Installáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az installáció a képzőművészet egy műfaja.


Az installáció jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy nagyon széles művészeti gyakorlatot érint. A performansztól az építészetig nagyon sokféle hatás figyelhető meg. Ez a fajta hibrid diszciplina a ‘90-es évek második feléig dominál. Lényege a hely által felkeltett szellemi kontextusnak aktivizálása; kilépés a művészet megszokott helyszíneiből. A valóságos tér és idő használata jellemzi, kijátssza a valóságos tér és idő összefüggéseket. Az installáció az érzékekhez tér vissza. Nagyon helyhez kötött. Ebben az időben cseng le a hatalmas ego kifejeződése (újfestészet, Christo-féle land art, a nagy monumentális installációk) Az elmúlt 10 évben bontakozott ki újra az installálás, melyben az egy tárgyra való korábbi koncentrálás helyett, sokkal inkább a különböző tárgyak kontextusai, kölcsönhatásai a legfontosabbak. Az installáció így aktivizálja a hely kontexusát. Gronzi Goldbernek A tér minit gyakorlat c. írása (1975) irányította erre a figyelmet: aktív párbeszéd figyelhető meg az emberekkel és tárgyakkal, amit tartalmaz ez a tér. Magába foglalja mindazokat az eljárásokat az installáció, ami aktiválja egy sajátos specifikus helynek a rejtett, visszafogott jelentéseit. Az elektromos médiumoknak képzeletbeli dimenziói, az építészeti tér, a társadalmi tér bevonása is különböző szemléletmódot képvisel. Video installáció az egyik nagy ága ennek a művészeti műfajnak.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A futurizmustól, El Liszickij konstruktívabb térkutatásaitól, Marcel Duchamp szürrealista kiállításain át a process-artig, land-artig, Arte Povera-ig sok minden hatással volt az installációra.

A „Sight” fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A '60-as évek elején bontakozott ki a hely fogalmával való elméleti foglalkozás, a sight kategóriája. Ebből a szempontból legfontosabb Robert Smithson volt. Ő fejtette ki azt az elképzelését, hogy a műalkotásnak nem egy teret kellene birtokolnia, hanem sokkal inkább létre kellene hoznia egy teret, amelyet a néző sokkal jobban birtokolhat, sokkal jobban lakhat benne, – mint ha csak kívülről nézegetné. Aktív részvétel, életszerű szituáció. A hagyományos passzív galériaszisztémának az ellentétéről van szó.

Rengeteg tanulmány született ekkoriban a white-cube-ról (steril, üres kiállítóterekről), amelyek egy nagyon erősen racionális, konstruktivista, geometrikus absztrakcióhoz illő reduktív teret jeleznek, abszolút elzárkózva az élettől. Tehát a műalkotást egyre inkább úgy akarták felfogni, mint ami megteremti a saját terét. Ezt már Valter de Maria is felvetette a az Új-Mexikói fennsíkon, ahol egy szinten lévő, villámokat befogadó póznák rácsát hozta létre (1mérföld × 1mérföldes területen). Úgy is képzelte ezt el, mintha a póznák egy üveglapot tartanának. A természet és mű közötti egyensúlyt próbálja megteremteni.

Smithson is azt mondja, hogy ami a nézők számára a galériatérben megjelenik, az már egy kifinomított anyag, szemben a hétköznapi életben, természetben megjelenő sokkal ¬gazdagabb anyag- és tér-fogalommal. A sight egy sokkal gazdagabb tér, melynek fogalma idővel egyre inkább tágulni fog.

Robert Smithson Hely és nem-hely c. írása ellentétpárokat állít fel a sight fogalmának körüljárásához: nyitott hatások – zártság, irányok jellemzik – elrendezett anyag, külső koordináció – belső koordináció, kivonás – összeadás, szétszórt információ – visszafogott információ, sok – egy.

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az installáció megjelenési formái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dislocation installáció: A '80-as évek végétől kezdődő, főleg a '90-es években jelentkező installációs művészetben már a galériát is alkalmasnak tekintik a művészek egy „sight" létrehozására: specifikus helynek a megformálására. Nagyon sokan a dislocation-nek, a különböző helyszíneknek a felcserélésével hozzák létre műveiket.

Szakrális tér alakító installációk: A '80-as évektől nagyon sok olyan munka is megjelenik, amikor magában a galéria terében jelennek meg intim térre utaló terek. Egyik lehetőség, amikor szakrális tereket használnak fel a művészek (templomok, vagy régi, muzeális értékű tereket)

Természeti installáció: A természetnek, a természetes anyagoknak a galéria terébe való beviteléről, és a mesterséges helyszínek külső bevitele történik az installáció ezen fajtájában. Főleg a japánoknál van nagy hagyománya az ilyen fajta installációknak.

„Vizes” installációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a művészek a vizet általában mint az átmenetiség, és múlandóság metaforáját használják. Előzménynek tekinthetőek a Fluxus mozgalom bizonyos performanaszai, Allan Kaprow jég-masztabái, Beuys munkái.

Olaj installációk:

„Minimalista” „ koncept” installáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az előbbi a tereknél az élet terei idéződtek meg a galériában. Azonban van sok olyan installáció, melyek a galéria terét egyfajta minimalisztíkus, vagy konceptuslista mű illusztrációjaként fogja fel. Ezt jellemző módon a '60-as években induló nagy generáció jellegzetes alakjait használják fel.