeth Textor
Pályafutása
Alkotói évei	1767-1832
Johann Wolfgang von Goethe aláírása

 Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műnemében egyaránt remekművek sorát alkotta.

Élete

Családja és gyermekkora

Goethe szülőháza Frankfurtban, Németországban (Grosser Hirschgraben)

Goethe édesapja, Johann Caspar Goethe (Frankfurt, 1710. július 29. – Frankfurt, 1782. május 25.), 38 éves korában, 1748. augusztus 20-án Frankfurtban vette el feleségül az akkor még csupán 17 éves Catharina Elisabeth Textort (Frankfurt, 1731. február 19. – Frankfurt, 1808. szeptember 15.), aki Johann Wolfgang Textor frankfurti polgármester leánya volt.

A visszaemlékezéseiből kiderül, hogy édesapja sokoldalú műveltségű, köztiszteletben álló jogász volt, aki magánvagyonából élt, egészen a merevségig komoly, rendszerető, szilárd férfiként ismerték, vele ellentétben állt az édesanyja képe, egy melegszívű asszony, akit természetes vidámság és derült életfelfogás jellemeztek. Johann Wolfgang első gyermeke volt a szülőknek, a házaspár hat gyermeke közül csupán ő, és egy évvel fiatalabb húga, az 1750-ben született Cornelia Friederike Christiana maradt életben.

Johann Caspar Goethe, a költő édesapja. Georg Friedrich Schmoll akvarellje, 1775

Catharina Elisabeth Goethe, a költő édesanyaj. Georg Oswald May portréja, 1776

Az ifjú Goethének és hugának boldog gyerekkora volt a szülői házban. Édesapjuktól és házitanítóktól általános magánleckéket kaptak, ezen felül nyelvekre is oktatták őket (tanultak latinul, franciául, görögül és angolul). Goethe későbbi éveiben nagyon fontosnak tartotta az idegen nyelvek ismeretét.

Goethe költői tehetségét, mint ő maga is mondta, édesanyjától örökölte, s gyermekkorában az ő hatása alatt állott.

Fiatalkora, tanulmányok

Johann Caspar nem szerette volna, ha gyermekeinek az oktatás hiánya miatt ugyanazokat a hátrányokat kellett volna elszenvednie, mint neki, így taníttatásukról igen magas szinten gondoskodott. Tanult rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindent, ami egy előkelő ifjú képzettségéhez tartozott. Goethe kezdetektől fogva nem kedvelte az egyházat, az egyház történetét a „tévedések és az erőszak keverékeként” (Mischmasch von Irrtum und Gewalt) jellemezte. Igen szeretett rajzolni, nagyon korán kezdett érdeklődni az irodalom – különösen Friedrich Gottlieb Klopstock és Homérosz – iránt. Kedvelte a színházat is és rajongott a bábszínházért.

Tanulmányai némileg félbe szakadtak, mikor 1759-ben a franciák Frankfurtot megszállották. A Goethe-házhoz Thoranc gróf francia tiszt volt beszállásolva, ki élénken érdeklődött a művészetek iránt, képeket vásárolt, színházba járt, ami az ifjú Goethére sem maradt hatástalanul. A korán érett gyermek 15 éves korában az életet közelebbről is kezdte megismerni, olyan fiatalemberek társaságába keveredett, akik nem egyszer éjjeli elmaradásra is rávették. Ez időbe esik a költő első szerelme, melynek tárgya egyik új barátjának nővére, Margit (Gretchen) volt. Nevét a Faustban örökítette meg a költő.

Atyja szép jövőt akart biztosítani a fényes tehetségű gyermeknek, ezért jogi tanulmányokra szánta, bár Goethe szívesebben foglalkozott volna a régiségtudománnyal. 1765-ben, tizenhat éves korában tehát az ifjú Goethe Lipcsébe került jogot hallgatni 1768-ig. A jog azonban nem vonzotta, sőt az egyetemi tanulmányok általában nem. Jobban kedvelte Christian Fürchtegott Gellert költészet óráit, amelynek rendszeres látogatója volt. A város mind emberként, mind költőként nagy hatással volt rá, szívesen töltötte idejét új, lelkes barátaival, Schlosserrel, későbbi sógorával, s Berisch-sel, egy előkelő ifjú nevelőjével, akik költői tevékenységre buzdították. Eddigi kísérleteit mind elégette, s ezek közül csak egy maradt fönn: Poetische Gedanken über die Höllenfahrt Christi. Helyette újabb kísérleteket tett a líra és dráma terén.

Schlosser útján megismerkedett a Frankfurtból ideszármazott borkereskedővel, Schönkopffal, akinek Kätchen (Katica, Anette) nevű leánya szerelemre lobbantotta a költőt. Őhozzá írta első rokokó szerelmes verseit, majd 1770-ben név nélkül jelentette meg Annette című versgyűjteményét. A leány viszontszerette, de a fiatal Goethe féltékenységével annyit gyötörte kedvesét, hogy a viszony végül fölbomlott. Ennek emlékeit örökítette meg Die Laune des Verliebten c. pásztorjátékában.

Az 1767-68. tanév végén súlyos betegségbe esett, s augusztusban félig betegen hagyta el Lipcsét. A lipcsei tartózkodás kitágította látókörét s fejlesztette műérzékét. Gotthold Ephraim Lessing, Christoph Martin Wieland és Johann Joachim Winckelmann lettek kedvelt olvasmányai s Oeserrel, a művésziskola igazgatójával való érintkezése a képzőművészet dolgaiba avatta be. Lipcsei tartózkodásának eredményei azok a dalok is, melyeket Leipziger Liederbuch név alatt szoktak említeni, s melyek Breitkopf által megzenésítve 1770-ben jelentek meg Goethe neve nélkül Lipcsében. Ezek Goethe első nyomtatott költeményei.

Atyja nem igen volt megelégedve a haladással, melyet Goethe a jogtudományokban tett, s sürgette a tanulmányok folytatását. Csakhogy Goethe betegeskedése ezt lehetetlenné tette, s így kénytelen volt az egész 1769. évet otthon tölteni, ami csak fokozta a feszült viszonyt az atya és fiú között. Ezt anyja befolyása és Klettenberg kisasszonynak, anyja barátnőjének társasága enyhítette. Klettenberg pietisztikus irányú nézetei misztikus és alkémikus iratok tanulmányozására vitték Goethét, melyeknek nyoma fellelhető Faustban.

1770 tavaszátől a straßburgi egyetemre járt, hogy befejezze jogi tanulmányait. Ugyanitt belépett a Sturm und Drang nevű körbe (később művészeti irányzat lett), és nemsokára a legkiválóbb képviselője lett. Itt ismerkedett meg a Sturm und Drang-korszak többi képviselőivel: társasága előbb Jung-Stilling, Salzmann, később Meyer von Lindau és Lenz voltak. Nagy hatással volt rá Johann Gottfried Herder, aki mint Holstein-Eutin herceg útitársa, szemének operálása végett jött ide. Ő hívta fel Goethe figyelmét Homéroszra, Shakespeare-re és az éppen akkor megjelent Ossiánra, s megismertette a különböző népek költészetével. A képzőművészettel való foglalkozást sem hagyta abba, nagy hatással volt rá a székesegyház is. Goethe ekkor már fejlődésében jelentékenyen emelkedett. Shakespeare tanulmányainak eredménye a Götz terve. Itt keletkeznek első csírái a Faustnak, és lírája is erős lendületet vett. Goethe gyakran lovagolt ki Elzász faluiba népdalokat gyűjteni, s egy ilyen útja alkalmával ismerte meg a közeli Sesenheim lelkészének lányát, Friederike Brion-t. Ez a szerelem ihlette első népdalszerű, lírikus költeményeit: Vadrózsa, Májusi dal. Ebben a viszonyban annyi báj, gyöngédség s költészet van, mint Goethe egyetlen későbbi viszonyában sem lelhető fel.

Strassburgban letette a vizsgálatot és megszerezte a doktori diplomát. Ezzel befejezte tanulmányait, 1771-ben hazatért.

Írói pályájának kezdete

Az ifjú költő 1775-ben

Ekkor kezdte meg azon első vázlatát a Götz von Berlichingennek, mely félszázaddal később nyomtatásban is megjelent. Atyja óhajtására 1772 május havában a wetzlari birodalmi törvényszéknél joggyakornok lett. Itt is élt irodalmi hajlamainak, írt a Frankfurter gelehrte Anzeigen c. lapba, melyet Schlosser ez időben alapított, s érintkezett számos íróbarátjával. Újabb szerelem is fűződik a wetzlari tartózkodáshoz, mely komoly veszedelembe dönthette volna az ifjút, ha az akaraterő nem tartozott volna fő jellemvonásai közé. Charlotte Buff (Lotte), egy wetzlari hivatalnok leánya volt e szenvedélyes szerelem tárgya. Beleszeretett anélkül, hogy tudta volna, hogy a leány már el van jegyezve, s a szenvedély és kötelesség oly erős harcát vívta, hogy öngyilkosságra gondolt. De erőt vett magán és visszament Frankfurtba. E szerelmének emléke a Az ifjú Werther szenvedései című alkotásában van megörökítve, Lotte képét Charlotte Buff után rajzolta.

Frankfurtba térve, ügyvédi gyakorlatot folytatott, még pedig egész komolysággal és mint néhány jogi értekezése mutatja, alapos jogi ismeretekkel. Emellett az irodalomhoz is hű maradt. Néhány apróbb értekezés mellett befejezte a Götz von Berlichingent. A darab nagy hatást tett s megalapította Goethe költői hirnevét. Számos utánzat, egész sereg lovagjáték és lovagregény keletkezett ene munka hatása alatt. Goethe maga is a német történelemnek több mozzanatát akarta így feldolgozni, de fejlődése utóbb más irányt vett, s ezen jellegű tervei abbamaradtak. Darabját a színpad számára többször átdolgozta.

Az ijfú Werther szenvedéseinek első kiadása 1774-ből

Időközben Charlotte Buff férjhez ment Kestner követségi titkárhoz, de emléke folyton nyugtalanította még Goethét. Ehhez járult egy másik esemény, mely lelkében szintén mély nyomot hagyott: barátjának, Jeruzsálem követségi titkárának öngyilkossága. Ezek hatása alatt készült Az ijfú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werther) c. regénye, melyekben e két tárgyat művészi egésszé olvasztotta össze. Mindamellett, hogy a munka szinte betegesen szentimentális, tele van költői szépségekkel, s nyelve mindent fölülmúl, amit a német próza eladdig fölmutathatott. A Werthernek óriási hatása volt az egész korra. Goethe hírneve e munkákkal a legszélesebb körben elterjedt, s számos látogatót vonzott házukba. A kor leghíresebb emberei felkeresték őt, s barátaivá lettek. Klopstock egyik utazásában Karlsruhe felé szintén betért hozzá. Lavater is meglátogatta őt. Klinger és Jacobi szintén barátságra léptek a költővel. Ily hangulatban főleg lírája gyarapodott és egynéhány kisebb jelentőségű munkát irt, melyek közül Götter, elden és Wieland című egyfelvonásos szatirikus tréfa (Wieland Alcestéje ellen) a legérdekesebb.

Újabb anyagot költészetének egy újabb szerelem szolgáltatott. 1774-75 telén megismerkedett Elisabeth Schönemann-nal (Lili), egy frankfurti bankár leányával. Stella című szomorújátékában (1776) Lili képe van rajzolva. Életének e korszakából való még a Clavigo című dráma is, melyet Beaumarchais naplója alapján nyolc nap alatt írt meg. A Stolberg testvérekkel Svájcba utazott, ahol Bodmerrel ismerkedett meg, s Lavaterrel való barátságát szorosabbra fűzte. 1774 decemberében Knebel őrnagy révén ismeretséget kötött Károly Ágost weimari herceggel és ennek öccsével Konstantinnal. A herceg gyakrabban érintkezett Goethével, s miután átvette 1775 szeptemberében a hercegség kormányzását és meghívta Goethét Weimarba.

A weimari évek

A weimari udvar már Goethe odaérkezése előtt is némileg irodalmi központ volt. A weimari udvarban tartózkodtak ez időben: Wieland, aki Konstantin herceg nevelője volt, Knebel őrnagy, Konstantin herceg nevelője, műfordító; Einsiedel kamarás, fordító és drámairó; Bertuch, a Jenaer Literaturzeitung alapítója és szerkesztője; Musäus, meseiró; Seckendorff kamarás, kitűnő zenész. Később Herder és Friedrich Schiller is oda kerültek. Goethe megnyerte Károly Ágost rokonszenvét, s csakhamar benső bizalmas barátjává lett. Károly Ágost 1776-ban követségi tanácsosnak, majd csakhamar titkos tanácsosnak nevezte ki, s Goethe igyekezett hivatalos kötelességeinek is megfelelni, sőt több munkát is magára vett, mint amennyit okvetlenül kellett volna. Ő kezelte az összes építési ügyeket, a bánya- és az erdőigazgatást, majd a hadügyeket is, úgy hogy tényleg ő volt a herceg első minisztere, s 1782-ben a herceg valóban miniszterelnökévé nevezte ki, bár ő ezt éppen nem óhajtotta, sőt Der Sänger cimű balladájával tiltakozott ellene.

Ugyanez évben két hónappal előbb történt, hogy II. József nemességgel tüntette ki. Ez az idő költői szempontból terméketlen volt. A munka és mulatságok annyira elfoglalták, hogy nem maradtak percei a muzsa számára. Szerelmét Lili iránt újabb szerelmek felejtették el. Ezek közül különösen kettő volt mélyrehatóbb: Charlotte Stein és Corona Schröter iránt. Steinné asszony (szül. Schardt), a hercegi főlovászmesternek a neje, igen érdekes és finom lelkületű nő volt, hét évvel idősebb mint Goethe. A költő kezdettől fogva érdeklődött iránta, de ő eleinte hidegen viselkedett vele szemben. Az 1776-ban megérkezett Corona Schröter énekesnő ifjú bájai ugyan háttérbe szorították egy időre Goethe szívében Steinné képét, de ki nem törölhették, s lassan észrevétlenül erős, de tiszta, az erkölcs és kötelesség határain tul nem csapó szerelmi viszony fejlődött, melynek emléke a költő leveleiben maradt fenn. Költői működése arra szorítkozott, hogy néhány énekes játékot irt a műkedvelő szinház számára. 1779-ben ugyanilyen célra megirta Iphigeniát prózában.

Ez időtájt kezdett foglalkozni földtani, majd növénytani, anatómiai, csonttani és különösen színtani tanulmányokkal. 1779-ben a herceggel Svájcba utazott Wilhelm Meisteren, megkezdte Torquato Tassot s néhány kisebb töredéket. Érezte az alkotás szükségét, de nem tudott alkotni, mert a környezet nem nyújtott neki ehhez elég tápot. Már régi vágya volt Olaszországot, a művészet klasszikus honát láthatni, s most e vágya, melynek Mignon dalában olyszép kifejezést adott, csak fokozódott, mert hozzájárult a környezettel való elégedetlenség, némi politikai nézeteltérés közte és a herceg között, s azon óhajtása, hogy Steinné asszonytól szabaduljon. 1786 júliusában Karlsbadba ment, ahol kiadója ajánlatot tett összes munkáinak sajtó alá való rendezésére vonatkozólag. Innen indult olaszországi útjára.

Olaszországban

Az olaszországi utat inkognitóban, Möller kereskedő neve alatt tette meg. Előbb Velencébe, majd Rómába ment. Itt fejezte be az Iphigeniát. E mellett sokat foglalkozott képzőművészetekkel, ami kétségkívül nagy hatással volt költői képzeletére is. A művészet országából Goethe nem vágyódott haza. Másfél évig mulatott ott, s csak 1788 áprilisában tért vissza. A herceg felmentette politikai hivatalaitól, s csupán a tudományos és művészeti intézetek felügyeletét hagyta meg nála, melyhez később (1792) az újonnan alapított udvari szinház intendánsi hivatala járult. Az olaszországi ut eredménye volt három drámája: az Iphigenia, a Tasso és az Egmont, és az Italienische Reise c. útleirás. Római emlékeit, melyek közé egy milanói nővel való szerelmi viszonya vegyül, Römische Elegien című költeményeiben örökítette meg. 1790-ben, midőn az Olaszországból hazatérő Amália hercegné elé utazott Velencéig, irta Velencei Epigrammáit.

A francia forradalom idején

Goethe rajza Christiane Vulpius-ról

A weimari élet reá nézve szűkkörű és kicsinyes volt most, a római tartózkodás után. Még jobban érezte ezt azon új viszony következtében, melyet Christina Vulpius-szal, egy ottani hivatalnok leányával, a Rinaldo Rinaldini szerzőjének testvérével kezdett. A leány, kinek üdesége Goethét megkapta, elkísérte őt botanikai sétáira, s tőle 1789. december 25-én született fia, Ágost, az egyetlen, aki gyermekei közül életben maradt. Krisztinát később, 1806-ban törvényes nejévé tette. Hozzájárultak lelki egyensúlyának megzavarásához a francia forradalom eseményei, s ilyen hangulatban szívesen vett részt a herceg sziléziai táborozásában, 1792-ben a francia hadjáratban, 1793-ban Mainz ostromában. Hogy az események benyomásaitól szabaduljon, a költészethez fordult. Írt vigjátékokat (Grosscophta és Der Bürgergeneral), drámát (Die Aufgeregten) és novellákat (Unterhaltungen deutscher Auswanderer), melyekben korabeli tárgyakat dolgozott fel. Azonban nem érte el vele a kívánt sikert. Hasonló célból dolgozta fel a Reinecke Fuchs c. régi állat-eposzt hexametrekben 1793-ban. Mindezek azonban nem hozták meg a kívánt nyugalmat, sem az óhajtott munkakedvet.

Barátsága Schillerrel

Ludovike Simanowiz: Friedrich Schiller (1794)

Ilyen körülmények között elhatározó befolyással volt lelki életére az a meleg barátság, mely közte és Friedrich Schiller között 1794-ben létrejött. A szorosabb érintkezésre Schillernek egy levele adott alkalmat, melyben Goethét az általa szerkesztendő Horen c. folyóirat munkatársául kéri fel. Goethe szivesen válaszolt s szorgalmasan dolgozott úgy ebbe a folyóiratba, mint a később kiadott Musenalmanachba. Levélváltás közben a két költő mind több érintkezési pontot talált, s a jó viszony mindkettejükre serkentőleg s termékenyítőleg hatott. A közízlés ferdeségei, a középszerű írók s a fonák irodalmi viszonyok ellen közösen valóságos hadjáratot indítottak csípős és szellemes epigrammáikkal, melyeket Xéniáknak neveztek el s a Musenalmanach-ban adtak ki. Az 1797. évet ballada-évnek nevezik a költő életében, mert ez évben írta egész sorát a legkiválóbb balladáknak és románcoknak. Még előbb (1795) fejezte be Wilhelm Meisters Lehrjahre c. regényét, melyben a költő azt az eszmét akarja illusztrálni, hogy a művészet és élet a gyenge embert is önállóságra juttatják. Költői erejének teljében alkotta 1796-ban Herman und Dorothea c. elbeszélő költeményét, melyhez az impulzust Vossnak Louise c. idilljéből merítette, mely azonban jóval fölülmúlta ezt. A cselekmény a polgári életből van merítve, azonban a nagyszerű háttér s az egyes alakok művészi jellemzése valóságos eposszá teszik. Goethe ifjúkori munkái óta egyetlenegy sem volt, mely nemzeténél ilyen osztatlan tetszésben részesült volna.

1799 óta, mikor Schiller is Weimarba költözött, Goethe figyelmét a színpadra fordította. Előadatta Schiller és Shakespeare darabjait, maga lefordította Voltaire Mahomet és Tancred c. drámáit. Eredetit csak egyet írt: Natürliche Tochter, melynek tárgyát Bourbon-Conti hercegnek emlékirataiból vette. E közben nem szűnt meg a képzőművészetekkel foglalkozni, szerkesztett művészeti folyóiratot is (Propyläen), s írt néhány kisebb műtörténeti dolgozatot. E széleskörű tevékenységnek közepette érte 1805-ben Schiller halála, mely mélyen megrendítette. Csak három hónappal később tudta barátját elsiratni az Epilog zur Glocke c. költeményében.

Schiller halála után

Még be sem hegedt a seb, mely Schiller halálával érte, s már újabb események dúlták föl lelkét. 1807-ben szerelemre gyúlt Minna Herzlieb iránt. Szívbeli küzdelmeinek képét rajzolta Die Wahlverwandschaften c. regényében. Ez utolsó regénye Goethének, melyet úgy a mély, tragikus tartalom, mint a művészi kidolgozás legjobb munkái sorába emel. Munkáinak új összes kiadása számára (Stuttgart, Cotta) befejezte a Faust első részét, melyen egész életén keresztül dolgozott. Ebben a munkájába rakta le mindazt, ami eszméje az emberről és világról félszázados életének tapasztalatain átszűrődött. E munka nemcsak Goethének főműve, hanem egyáltalán a legjelentékenyebb mindazok között, amiket német költő valaha alkotott. Benne az ember tragikuma van festve, az ellentmondás, a vágyak szárnyaló nagysága s az eszközök lenyűgöző csekélysége között.

Goethe ezután mindinkább magába vonult, zárkozottá lett s tanulmányainak élt. A keleti nyelvekkel való foglalkozás gyümölcse egy lírai gyűjtemény: Westöstlicher Diwan, melyben részint keleti költeményeket dolgozott át, részint eredetieket írt. E munkája nagy hatással volt a későbbi költőkre is, s méltó hozzá, mint korának legkitűnőbb lirikusához. Közben befejezte és kiadta a Farbenlehre-t. Az évenkénti karlsbadi utazás alkalmat nyújtott ásványtani tanulmányait folytatni. E nyaralásai alatt irt kisebb novelláit és verseit foglalta össze Wilhelm Meisters Wanderjahre c. munkájában, melyből éppen ezért teljesen hiányzik az egység.

Időskora

Goethe a dolgozószobájában diktál. Johann Joseph Schmeller olajfestménye

1810-ben kezdte írni önéletrajzát Aus meinem Leben, Dichtung und Wahrheit cím alatt, mely 1775-ig terjed, s nemcsak művészi előadása által, hanem mint forrásmunka is igen becses. A költőt mindegyre több csapás érte, s ő mind jobban elidegenedett a világtól. Nejének 1816-ban bekövetkezett halála sokkal mélyebben érintette, mint azt a világ gondolhatta volna. Menye, Ottilia pótolta őt némileg, ki szerető gondoskodással vette körül a költőt aggságában. 1817-ben egy akarata ellenére előadott értéktelen darab miatt lemondott intendánsi állásáról. A szerelem és lemondás szenvedésein is még egyszer át kellett esnie, amiket a 17 éves Levezow kisasszony szépsége okozott neki.

1828-ban meghalt hercegi barátja, Károly Ágost, akit nemsokára neje követett. De legmélyebben érintette fiának halála, aki 1830-ban Rómában hunyt el. Ez évben végezte be a Faust II. részét, mely tele van szimbolikus célzásokkal, mély eszmékkel, amiknek összefüggése azonban nem mindig világos. Ezek értelmét illetően igen eltérő mind a magyarázók nézete, mind a bírálók véleménye a munka értékére nézve. Ez volt utolsó munkája. Nem sokkal később meghalt.

A weimari fejedelmi sírboltban nyugszik, Károly Ágost herceg és Schiller mellett.

Három unokája maradt, Alma Sedina (1827. október 29. – 1844. szeptember 29.), Walther Wolfgang (1818 április 9. – Lipcse, 1885. április 15.), aki főleg zenével foglalkozott s néhány szerzeménye meg is jelent, valamint Wolfgang Maximilian (1820. szeptember 18. – Lipcse, 1993. január 20.), aki jogot végzett s az irodalommal is foglalkozott. 1859-ben mindkét testvért bárói rangra emelték, mindkettő nőtlenül halt meg, így Goethének nincs ma élő leszármazottja.

Emlékezete

Szobra barátjával Schillerrel Weimarban

A család örököse, Zsófia szász hercegné, a költő házát és hagyatékát mint Goethe tárt a nyilvánosságnak adta át. 1885-ben alakult Weimarban a Goethe-társaság, mely hivatalos közlönyévé a Ludwig Geiger által 1880-tól szerkesztett Goethe-Jahrbuch-ot választotta.

A kortársak tanúsága szerint Goethének már külső megjelenése is rendkívüli emberre vallott. Hatalmas termete mutatta a benne lakozó férfiasságot és szilárdságot, míg tekintetéből, mellyel mindenkit megbűvölt, a költői lélek sugárzott ki. Több mint százféle arcképe van, melyeket Rollett H., Die Goethebildnisse (Bécs, 1883) c. könyvében állított össze. Számos szobra közül nevezetesebbek a frankfurti Schwanthalertől, a weimari kettős szobor (Goethe és Schiller) Rietscheltől, David, Nagy és Rach kisebb mellszobrai.

Munkáinak igen sok kiadása van, a 19. században legteljesebb Hempelnél jelent meg (Berlin) 1868 és 1879 között, másodszor pedig 1883-ban, 36 kötetben. Összes írásainak nagy kiadását a Goethe-társaság índitotta meg Weimarban 1887-ben. Említésre méltó, hogy Goethe műveinek, arcképeinek, a róla írott műveknek és a reá vonatkozó emlékeknek legnagyobb gyűjteménye Elischer Boldizsár budapesti ügyvéd birtokában volt, aki ezt a nagy értékű gyűjteményt Berlinben, Badenben és más helyeken is kiállította.

Hatása

Goethe-szobor Frankfurtban

Goethe hatása az európai gondolkodásra és művészetre mindmáig óriási, ahogy a magyar irodalomra is az.

Hatása a magyar irodalomban főleg Kazinczy Ferenc korában érezhető, midőn irodalmunkban egész iskolává lett a németeket s különösen Goethét utánzó irány. Kazinczy különösen szerette Goethét, ennek főleg a görög klasszikusokra emlékeztető költészetét, s iparkodott azt nálunk is meghonosítani, klasszikai iránynak. Goethe hatása azonban nem itt kezdődik, hanem a Wertherrel, melynek egyik silány utánzatát (Adolfs Briefe) maga Kazinczy magyarosította Bácsmegyei gyötrelmei c. alatt. Werther hatása alatt irta meg Kármán József költői szépségekben gazdag kis regényét a Fanni hagyományait. A Werthernek magának három magyar fordítása jelent meg a 19. században, az első 1823-ban, a második 1837-ben, mind a kettő névtelenül, a harmadik pedig 1864-ben Bajza Jenőtől.

Kazinczy a következő darabjait fordította le: Stella, Testvérek, Clavigo és Egmont, melyek közül ez utóbbi fordítás számos szándékos germanizmusáról nevezetes. Tanítványai s követői közül Kis János Iphigeniát fordította le (1833).

Lírája és balladái hatással voltak Bajza Józsefre és Kölcsey Ferencre is. Az újabb költők, akik a nemzeti irányt művelték, kevésbé fordultak Goethe felé. Petőfi nem szerette Goethét, hidegnek és ellenszenvesnek találta. Több rokkonvonás van Arany János és Goethe között. Mind a kettőnek széleskörű és sokoldalú a műveltsége, nagy az érzéke a plasztikus iránt, mindkettőnek a jellemzés az erős oldala és művésze a maga nyelvének. Arany foglalkozott Goethével s nagy művészettel fordította le a Balladát az elűzött és visszatért grófról. Faust hatása alatt irta Madách Imre Az ember tragédiáját. Faustot legelőször Nagy István fordította 1860-ban, több fordítása is megjelent: Dóczi Lajostól, Komáromy Andrástól, Szabó Mihálytól és Kozma Andortól. A második részt Váradi Antal fordította (1888).

Lírai költeményeit Szász Károly fordította le, megjelent a fordító bevezetésével 1875-ben.

Egyéb munkái, melyek magyar fordításban megjelentek: Egmont, Szigligeti Edétől 1871.; Mignon, ugyanattól 1873.; Hermann és Dorottya, Hegedűs Istvántól (Olcsó könyvtár); Berlichingeni Gottfried, a vaskezű, Balla Mihálytól (Olcsó könyvtár 200.); Xeniák, Csalomjaitól (1883); Lélekrokonság, Kemenczky Kálmántól.

A 20. század első évtizedeiben Iphigenia Tauriszban című drámáját Babits Mihály, a Faustot pedig Sárközi György fordította magyarra. Művei újabb fordításai közül jelentősek Vas István vers- és prózafordításai (Vonzások és választások), valamint Jékely Zoltán és Kálnoky László Faust-átdolgozása. Hermann és Dorothea című eposzát legújabban Hárs Ernő fordította magyarra.

Goethe és a képzőművészet

Goethe A. F. Oser festőnél tanult rajzolni Lipcsében. Több művét saját maga illusztrálta. Foglalkozott emellett színelmélettel. A róla készült leghíresebb portrét Tischbein festette (Goethe a Campangnán, Frankfurt, Städelsches Museum). A portré Goethe antikvitás előtti hódolatát fejezi ki, egyben utal Goethe egyik legismertebb művére, az Iphigenia Tauriszban címűre.

Goethe és Magyarország

Goethének közvetlen kapcsolata nem volt Magyarországgal, de Elischer Boldizsár jogászprofesszor révén jelentős, Goethével kapcsolatos tárgyak és dokumentumok (kövek Goethe ásványgyűjteményéből, Goethe által készített rajzok és árnyképek, több Goethe-kiadás, illetve az íróról és barátairól készített metszetek és arcképek) kerültek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményébe.

Főbb művei

Goethe-kiadás (németül)

• 1767 – Annette
• 1770 – Új dalok (Neue Lieder)
• 1771 – Viszontlátás és búcsú (Willkommen und Abschied)
• 1771 – Májusi dal (Mailied)
• 1772 – A vándor vihardala (Wandrers Sturmlied)
• 1773 – Götz von Berlichingen (Götz von Berlichingen mit der eisernen Hand)
• 1773 – Mohamed éneke (Mohomets Gesang)
• 1774 – Prométheusz (Prometheus)
• 1774 – Ganümedész (Ganymed)
• 1774 – Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werthers)
• 1774 – Clavigo
• 1775 – Ős-Faust (Urfaust)
• 1775 – Stella
• 1776 – Charlotte von Steinhez (Warum gabst du uns die tiefen Blicke)
• 1777 – Téli utazás a Harz-Hegységben (Harzreise im Winter)
• 1779 – Iphigenia Tauriszban (Iphigenie auf Tauris)
• 1779 – Szellemek éneke a vizek fölött (Gesang der Geister über den Wassern)
• 1780 – A vándor éji dala (Wandrers Nachtlied)
• 1781 – Az emberiség határa (Die Grenzen der Menschheit)
• 1782 – Mieding halálára (Auf Miedings Tod)
• 1783 – Ilmenau
• 1784 – A gránitról (Über den Granit)
• 1785 – Rejtelmek (Die Geheimnisse). Töredék [1]
• 1789 – Egmont
• 1790 – Faust – töredék
• 1790 – Római elégiák (Römische Elegien)
• 1790 – Torquato Tasso
• 1795 – A Mese (Das Märchen) [2]
• 1795 – Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre)
• 1796 – Xéniák (Xenien)
• 1797 – A bűvészinas (Der Zauberlehrling)
• 1797 – A kincskereső (Der Schatzgräber)
• 1797 – A korinthuszi menyasszony (Die Braut von Korinth)
• 1797 – Az isten és a Bajadér (Der Gott und die Bajadere)
• 1798 – Hermann és Dorottya (Hermann und Dorothea)
• 1799 – A növények alakváltozása (Die Metamorphose der Planzen)
• 1804 – A természetes lány (Die natürliche Tochter)
• 1806 – Az állatok alakváltozása (Metamorphose der Tiere)
• 1808 – Faust – I. rész
• 1809 – Pandora
• 1809 – Vonzások és választások (Wahlverwandschaften)
• 1810 – Színtan (Farbenlehre)
• 1812 – Költészet és valóság (Dichtung und Wahrheit. Aus meinem Leben)
• 1819 – Nyugat-keleti díván (West-östlicher Divan)
• 1821 – Wilhelm Meister vándorévei (Wilhelm Meisters Wanderjahre)
• 1827 – A szenvedély trilógiája (Trilogie der Leidenschaft), Marienbadi elégia (Marienbader Elegie)
• 1829 – Utazás Itáliában (Italienische Reise)
• 1832 – Faust – II. rész

Források

• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Külső hivatkozások

• Világirodalmi arcképcsarnok
• literatura.hu
• Goethes Werke Datenbank (német nyelvű)
• A Magyar Goethe Társaság honlapja
• 'Thurzó Gábor: Achtung, Europa! Thomas Mann új tanulmányairól. Nyugat 1939. 3. szám, Figyelő
• Thomas Mann: Goethe mint nevelő." Nyugat, 1932. 9-10. szám
• Thomas Mann: Goethe és Tolsztoj Nyugat, 1922. 5. szám
• Mann, Thomas (1875-1955). Enciklopédia Fazekas - Kulturális Enciklopédia
• Weimar Nagyvilág, 1999, 07-08, Szellemi zarándokutak.
• Goethe művei fordításokban - Bábel Web Antológia
• Goethe költeményei (MEK)
• Johann Wolfgang von Goethe: Nyugat-keleti díván (MEK)
• Johann Wolfgang von Goethe: Faust (MEK)
• Johann Wolfgang von Goethe: Werther szerelme és halála (MEK)