Jak–50 (1972)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jak–50
Yakovlev Yak-50 team Aerostars.jpg
A brit Aerostars bemutatócsoport Jak–50-es gépei

Funkció műrepülőgép
Gyártó Arszenyjevi Repülőgépgyár
Tervező Jakovlev (főkonstruktőr: Vjacseszlav Kondratyjev)
Sorozatgyártás 1973–1986
Gyártási darabszám 312

Első felszállás 1972

A Jak–50 (orosz írással: Як–50) szovjet műrepülőgép, melyet az 1970-es évek elején fejlesztettek ki a Jakovlev tervezőirodában. A gép a Jak–18PSZ továbbfejlesztett, modernizált változata. A gép számos nemzetközi műrepülő versenyen szerepelt jó eredménnyel. A Jak–50 kétszemélyes, alapszintű kiképzésre szolgáló változata a Jak–52.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jak–18PSZ műrepülőgép alapján fejlesztették ki az 1970-es évek elején. A gép főkonstruktőre Vjacseszlav Kondratyjev volt. A megtartották a Jak–18PSz aerodinamikai elrendezését és kialakítását, de a sárkányszerkezetet jelentősen átdolgozták. A Jak–18-tól eltérően az egész törzs fémépítésű félhéjszerkezet, csupán a kormányfelületek borítására használtak vásznat, továbbá az M–14-es csillagmotor nagyobb teljesítményű változatát építették be. Az első prototípus 1972-re készült el, majd elkezdődött a tesztelése. A nyilvánosság 1975-ben szerezhetett tudomást róla, amikor június 30-án a Novosztyi hírügynökség hírt adott a teszteléséről. A következő évben a szovjet válogatott már ezzel a géppel repült a kijevi műrepülő világbajnokságon.

Sorozatgyártása 1973-tól 1986-ig folyt az Arszenyjevi Progressz repülőgépgyárban. Ez idő alatt 312 darabot építettek. 1976–1983 között a szovjet műrepülő válogatott ezt a gépet használta. A gépet a Szovjetunión kívül elsősorban a Német Demokratikus Köztársaságban (10 darab) és Bulgáriában (hét darab) használták, de Csehszlovákia és Lengyelország is használta, valamint néhány példányát Nyugatra is exportálták. 1982-től egyes példányait háromtollú Hoffmann légcsavarral szerelték fel.

Műszaki jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teljesen fémépítésű repülőgép. A szerkezeti elemei D1 és AK–6 jelzésű duralumíniumból készültek. A törzs félhéj szerkezetű. Szárnya a Jak–20-as szárnyának megerősített változata. A szárnyprofil Clark YH, a relatív szárnyvastagság a szárnytőben 14,5%, ez kifelé csökken, a szárnyvégen 9%. A gép orr-részében helyezték el a 355 LE maximális teljesítményű Vegyenyejev M–14P típusú, kilenchengeres, benzinüzemű csillagmotort, amely egy 2,4 m átmérőjű, V–530TA–D35 típusú, változtatható állásszögű légcsavart hajt. A motorburkolat egy alsó és egy felső fél hengerpalástból áll, amely leszerelhető. A burkolat elülső részén a sugárirányban elhelyezett 28 darab elfordítható lamellát tartalmazó zsalurendszer segítségével manuálisan szabályozható a motor hűtése. A gép 55 literes üzemanyagtartálya a törzs középső részén, a pilótafülke és a motor tűzfala között kapott helyet, míg a 20 literes kenőolaj-tartály a tűzfalon kívül, a motor mögött található.

Műszaki adatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Geometriai méretek és tömeg-adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fesztáv: 9,5 m
  • Hossz: 7,676 m
  • Magasság: 3,16 m
  • Szárnyfelület: 15 m²
  • Üres tömeg: 780 kg
  • Üzemanyag-mennyiség: 40 kg
  • Olajmennyiség: 14 kg
  • Maximális felszálló tömeg: 915 kg

Motor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Repülési jellemzők adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Maximális sebesség: 420 km/h
  • Utazósebesség: 320 km/h
  • Leszálló sebesség: 110 km/h
  • Átesési sebesség: 100 km/h
  • Emelkedőképesség: 16 m/s
  • Felszállási úthossz: 200 m
  • Kigurulási úthossz: 250 m
  • Maximális túlterhelés: -6g / +9g
  • Hatótávolság: 390 km

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]