Jel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A jelekkel foglalkozó tudomány, a meghatározása szerint jel a valóság egy olyan, érzékszerveinkkel felfogható (látható, tapintható, hallható) darabja, jelensége; amely az (emberi vagy állati, vagy egyéb) elme vagy értelem számára egy másik valóságdarabra, jelenségre utal (Georg Klaus megállapítása).

Azt a valóságdarabot, tárgyat, ami jelként egy másik tárgyra utal, a jel jeltestének, míg azt a valóságdarabot vagy tárgyat, amelyre a jeltest utal, a jel jelöletének (denotátumának) vagy jelentésének nevezzük (a jelentés szó manapság azonban inkább egy másik, lentebb leírt értelemben használatos). E kifejezésmód használatakor figyeljünk arra, hogy a „jel” szót itt már az előbbi definícióbelinél tágabb értelemben használtuk: ott csak a jeltestet jelentette, itt már a jeltest és a jelölet sajátos viszonyát vagy együttesét.

A jelet mint mesterségesen teremtett vagy manipulált valóságdarabot, a jeltest által megjelölt jelölet (és/vagy jelentés), információ képzésére, tárolására, átalakítására és továbbítására használják (L. O. Reznyikov).

A jel (inter)szubjektivitása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jelölet azonosításának interszubjektivitása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontos tehát, hogy végül is szubjektív dolog, mi számít jelnek. Azaz alapjában véve mindig a jelet észlelő lény vagy értelem szempontjából nevezhető jelnek valami (az „utal” szó így értelmezhető a legegyszerűbben), ha számára a valóság egy darabja jelentőséggel bír. Ebből azonban nem következik, hogy egy adott jel, ami valaki számára valamit jelent, másvalaki számára szükségképpen másvalamit jelentsen (azaz a „szubjektív” szót egy kicsit tágabban kell értelmezni, mint szokásos). Hiszen megállapodhatunk abban, hogy bizonyos jelek mindenki számára ugyanazt jelentsék.

Az állatvilágban is kialakulhat ilyen „közmegegyezés” (ha egy adott jelre való adott válasz evolúciós előnyt jelent, akkor az ezt a választ adó viselkedésforma és génrendszer szaporodni és terjedni fog, és előbb-utóbb, generációk múltán a faj nagyszámú egyede fogja ugyanazt a viselkedésformát adni ugyanarra a jelre, azaz „ugyanúgy érti” azt a jelet). Az emberek között ilyen közmegegyezés kialakítása sokkal könnyebb, hiszen a beszélt és írott nyelvek (maguk is jelrendszerek) ezt jelentős mértékben segítik. Eszerint megkülönböztethető az állati és emberi jelképzés vagy jelmegértés, ez a szignalizáció, illetve az olyan jelképzés vagy jelmegértés, amely csak az emberre jellemző, ez a szignifikáció (Lev Szemjonovics Vigotszkij).

Ezt is figyelembe véve, sok jel (elsősorban pontosan a közmegegyezésen alapuló, ún. szimbólumok esetében) pontosabb a jelek szubjektivitása helyett azok interszubjektivitásáról beszélni. Noha vannak olyan jelek is, melyek nem interszubjektívek, csak szubjektívek (például személyes emlékeket kiváltó, azokra utaló benyomások, jelenségek).

A jeltest (jelrealizáció) azonosításának interszubjektivitása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti definíciót pontosítani kell. A jeleket „valóságdarabnak” definiáltuk. Ez nem mindig egy konkrét valóságos jelenséget, hanem azok egy egész csoportját is jelölheti, amennyiben

  1. ezek jelölete is mindig ugyanaz; továbbá
  2. abban is megállapodunk, hogy a jeltestet is „ugyanolyannak” tekintjük.

Példa: amikor kimondjuk például az „á” hangot, akkor ezzel fizikai rezgéseket keltünk, melyek a levegőben terjednek, és e rezgés kétségkívül a valóság egy darabja, mely a hallgatója számára egy másik valóságdarabra vagy jelenségre utal (például arra, hogy a beszélő tagad valamit: „á, ez nem is igaz …”). Ha fél perc múlva a beszélő megint tagad valamit, és megint ezt a hangot hallatja, akkor noha esetleg mélyeben vagy magasabban ejti, még „á” hangnak ismerjük fel, és szintén azonosíthatjuk a tagadás jeleként. Viszont mint valóságdarab (rezgés), az első „á” jel semmiképp sem azonos a másodikkal. Jelnek a fenti definíció értelmében mindkét „á” vehető, de semmiképp sem azonos jelnek. Csak megállapodás és a használat kontextusa által felvetett egyéb kérdésekre adott válaszok függvénye, hogy „ugyanaz” vagy „nem ugyanaz” a jel-e. Az „á” hangra mint különböző időpontokban előfordult rezgések egész sokaságára a „jel” terminus helyett egy másikat kellene bevezetni (például a jel-absztrakció, jelkategória vagy hasonló kifejezést; ettől szokás eltekinteni). Általában az effajta „ugyanolyannak” elismert elemekből álló jelsokaságokat is jelnek szokás nevezni, sőt inkább ezt nevezzük jelnek. Az effajta sokaságok egyes elemeire, a definíciónak megfelelően jelnek nevezhető dolgokra, ha a megkülönböztetés feltétlenül szükséges, néha azt mondjuk, a jel(sokaság) egy realizációja vagy előfordulása. Tehát előfordul, hogy fizikailag különböző, megkülönböztethető jelek (ti. jelrealizációk) azonos dolgokat neveznek meg: nem mindig igaz, hogy két fizikailag különböző jel különböző dologra utal. Tehát különböző (illetve aképp realizálódó) jelek is utalhatnak egyazon dologra, példa erre egyazon jel két realizációja.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jel és jelölt „közelsége” alapján[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szemiotikában Charles Sanders Peirce nyomán meg szokás különböztetni a jelek (szignálok, szignatúrák) három típusát: az indexet, az ikont, és a szimbólumot, a jel (jeltest: ami jelöl) és jelölt (amit a jeltest jelöl) kapcsolatának szorossága szerint.

  • A jel\index jelteste szorosabb-lazább fizikai kapcsolatban áll a jelölttel: például index egy állat lábnyoma, egy 50 kilométerre lévő vulkán torkából előgomolygó 15 km magasságú füstoszlop, a prérikutya kígyót kiáltó ugatása stb.
  • A jel\ikon teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, de hasonlít rá, például hieroglifák, piktogramok, római számjelek, ide tartoznak még a hangutánzó szavak.
  • A jel\szimbólum teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, és nem is hasonlít rá. Ilyen az összes hangjelölésre épülő nyelv legtöbb szava (a hangutánzóak kivételével), az összes betű, az arab számjelek stb.

Így a nyelv legtöbb jele, minthogy szimbólumnak tekinthető, „testileg” semmi kapcsolatban nincs a jelölttel.

A Peirce-től eredő felosztást Jerome Bruner alkalmazta saját fejlődéslélektani elméletének megalkotására (Bruner reprezentációs elmélete).

A jel eredete alapján[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beszélünk eszerint természetes jelekről vagy szimptómákról, illetve mesterséges jelekről vagy szignálokról. A mesterséges jeleken, szignálokon belül különös szerepe van a nemzeti vagy etnikai jellegű és az emberiség története során kialakuló természetes nyelveknek (anyanyelv), illetve a speciális célokra kialakított mesterséges nyelveknek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiktionary-logo-hu.png
Nézd meg a jel címszót a Wikiszótárban!