James W. Black
| James W. Black | |
.jpg) | |
| Született | James Whyte Black 1924. június 14. Uddingston |
| Elhunyt | 2010. március 22. (85 évesen) London |
| Állampolgársága | brit |
| Nemzetisége | skót |
| Foglalkozása | farmakológus |
| Tisztsége | kancellár (1992–2006, Dundeei Egyetem) |
| Iskolái |
|
| Kitüntetései | orvostudományi Nobel-díj (1988) |
| Halál oka | prosztatarák |
 A Wikimédia Commons tartalmaz James W. Black témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Sir James Whyte Black (Uddingston, 1924. június 14. – London, 2010. március 22.) skót farmakológus. Kifejlesztette a szívbetegségek kezelésében használt propranololt és a gyomorfekély ellen alkalmazott cimetidint. 1988-ban Gertrude B. Elionnal és George H. Hitchings-szel megosztva elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat "a gyógyszeres kezelés fontos alapelveit érintő felfedezéseiért"
Pályafutása[szerkesztés]
James W. Black 1924. június 14-én született a lanarkshire-i Uddingstonban. Apja bányamérnök, anyja háztartásbeli volt, James volt öt fiuk közül a negyedik. Egyik bátyja példáját követve orvos szeretett volna lenni, de a család nem engedhette meg magának a taníttatását, azonban elnyert egy ösztöndíjat a St Andrew's University-re. Klinikai gyakorlata során úgy tapasztalta, hogy a páciensekkel gyakran érzéketlenül bánnak és ez elvette kedvét a betegellátástól. Ezért, amikor 1946-ban megkapta orvosi diplomáját, inkább az egyetemen keresett kutatói és oktatói állást; R. C. Garry laboratóriumában tanulmányozta a szénhidrátok felszívódását a bélrendszerben. A következő évben anyagi okok miatt (az egyetemi tandíjra kölcsönt vett fel, frissen házasodott és a kutatói fizetés nem volt túl magas) elfogadta a szingapúri Malaya Egyetem meghívását és feleségével együtt Ázsiába költözve három évig élettant tanított.
Mikor 1950-ben visszatért Skóciába, az újonnan létrehozott Glasgowi Állatorvosi Főiskola élettani tanszékének vezetését ajánlották fel neki. Black az új főiskolán létrehozott egy modern élettani laboratóriumot, melyben az oktatási funkciók mellett a gyomorsav-szekréciót tanulmányozta. Eközben együttműködött egy glasgowi sebésszel, George Smithszel, aki angina pectorisban szenvedő betegekben mérte az oxigénellátottságot. Black úgy vélte, hogy a nagy oxigénigényű stresszhelyzeteket az adrenalin receptorának gyógyszeres blokkolásával lehetne kezelni. 1958-ban fel is adta tanári pozícióját és az Imperial Chemical Industries (ICI) gyógyszergyártónál kezdett kutatóként dolgozni. Az adrenalinkötő béta-receptor ismert antagonistáinak módosításával néhány éven belül kifejlesztette a propranololt, az első béta-blokkolót. A gyógyszer nagy sikert aratott, széleskörűen hatékony volt számos szív- és érrendszeri betegségben (mint az angina pectoris, magas vérnyomás, infarktus, szívritmuszavar), de színészek és énekesek is szedték a lámpaláz leküzdésére. Voltak, akik a digitálisz bevezetése óta a legfontosabb szívgyógyszernek tartották.
1964-ben Black új kutatásokat szeretett volna indítani, hogy a gyomorsav-termelés részleges blokkolásával enyhítse a gyomorfekély tüneteit. Az ICI-t nem érdekelte a téma, ezért felmondott és átment a Smith, Kline & French céghez, ahol kilenc évet töltött. Előző kutatásaihoz hasonlóan a H2-receptorok hisztamin-kötését gátolta és a 70-es évek elejére kifejlesztette a cimetidint, az első H2-blokkolót.
Sikeres farmakológusként Black úgy vélte, hogy akadémiai körökben is megfelelő kutatási szabadsággal rendelkezne, és 1973-ban elfogadta a University College London ajánlatát farmakológiai tanszéke vezetésére. Új orvosi kémiai kurzust indított, de néhány éven belül csalódott az anyagi támogatás szűkössége miatt és 1978-ban a leendő Nobel-díjas John Vane hívására csatlakozott a Wellcome Research Laboratories-hez. Itt analitikai farmakológiával foglalkozott, de miután Vane-nel összeveszett, 1984-ben felmondott és a King’s College London farmakológiaprofeszoraként működött tovább. 1992-ben visszavonult, professor emeritus státuszt vett fel és egyúttal kancellárja lett a Dundee-i Egyetemnek, ahol egyetemistaként klinikai gyakorlatát végezte. Egyúttal a King’s College-ben is fenntartotta laboratóriumát egészen 2002-ig. 1988-ban a Johnson & Johnson szponzorálásával megalapította a James Black Alapítványt, amely 25 kutatót támogatott a receptorok farmakológiájának tanulmányozásában.
Elismerései[szerkesztés]
James W. Black a gyógyszerészet tudományát megújító felfedezéseiért 1988-ban – George H. Hitchings-szel és Gertrude B. Elionnal megosztva – orvostudományi Nobel-díjban részesült. Ezenkívül 1976-ban beválasztották a Royal Society tagjai közé, 1981-ben a királynő lovaggá ütötte, 2000-ben kitüntették az Order of Merittel, 2004-ben pedig a Royal Medal-lal. Miután 2006-ban visszavonult kancellári székéből, a Dundee-i Egyetem róla nevezte el új orvostudományi kutatási épületét. Halála után a 20. század legnagyobb skót tudósaként is emlegették.
Családja[szerkesztés]
James Black az egyetemen ismerkedett meg Hilary Joan Vaughannal, akivel 1946-ban összeházasodtak. Stephanie lányuk 1951-ben született. Hilary 1986-ban meghalt, Black pedig 1994-ben újraházasodott, Rona MacKie professzornőt vette feleségül. Munkatársai szerint szerény, visszahúzódó, fanyar humorú ember volt. Mikor megmondták neki, hogy elnyerte a Nobel-díjat, úgy reagált "Bárcsak kéznél lenne a béta-blokkolóm".
James W. Black 2010. március 22-én halt meg hosszú betegség után, 85 éves korában.
Források[szerkesztés]
- James W. Black – Biographical NobelPrize.org
- James W. Black Notable Names Database
- Eugene Braunwald: In Memoriam: Sir James W. Black, MD, FRS Circulation Research
- Lawrence K. Altman: Dr. James Black, Pharmacologist Who Discovered Beta Blockers, Dies at 85 March 22, 2010