In the Court of the Crimson King

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
King Crimson
In the Court of the Crimson King
stúdióalbum
Megjelent 1969. október 10.
Felvételek Wessex Sound Studios, London
1969. júniusaugusztus
Stílus progresszív rock
Hossz 43:52
Kiadó Atlantic Records
Producer King Crimson
Kritikák
King Crimson-kronológia
In the Court of the Crimson King
(1969)
In the Wake of Poseidon
(1970)

1969. október 10-én jelent meg a King Crimson debütáló albuma, az In the Court of the Crimson King. Az album a brit listák 3. helyéig jutott. Az 1990-es évek végén újrakeverték és újra kiadták, 2004-ben pedig egy újabb kiadás jelent meg, miután a Virgin Records raktárában megtalálták az eredeti felvételeket. Az USA-ban az album aranylemez minősítést kapott.

Az albumot sokan a progresszív rock kiindulópontjának tartják, ahol a dzsessz és az európai klasszikus zene hatásai teljesen átvették a blues helyét. Pete Townshend, a The Who gitárosa „hátborzongató mestermű”-ként írta le az albumot. Az album szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.

A borító[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képet Barry Godber (1946–1970), egy művész és számítógép-programozó festette. Godber nem sokkal az album megjelenése után, 1970 februárjában halt meg szívrohamban. Ez a kép volt az egyetlen festménye, ami ma Fripp tulajdona. Fripp ezt mondta Godberről:

Barry Godber nem festő, hanem programozó volt. Ez volt az egyetlen kép, amit valaha festett. Peter Sinfield barátja volt, és 24 évesen halt meg, szívrohamban. Peter elhozta a festményt és a többieknek megtetszett. Az eredetit nem is olyan régen elhoztam az EG irodájából, mert túl erős fénynek volt kitéve, félő volt, hogy nagyobb károsodás éri. A külső arc a Skizofrén Emberé (Schizoid Man), belül pedig a Bíborkirály (Crimson King) látható. Ha letakarja a mosolygó szájat, a szemek hihetetlen szomorúságot sugároznak. Kell ennél több? A zene hangulatát adja vissza.

Kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A King Crimson debütáló albumának legújabb kiadása minden korábbi változatot felülír. Az 1990-es évek végén Robert Fripp az egész Crimson-életművet felújította egy harmincadik évfordulós kiadáshoz. A felújítás sehol sem volt annyira megérdemelt (vagy szükséges), mint a rockzene eme sarokkövénél. A King Crimson eredeti tagjai Robert Fripp (gitár), Ian McDonald (fafúvósok, vibrafon, billentyűs hangszerek, Mellotron, vokál), Greg Lake (ének, basszusgitár), Michael Giles (dob, ütőhangszerek, vokál) és Peter Sinfield (dalszövegek) voltak.

A King Crimson a poszt-pszichedelikus rock sötétebb, élesebb, kissé profétikusabb vonalát képviselte. Ennek hangsúlyozásaképp intelligens is volt… afféle „gondolkodó emberek Pink Floydja”. Fripp már itt tanújelét adja a kontraszt és a csend értékének, jelen esetben a 21st Century Schizoid Man című dalban. A dal nem szűkölködik azokban az elemekben, melyekből később az egész heavy alternatív és grunge színtér ihletet merített. Ezt az elektromos erőbombát követi egy légies ballada, az I Talk to the Wind. A finom énekharmóniák, McDonald szívbemarkoló fuvolaszólója és a dallam ellenpontjai ellenállhatatlanná teszik. A szürreális, nehezen megfejthető szöveg bepillantást enged Peter Sinfield egyedülálló költői világába, mely az együttes ezt követő három albumát jellemezte. Az eredeti bakelitlemez A-oldala az Epitaph megrázó hangképével zárult. A vonósokat utánzó Mellotron kísérteties hangja és Fripp akusztikus- és elektromos gitáron játszott ellenpontjai szinte áhítatos hangulatot adnak a bevezetőnek, mely tovább fokozza az album amúgy is baljós hangulatát. Giles dobjátéka kulcsszerept játszik mind a refrénben, mind pedig a hangszeres részekben. A Moonchild egy baljós hangulatú szerelmesdal. A dallam könnyed, időtlen, a zene olyan, mint a kopasz fák között lengedező szél. A dal egy struktúra nélküli free jazz improvizációvá válik, melynek Fripp rövid dallamtöredékei adják az alapját. Az albumot a címadó The Court of the Crimson King zárja. A Sinfield szövegében megjelenő balsors veszélye nagyszerűen megjelenik a viszonylag hosszú versszakokban és az ezeket összekötő, valamint a dalt záró hangszeres részekben.

Ez a rövid értékelés természetesen nem pótolja az album meghallgatása közben kialakuló saját benyomásokat. Fripp és segítői munkájának köszönhetően a harmincadik évfordulós kiadás hangminősége a mai technikai lehetőségekhez mérten a lehető legjobb. Igazság szerint a HDCD formátum sokkal élethűbb hangzást nyújt, mint egy bakelitlemez. Ez különösen az I Talk to the Wind és a Moonchild halkabb részeinél vehető észre. Az első példányok az eredeti bakelitlemez kinyitható borítójának korlátozott példányszámú másolatában kerültek a boltokba, melyekhez korabeli fotókat és újságcikkeket tartalmazó, 12 oldalas füzetet is adtak.

– Allmusic.com

Az album dalai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  Cím Szerző(k) Hossz
1. 21st Century Schizoid Man
(magába foglalja a Mirrors című dalt)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 7:20
2. I Talk to the Wind   Ian McDonald, Peter Sinfield 6:05
3. Epitaph
(magába foglalja a March for No Reason és Tomorrow and Tomorrow dalokat)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 8:47
4. Moonchild
(magába foglalja a The Dream és The Illusion dalokat)  
Robert Fripp, Ian McDonald, Greg Lake, Michael Giles, Peter Sinfield 12:13
5. The Court of the Crimson King
(magába foglalja a The Return of the Fire Witch és The Dance of the Puppets dalokat)  
Ian McDonald, Peter Sinfield 9:25

Közreműködők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Produkció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Robin Thompson – hangmérnök
  • Tony Page – hangmérnök asszisztens
  • Barry Godber – borító, illusztrációk
  • Hugh O'Donell – design
  • King Crimson – producer