IX. Lajos francia király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A „szent Lajos” szócikk ide irányít át. Hasonló címmel lásd még: szent Lajos (egyértelműsítő lap).
IX. Lajos
RagadványneveSzent Lajos
Francia király
Uralkodási ideje
1226. november 8. – 1270. augusztus 25.
Koronázása
1226. november 29., Reims
ElődjeVIII. Lajos
UtódjaIII. Fülöp
Életrajzi adatok
UralkodóházCapeting-ház
Született1214. április 25.
Poissy
Elhunyt1270. augusztus 25. (56 évesen)
Tunisz
NyughelyeSaint-Denis-székesegyház
ÉdesapjaVIII. Lajos
ÉdesanyjaKasztíliai Blanka
Testvére(i)
HázastársaProvence-i Margit francia királyné
Gyermekei
A Wikimédia Commons tartalmaz IX. Lajos témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-tól haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Szent Lajos testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét: két keresztes hadjáraton is részt vett; heroikus erőfeszítésének és állhatatosságának köszönhetően hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt katonailag, gazdaságilag és kulturálisan is Franciaország volt Európa vezető hatalma. A király gyóntatója, Robert de Sorbon alapította meg a Sorbonne-t, felépült a Sainte-Chapelle, és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. Lajost sokan már életében szentként tisztelték, és több uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor őt kérték fel vitás ügyeik rendezésére.

Gyermek- és ifjúkora[szerkesztés]

Lajos 1218-ban lett a trónörökös, amikor bátyja, az 1209-ben született Fülöp meghalt. 1226. november 29-én koronázták meg Reimsben, ám mivel még kiskorú volt, energikus édesanyja, Blanka vette kezébe az ország ügyeinek irányítását, neki kellett rendeznie a Toulouse-i Grófság 1226-ban meghódított keleti felének helyzetét. 1229. április 11-én a meaux-i szerződés elismerte VII. Rajmund grófi címét, ami még a katharokat támogató atyja, VI. Rajmund ellen viselt háborúk miatt vált kétségessé. Az egyezmény csak a grófság nyugati részét hagyta Rajmund kezén, a többi királyi birtok lett. Délen egészen 1244-ig tartottak a stabilizációs harcok. Lajos 1234-ben lett nagykorú, de édesanyja továbbra is fontos tanácsadó szerepet töltött be udvarában. Már fiatalon nagy kegyességről tett tanúbizonyságot: egyszerűen öltözködött, gyakran juttatott adományokat az ispotályoknak, sőt előfordult, hogy maga mosta meg a szegények és betegek lábát.

Az első hadjárat[szerkesztés]

Lajos mélységesen hívő keresztény volt. 1244-ben súlyosan megbetegedett, és megfogadta, hogy amint lehetősége nyílik rá, keresztes hadjáratra indul. Ehhez az albigens vidék pacifikálására és egy nagy földközi-tengeri támaszpont felépítésére volt szükség. 1248-ban, a Cité-palotához épített Sainte-Chapelle felszentelésének évében, június 8-án vette át Saint-Denis-ben az oriflamme-ot, és a sereg nemsokára útnak indulhatott Aigues-Mortes újonnan épült kikötőjéből személyesen a király vezetésével. Az ország irányítását édesanyjára bízta, aki ismét régens lett.

A VII. keresztes hadjárat vitézei először Ciprusra hajóztak, majd 1249-ben Egyiptomra támadtak. Június 8-án bevették Damiettát, majd 1250 februárjában megkezdték a kairói utat védő Manszúra erőd ostromát. Mindeközben Fahr ad-Dín emír folyamatos támadásai mellett skorbut és vérhas tizedelte a sereget, amely áprilisban megkezdte a visszavonulást. Ekkor valaki elhíresztelte a seregben, hogy Lajos megadta magát, mire a sereg nagy része kapitulált, és az arabok a királlyal együtt fogságba ejtették őket. Lajos feleségére, Provence-i Margitra bízta a had vezetését, majd az anyja által összeszedett hatalmas sarc fejében 1250 májusában katonáival együtt kiszabadult.

Ekkor úgy döntött, hogy a Közel-Keleten marad seregével, hogy segítse a keresztes államokat, de idősödő édesanyja támogatására hazaküldte fivéreit, Alphonse de Poitiers-t és Charles d'Anjou-t. Szükség is volt rájuk, ugyanis 1251-ben francia földön elkezdődött az úgynevezett „kis pásztorok” (pastoureaux) lázadása, majd 1252-ben Blanka elhunyt. Ettől kezdve Alphonse és Charles közösen gyakorolta a hatalmat Lajos hazatértéig.

IX. Lajos eközben rendezte Akko, Caesarea, Jaffa és Szidón helyzetét, majd 1254. április 24-én hazaindult Türoszból.

A reformok[szerkesztés]

Szent Lajos király (El Greco képén)
Szent Lajos király (El Greco képén)

A hazatérő király meggyőződése volt, hogy az országában elharapózott, Istennek nem tetsző bűnök miatt kellett kudarcot vallania seregének, ezért átfogó reformokba kezdett. Első lépésként már 1254-ben kiadta az úgynevezett Grande ordonnance-ot, amit sorra újabb rendeletek követtek 1256-ig.

Lajos szigorú büntetéseket szabott ki a prostitúcióra és a káromkodásra, fellépett a szerencsejátékok és az uzsora ellen. Megkezdődött az önkényeskedő, jogtalanságokat elkövető hivatalnokok és tisztviselők felelősségre vonása, hatalmuk korlátozása (így például a sénéchalok és baillik rokonait is eltiltották a birtokok és egyházi javadalmak szerzésétől, nem választhattak működési körzetükből házastársat, nem szabhattak ki önkényesen bírságokat és adókat). 1180-ig visszamenően felülvizsgálták a peres ügyeket, és a jogtalanul birtokukat vagy jogaikat vesztetteket kárpótolták. A királyi bíráskodás résztvevőinek megtiltották, hogy nagyobb ajándékot vagy kölcsönt fogadjanak el a per érintettjeitől. Állítólag a király maga is részt vett a jogszolgáltatásban: Vincennes-ben rangra tekintet nélkül ítélkezett alattvalói ügyeiben egy tölgyfa alatt üldögélve.

Szent Lajos uralkodásától vált általánossá, hogy nagyhatalmú királyi vizsgálóbiztosokat delegáltak az ország minden tájára a visszaélések kiküszöbölésére. Ugyanezért 1262-től a királyi kormányzat szava döntött az egyes városok vezetőségének megválasztásában. A kormányzat specializálódását jelzik az állandósuló ellenőrző bizottságok és testületek önálló nevei (így például 1253-ban jelent meg a parlament előképe, a pallamentum kifejezés, amely a királyi bírák rendszeres ítélkezését jelölte).

1258-ban betiltották a tartományurak magánháborúit, 1261-ben pedig az istenítéleti párbajokat – igaz, e rendelkezéseket sokszor kijátszották, és nem is mindenkire voltak érvényesek.

Az 1263-as pénzreformhoz törvénybe foglalták, hogy a király által vert pénzeket mindenütt el kell fogadni, és a pénzverési joggal nem rendelkező, valamint a királyi területeken csak a korona pénze használható. 1266-ban vezették be a sokáig használt, értékálló tours-i garast, amelynek verését a magánverdéknek megtiltották. Ekkor még csak névleges jelentőséggel ugyan, de megkezdődött az aranypénzverés.

Több zsidóellenes intézkedést hozott: 1242-ben Párizsban autodafét rendeztek a héber nyelvű kéziratokból, 1254-ben kitiltották Franciaországból a katolizálni nem hajlandó zsidókat (igaz, később váltság fejében visszatérhettek), majd a IV. lateráni zsinat 1215-ös határozataival összhangban speciális ruha hordására kényszerítették őket, a vegyesházasságokat pedig megakadályozták. 1269. június 19-én rendeletben sárga csillag viselésére kötelezte a zsidókat; az ezt be nem tartókat tíz francia font (livre) ezüstre büntette.[1]

Európai ügyek[szerkesztés]

Szent Lajos tours-i garasa

Az új keresztes háborúra készülődő Lajos igyekezett minden európai ellenségeskedés végére pontot tenni. 1258-ban békét kötött az Aragóniai Királysággal: május 11-én Corbeil-ben évszázadokra rögzítették I. Jakab aragóniai uralkodóval a déli határt. 1259-ben az úgynevezett I. százéves háború ért véget: december 4-én a párizsi szerződésben III. Henrik angol király megkapta Limousint, Périgord-t, Quercyt, Agenais-t és Saintonge egy részét, viszont Franciaország megtarthatta Normandiát, Touraine-t, Anjou-t, Maine-t és Poitout.

1264-ben őt kérték fel az angliai hatalmi válság feloldására. Elítélte a királyt teljesen háttérbe szorító bárókat és semmisnek nyilvánította a jogaikat garantáló oxfordi és westminsteri provizóriumot — ez kisebb polgárháborúhoz vezetett. Többször ítélkezett a Német-római Birodalom és Franciaország határkonfliktusainak ügyében is.

A második hadjárat[szerkesztés]

Szent Lajos ereklyéi a bolognai San Domenico székesegyházban
Az 1248-ban felszentelt Sainte-Chapelle a királyi reprezentáció máig lenyűgöző eleme volt

1266-ban Lajos öccse, Anjou Károly legyőzte I. Manfréd szicíliai királyt, és a pápa támogatásával megszerezte magának a királyságot. Az utolsó Hohenstaufok ellenében trónkövetelőként lépett fel a Német Királyságban is, de nem járt sikerrel. Valószínűleg az ő érdekeit szolgálta, hogy Szent Lajos második keresztes háborúját 1270-ben nem Egyiptom, hanem a mai Tunézia felé indította.

A VIII. keresztes hadjárat célja eredetileg a Szentföld lett volna, ahol a mongolok is segítséget ígértek a keresztényeknek, de Lajos inkább a tuniszi Musztanszír emír ellen vonult, aki – bár jóindulattal viseltetett a keresztények iránt – menedéket adott néhány szicíliai lázadónak. Károly elhitette az idős Lajossal, hogy Musztanszír hajlandó áttérni. A keresztény Tunisz Egyiptomot szorította volna harapófogóba a palesztinai és szíriai keresztes államokkal közösen, így Lajos kapva kapott az alkalmon. Július 1-jén ismét Aigues-Mortes-ból futott ki a hajóhad, amely július 18-án kötött ki Karthágónál. Musztanszír természetesen nem szándékozott áttérni, de harcra sem volt szükség, a hőség és a járványok ugyanis súlyos károkat okoztak a hadseregnek. Maga Szent Lajos vérhast kapott, és bele is halt. Fivére, Károly augusztus 25-én, nem sokkal Lajos halála után érkezett meg a szicíliai erősítéssel. A trónörökös, Fülöp rábízta a békekötést, hogy hazatérhessen és megkoronáztathassa magát.

Személyisége, magánélete[szerkesztés]

Magas, karcsú, hajlékony alkatú férfi volt. Szőke, fiatal korában még dús haja idővel megritkult.

Többször is „frank arcúnak” (l'air franc) írták le — ez a kifejezés a nordikus típusú, hosszúkás arcokra utal. Arcjátékát élénknek, arckifejezését többnyire kedvesnek, tekintetét gyakran „galambszeműnek” említették. Többek szerint apai nagyanyja, Hainaut-i Izabella szépségét örökölte.

Erősen kötődött édesanyjához, aki nemcsak nagykorúvá válásáig, de a VII. keresztes hadjárat idején is a királyság régense volt. Ez a félelemmel vegyes tisztelet mindvégig jellemző maradt kettejük kapcsolatára. Így például a már húszas éveiben járó Lajos, amikor Pontoiseban lakott, nap közben csak a kastély lépcsőházában mert találkozni feleségével, Margittal, és ha az őrség jelezte, hogy édesanyja közeledik, a fiatalok gyorsan szobájukba szaladtak, hogy „illedelmesen”, külön-külön fogadhassák.

Testvérei közül a legjobban két évvel fiatalabb öccsét, Róbertet (1216–1250), Artois grófját (a grófi ház alapítóját) szerette.

Minden reggel két misét hallgatott, és szigorúan betartotta a szerzeteseknek előírt hórákat (a nap különböző szakaszaiban szokásos imákat és zsolozsmákat) is. Este ötven térdhajlítás és Ave Maria után tért aludni. Keveset aludt.[2]

Házasságai és utódai[szerkesztés]

1234. május 27-én Sens-ben vette el Provence-i Margitot, IV. Raimond-Bérenger provencei gróf és Savoyai Beatrix provence-i grófné lányát. 11 gyermekük született:

Emlékezete[szerkesztés]

Ereklyéinek egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. Más maradványok a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis-székesegyházban helyezték nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi közben eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia telepesek számára a 19. században épített katedrálist Karthágóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában, valamint számos São Luís nevű település található Brazíliában. Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaíd neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abu Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettamini el-Bedzsi nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik.

Szent Lajos[szerkesztés]

A szigorú keresztény életelvek alapján élő királyt sokan már életében szentnek tekintették, de csak 1297-ben kanonizálták, amikor VIII. Bonifác pápa engedményekre kényszerült a Lajos unokájával, Szép Fülöppel vívott politikai harcában.

Attribútumai:

Ő az aranyművesek, borbélyok, cukrászok, desztillátorok, divatkereskedők, ékszerészek, épületmunkások, fegyvergyárosok, fegyverkovácsok, fodrászok, frissítőárusok, gipszöntők, gombkötők, hajómunkások, kalmárok, kárpitosok, kefekötők, kőfaragók, ötvösök, paszomántosok, selyemgyárosok, szabók, tűzijátékárusok, vaskereskedők védőszentje. Pestis ellen kérik oltalmát.

Ünnepnapja: augusztus 25.[3]

Származása[szerkesztés]

IX. Lajos francia király ősei
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
16. VI. Lajos francia király
 
 
 
 
 
 
 
8. VII. Lajos francia király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
17. Savoyai Adél francia királyné
 
 
 
 
 
 
 
4. II. Fülöp Ágost francia király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
18. II. Theobald champagne-i gróf
 
 
 
 
 
 
 
9. Champagne-i Adél
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
19. Karintiai Matild champagne-i grófné
 
 
 
 
 
 
 
2. VIII. Lajos francia király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
20. IV. Balduin hainaut-i gróf
 
 
 
 
 
 
 
10. VIII. Balduin flamand gróf
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
21. Namuri Alix
 
 
 
 
 
 
 
5. Hainaut-i Izabella francia királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
22. I. Thierry flamand gróf
 
 
 
 
 
 
 
11. I. Margit flamand grófnő
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
23. Szibilla flamand grófné
 
 
 
 
 
 
 
1. IX. Lajos francia király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
24. VII. Alfonz kasztíliai király
 
 
 
 
 
 
 
12. III. Sancho kasztíliai király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
25. Barcelonai Berengária
 
 
 
 
 
 
 
6. VIII. Alfonz kasztíliai király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
26. VI. García navarrai király
 
 
 
 
 
 
 
13. Navarrai Blanka kasztíliai királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
27. Laigle-i Margit
 
 
 
 
 
 
 
3. Kasztíliai Blanka francia királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
28. V. Gottfried, Anjou grófja
 
 
 
 
 
 
 
14. II. Henrik angol király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
29. Matilda császárné
 
 
 
 
 
 
 
7. Angliai Eleonóra kasztíliai királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
30. X. Vilmos aquitániai herceg
 
 
 
 
 
 
 
15. Aquitániai Eleonóra angol királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
31. Aenor de Châtellerault
 
 
 
 
 
 

Történelmi források[szerkesztés]

Az időszak legfontosabb forrása a Jean de Joinville királybíró, Lajos király matuzsálemi kort megért barátja és bajtársa által írott Szent Lajos élete (Vie de Saint Louis). Hasonló értéket képvisel az 1274-re összeállított Grandes Chroniques de France, amely a francia királyság Szent Lajos parancsára összegyűjtött hivatalos története volt, amelyet az idők folyamán egészen 1461-ig tovább bővítettek.

  • Szent Lajos élete és bölcs mondásai; szerk. Csernus Sándor, tan. Jacques Le Goff, Csernus Sándor, Zimonyi István, ford. Csernus Sándor, Cs. Tóth Annamária; Balassi, Bp., 2015 (A középkori francia történeti irodalom remekei) ISBN 9789635069637, 448 p.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ The badge, hat and clothing laws for Jews in the Middle Ages (angol nyelven). Az Encyclopaedia Judaica nyomán a geschichteinchronologie.ch. [2013. december 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. június 18.)
  2. ↑ Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Budapest, Panoráma, ISBN 963-243-179-0 p. 16–19
  3. ↑ Magyar Katolikus Lexikon > L > Lajos, IX.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Magyarul[szerkesztés]

Angolul[szerkesztés]

Franciául[szerkesztés]


Előző uralkodó:
VIII. (Oroszlán) Lajos
Franciaország királya
1226–1270		A francia királyi liliom
 Következő uralkodó:
III. (Merész) Fülöp
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=IX._Lajos_francia_király&oldid=26783436”