Ivan Iljics halála

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ivan Iljics halála
Szerző Lev Nyikolajevics Tolsztoj
Eredeti cím Смерть Ивана Ильича
Ország  Oroszország
Nyelv orosz
Téma Orosz irodalom
Műfaj kisregény
Kiadás
Kiadás dátuma 1886
Magyar kiadás dátuma 2005
Fordító Gellért György – Németh László – Szöllősy Klára – Tábor Béla
Média típusa könyv
ISBN ISBN 963-07-7933-1
Külső hivatkozások
A könyv a MEK-ben

Az Ivan Iljics halála Lev Tolsztoj, először 1886-ban megjelent nagy sikerű kisregénye. Témája az ember belső küzdelme az elkerülhetetlen halállal egészen a megbékélésig. Tolsztoj irodalmában a betegség okozta haldoklás, és annak ünnepélyes hangulatú leírása nem itt jelenik meg először. Az író az önző élet hiábavalóságát saját, egyedien vett keresztény felfogásából ítéli meg.

Cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.” Mint szentpétervári törvényszéki bíró, egy családos ember gondtalan életét éli, míg egy napon egy függöny felakasztása közben elesik és rejtélyes hasi fájdalma támad. Az eleinte jelentéktelen fájdalom lassan kínzóbbá válik. A hosszas orvosi kezelés nem használ, a tünetek egyre súlyosabbak lesznek, míg végül Ivan Iljics szembe kell hogy nézzen a megfoghatatlan, ismeretlen, biztosan közeledő halállal.

Ivan Iljics meg van róla győződve, hogy nem érdemli meg lassú kínjait, hiszen helyesen élt, tehát a halálnak, ha jönnie is kell, gyorsnak és fájdalommentesnek kellene lennie. Állapota beárnyékolja felesége gondtalanságát, aki nem vesz tudomást annak súlyosságáról, továbbra is estélyekre és operába jár, s úgy kezeli Ivan Iljicset, mintha csak lábadozna – ahelyett, hogy elfogadná hogy férje haldoklik. Emiatt Ivan Iljics meggyűlöli saját családját, Geraszim nevű szolgájánál keres lelki nyugalmat, aki fáradhatatlanul szolgálja őt és mindvégig mellette van. Geraszimot nem rémíti a halál gondolata, képes együtt érezni és nem menekül egy haldokló társaságától. Ivan Iljics tisztelni kezdi őt és elbizonytalanodik, ő maga rendes ember volt-e egész életében.

Utolsó napjai megvilágítják számára e kérdést és megmutatják a különbséget hiú, felszínes, félelmekkel teli, és egy valóban helyesen élt élet között, mely mentes az előbb leírt tulajdonságoktól és képessé teszi az embert a szánalomra és együttérzésre is a szenvedők iránt. Életének utolsó, kiteljesedett pillanatában többé már nem gyűlöli családját, hanem sajnálja őket mint szenvedőket, akik képtelenek másként élni, mint képmutatásban. „Milyen boldogság!” – szól utoljára, és meghal.

Idézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]