Ignaz Franz Castelli

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ignaz Franz Castelli
Josef Kriehuber litográfiája 1835-ből
Josef Kriehuber litográfiája 1835-ből
Élete
Született 1781. március 6.
Bécs
Elhunyt 1862. február 5. (80 évesen)
Bécs
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) dráma
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ignaz Franz Castelli témájú médiaállományokat.
Friedrich von Amerling portréja az idős íróról

Ignaz Franz Castelli (Bécs, 1781. március 6. – Bécs, 1862. február 5.) osztrák drámaíró.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Író, költő és színpadi szerző volt. Több harci és honvédelmi dala, főképp pedig a németek ajkán nagyon ismeretes Kriegslied für die österreichische Armee (Harci dal az osztrák haderőnek) c. dala miatt Napóleon császár rendőrsége 1809-ben kerestette, előle Magyarországra menekült. A svájci család c. operájával, melyet Weigl zenésített meg, 1811-ben rávette Lobkowitz herceget, hogy udvari színházköltőnek nevezze ki. Élete utolsó éveit nagyrészt lilienfeldi jószágán töltötte.

Castelli, a joviális bécsi humor egyik fő képviselője, sokoldalú és igen termékeny költő volt. A Kärtnertortheater munkatársaként legalább 200 szórakoztató darabot alkalmazott színpadra. Constantia, portugál király leánya c. drámáját magyarra fordította Láng Ádám (kiadták Kassán 1824-ben). Jó kedélyű tréfája szerencsésebben nyilatkozik meg költeményeiben: Gedichte in niederösterricher Mundart (Költemény alsó-ausztriai népnyelven) (Bécs, 1828); Schicksalsstrumpf c. darabjában (Lipcse, 1818) megkísértette Müllner és Honwald végzet-tragédiáit travesztálni. Élete végső éveiben közzétette Emlékiratait (Memoiren meines Lebens, 4 kötetben, Bécs 1861-62). Irásainak válogatott gyűjteményét már ezt megelőzően adta ki 22 kötetben. Egyéb kiadványai: Wörterbuch der Mundart in Oesterreich unter der Enns (1847); Selam (7 köt. zsebkönyv, 1812-18); Huldigung der Frauen (szintén zsebkönyvek Lipcse és Bécs 1823-48).

A bécsi kispolgári humor és kedélyesség hangulatát árasztó, és alsó-ausztriai nyelvjárásban írt verseit 1928-ban adta ki. Ezzel elindítója lett az osztrák lírában az úgynevezett dialektus-költészetnek.

Buzgó gyűjtő is volt: hátrahagyott egy 12 000 színdarabból álló könyvtárat és ismertebb színészek és drámai költők arcképeinek, továbbá bécsi (1606 óta) színlapoknak gyűjteményét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]