Italikus nyelvek
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Az italikus nyelvek vagy itáliai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád egyik déli ágát alkotó, az ókori Itália területén beszélt, latinnal közeli rokonságban álló nyelvek vagy nyelvjárások. Róma terjeszkedésével a latin kiszorította őket, viszont az újlatin nyelvek fejlődésére – főleg hangtanilag – a hatásuk kimutatható. Mivel a ma egyedüli a latin ág él (újlatin nyelvek), ezért az italikus nyelveket egyes források gyakran egyszerűen az újlatin nyelvekkel azonosítják. Az itáliai nyelvek a hangtani fejlődés szempontjából az indoeurópai nyelvcsalád kentum ágához tartoznak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Csoportosításuk
Az itáliai nyelvek genetikus besorolását az indoeurópai nyelvcsaládon belül, és kapcsolatait az alábbi ábra szemlélteti (az NV index nyelvváltozatot, a † kihalt nyelvet vagy nyelvjárást jelöl A ? azt jelenti, hogy a nyelv/nyelvjárás adott csoportba való tartozása, illetve maga a csoport létezése – mint genetikusan összefüggésbe hozható nyelvek/nyelvjárások – kétséges):
- italikus nyelvek
- latin–faliszkuszi csoport
- latin – újlatin nyelvek
- keleti ág[1]
- román (dákoromán)
- aromun
- meglenoromán
- isztroromán
- itáliai–nyugati ág
- italo-dalmát csoport
- nyugati csoport
- gallo–ibér ág
- galloromán csoport
- gallo-itáliai alcsoport
- gallo-rhaetiai alcsoport
- észak-francia nyelvjárások (langue d’oïl)
- rétoromán nyelvjárások
- iberoromán csoport
- galloromán csoport
- pireneusi–mozarab ág
- gallo–ibér ág
- déli ág
- keleti ág[1]
- faliszkuszi (†) NV? [2]
- latin – újlatin nyelvek
- oszk–umber csoport vagy szabell csoport (†)
- északi csoport
- latin–faliszkuszi csoport
[szerkesztés] Történetük
Az indoeurópai nyelveket beszélő népek északi irányból, valószínűleg több hullámban érkezhettek Itáliába az i. e. II-I. ezredforduló körüli időkben. A ránk maradt nyelvi anyag alapján valószínűsíthető, hogy létezett egy itáliai alapnyelv, amelyből a történetileg ismert változatok származtak, ennek földrajzi helye azonban bizonytalan. A legjobban dokumentált ókori itáliai nyelvek a jól ismert latinon kívül az oszk és az umber.[4]
[szerkesztés] Példamondatok
A hasonlóság szemléltetésére egy rövid példamondat néhány itáliai nyelven:
- latin: Statuae quae sunt in horto.
- oszk: Status pus set hurtin.
- spanyol: Estatuas que están en el huerto.
- olasz: Statue che sono nell'orto.
- (magyarul: „Szobrok, amelyek a kertben vannak.”)
[szerkesztés] Érdekesség
Szerb Antal Utas és holdvilág című művében a „hiteles” etruszk mondat, a Foied vinom pipafo, cra carefo valójában erős faliszkuszi hatást mutató ólatin emlék (aranykori változatban így hangzana: Hodie vinum bibam, cras carebo), jelentése körülbelül: „Ma bort iszom, holnap nem lesz” (megfigyelhető jellegzetességek: a foied elején a media aspirata (FH) a későbbi h helyett még f körüli hang, a bibo reduplikált imperfectumot használ, a cras végéről hiányzik a réshang (alkalmasint az ejtés nyomán), a carefo alakban a futurumi rag szintén az eredeti BH nyomán f-ként jelenik meg.
[szerkesztés] Jegyzetek és forrás
- ^ Egyes - főleg román - nyelvészek egyetlen román nyelvről és annak négy nyelvváltozatáról (dákoromán, aromán, meglenoromán és isztroromán) beszélnek
- ^ Felfogható a latin egyik ókori változatának is.
- ^ Nem tévesztendő össze a ma beszélt velencei (venetói) nyelvvel, amely északolasz nyelvváltozatnak tekinthető.
- ^ A világ nyelvei, Akadémiai kiadó, Budapest, 1999, 607.
