Első világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Első világháború
Dátum: 1914. július 28. – 1918. november 11. Helyszín: Európa Eredmény: Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant: Egyesült Királyság Franciaország Orosz Birodalom Egyesült Államok Olaszország Szerbia Románia Montenegró Portugália Japán Császárság Görögország	Központi hatalmak: Német Birodalom Osztrák–Magyar Monarchia Oszmán Birodalom Bulgária

Az első világháború (I. világháború, a II. világháború előtt egyszerűen csak "A nagy háború") 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A háborút lezáró békerendszer igazságtalanságai a II. világháború kitöréséhez vezettek.

[szerkesztés] Előzmények

A 19. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt az államok célja. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítása révén, így ez vált a korabeli politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag értéktelen, de nagy területű Grönland révén Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de Németország afrikai, valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével.

Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a "Weltpolitik" jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

[szerkesztés] Szövetségek

A 19. században a napóleoni háborúk befejezése óta alkalmi szövetségekbe tömörültek a nagyhatalmak. Biztos pontként az Egyesült Királyság határozható meg, mely szilárdan ellenezte, hogy bármely hatalom egyesíthesse Európát, légyen az despotikus, liberális, konzervatív, haladó, vagy akármilyen. Ezért a kontinens aktuálisan legerősebb hatalmával mindig konfliktusba került. Az 1870-71-es porosz-francia háború (mely az I. világháború előtti utolsó nagyhatalmi háború volt Európában) az angolok jóindulatú semlegességével támogatta Bismarck Németországának létrejöttét, mert ezt kevésbé veszélyesnek tarotta, mint a francia dominanciatörekvést III. Napóleon császárságának részéről. Mélyen elszámították magukat. Az egyesült Németországhoz képest a francia állam papírtigris volt. A fentebb említett gyarmat-, flotta-, és kereskedelmi ügyek miatt az Egyesült Királyság egyre veszélyesebbnek ítélte Németországot. 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig annak szövetségesével, Oroszországgal lépett szövetségre a németeket megfékezendő.

Ezzel kialakultak azok a szövetségi rendszerek, melyek később a világháború eseményeit meghatározták: az antant és a központi hatalmak. A két, birodalmi alapon szerveződő csoportosulás nem volt szilárd tömbnek tekinthető, melyet alátámaszt, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és Németország mellé 1882-ben csatlakozott Olaszország 1900-tól kezdve több lépésben rendezte vitás kérdéseit Franciaországgal, így képessé vált az antant mellé való átállásra. Bulgária hosszú ideig orosz érdekszférába tartozott, s függetlensége elnyerése óta áthatotta az oroszbarát gondolat, de a szomszédaival való területi vita miatt mégis az oroszellenes oldalon kapcsolódott be a harcba. Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte ez egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Ezeknek a "blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint megelőző tömörüléseké.

[szerkesztés] Központi hatalmak

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármasszövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettősszövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt. Olaszország fent említett táborváltása után a központi hatalmak diplomáciája rávette Bulgáriát és Törökországot a csatlakozásra.

[szerkesztés] Antant

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

[szerkesztés] Közvetlen előzmények a Balkánon

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentétbe került, de ennél jóval fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya. 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem volt hajlandó támogatni ebben a kérdésben.

Bosznia területén számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – burkoltan – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez a kiszorulás persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről később említésre kerülő "most, vagy soha".

[szerkesztés] Merénylet, hadüzenet

[szerkesztés] Közvetlen ok (casus belli)

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német hadvezetés arra kötelezte a belga kormányt, hogy járuljon hozzá, hogy a német haderő Belgiumban tartózkodjon, s onnan közelítse meg Franciaországot. Belgium ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. Ez volt a brit hadüzenet kiváltó oka, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot Nagy-Britannia és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már itthon lesznek.

[szerkesztés] Magyarország szerepe

Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914. júliusában megérett a konfliktusra. Júliusban már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik^[1].

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az - akkor még osztráknak számító - nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és Tisza István mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, a háború kárainak enyhítésére. Tisza István az annexióellenes magatartását akkor sem változtatta meg, amikor 1915-ben a Monarchia még előnyös pozíciókban volt. Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után 3500 km² határrevízióra került sor, amely - gyéren lakott terület lévén - néhány száz román állampolgárt érintett, és kizárólag stratégiai jelentősége volt. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett kardoskodott, amelyben kárpótlásul Albániát adta volna Szerbiának. Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékírataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.”

[szerkesztés] A háború évei

[szerkesztés] 1914

[szerkesztés] A nagy átkarolás

Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást a francia hadsereg átkarolására és Párizs elfoglalására. A Schlieffen-terv-en alapuló Moltke-féle haditerv szerint három hadsereg védőállásban várakozott a francia határ mentén, míg négy hadsereg Belgiumon át az Ardenneken keresztül megindult a bekerítést véghezvinni. Franciaország haditerve a XVII. terv volt. Ferdinand Foch dolgozta ki, s a korábbi általános tervektől eltérően támadást irányzott elő a német határon keresztül Elzász-Lotharingia visszafoglalásának céljával, mivel azzal számolt, hogy az orosz hadsereg elleni védekezés megfelelően meggyengíti a szembenálló erőket ehhez.

Augusztus 7-én egyszerre indult meg az első két nagyobb ütközet a nyugati fronton: a franciák Mulhousenál támadtak, a németek nekikezdtek Liége ostromának. Mulhouse volt a nyitánya az egész augusztus hátralevő részében vívott határmenti csatáknak, melyek eredmény nélkül próbálták megrendíteni a német védelmet. Liége megerődített városa a bekerítő offenzívához használni akart vasútvonalának köszönhette a támadást. Az erődítmények szétágyúzásához igénybe kellett venni a Kövér Bertát és a Monarchiától kölcsönzött 305 mm-es mozsárágyúkat is. Mindazonáltal az erődöket kisebb kaliberű lövegek elleni védelemre tervezték, így augusztus 16-án az utolsót is eliminálták.

Brüsszel harc nélkül való elfoglalásával és az Antwerpenbe visszavonult belga haderő elkerülésével a német seregek továbbnyomultak Franciaország felé. Szeptember 5-én már egy nagyjából a verduni erődtől Párizsig tartó kelet-nyugati vonalon álltak, mikor a francia hadvezetés meg tudta állítani a visszavonulást. Eddigre sikerült a korábban a határ mentén céltalanul csatázó erőket hátradobni, így a Párizs előtt elsöpörni és kelet felé visszafordulva a francia erőket felgöngyölíteni készülő német hadseregek hirtelen megrekedtek. Az 1. és 2. német hadsereg átkarolására, ill. a köztük levő résbe való benyomulást nevezzük az Első marne-i csata néven. A helyileg fölénybe kerülő francia erők majdnem bekerítették a bekerítésen fáradozó két német sereget, melyeket csak visszavonulással lehetett megmenteni. Moltke idegösszeomlást kapott a stratégiai terv befuccsolása hallatán, elrendelte a visszavonulást, majd a császárnak bejelentette, hogy a háború elveszett. Utóda Erich von Falkenhayn lett.

[szerkesztés] A Schlieffen-terv kudarca után

Francia katonák elfoglalt német lövészárokban

Rohamozó brit katonák

A Párizstól 20 km-re indított előrenyomulás megállította, s visszaszorította a császárság csapatait jóval az Aisne-folyón túlra. A németek gyors nyugati hadisikerrel számoló, valamint a franciák rajnai előrenyomulást remélő haditerve az állóháború kialakulásával egyaránt használhatatlanná vált. Ez inkább a központi hatalmak kilátásaira volt fenyegető, mivel kétfrontos háború megvívására előzetesen nem tartották magukat képesnek. Mindkét fél átkaroló hadműveletekbe kezdett, ezzel megkezdődött a versenyfutás a tengerhez, melynek során a front északi irányba terjeszkedett, míg Dunkerque és Oostende között elérte a tengert.

Nem sokkal később kezdetét vette az I. Ypres-i csata. Egyik fél sem akarta megvárni, míg a Flandriába kinyújtózott front mentén az ellenség állása megszilárdul. A németek voltak gyorsabbak: az időközben tüzérséggel szétlőtt és október 9-én feladott Antwerpen ostroma alól érkező egységekkel október 12-én megindították a támadást, de nem tudtak áttörni a főleg belga katonákból álló védőkön. Október 20-án angol erők ellentámadásba kezdtek, mely viszont a német védelmen vérzett el. Október 28-án megint a németek jöttek: ezúttal többször is áttörtek, de hol az Ijser zsilipeit nyitották rájuk, hol a jól elhelyzett tartalékerők tiporták el a támadókat, hol pedig addig késlekedtek az áttörés kihasználásával, míg rögtönzött akciókkal sikerült megszilárdítani az ellenállást. November közepét követően mindkét fél kimerült miután hasonló mértékű veszteséget szenvedett. November végén a romló időjárás berekesztette a harcokat, ezzel a nyugati fronton megkezdődött az állóháború.

[szerkesztés] Ezalatt a keleti fronton

Orosz erdei lövészárok

Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra csoportosítja. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt: a Rennenkampf vezette első és a Szamszonov vezette második orosz hadsereg már augusztus 7-én Keletporoszország területére lépett. Augusztus 17-én Stallupönen, augusztus 20-án pedig Gumbinnen mellett ütköztek meg a németekkel és szorították vissza a 8. német hadsereget nyugat felé. Pánikolás és visszavonulás miatt 22-én leváltották Prittwitz tábornokot a 8. német hadsereg éléről (bár nem ő mondott csődöt, hanem az, aki az orosz mozgósítást alábecsülte) és Paul von Hindenburgot hívták vissza a nyugdíjazásból, műveleti főnökének Erich Ludendorff-ot tették meg. Továbbá az addig stratégiai tartalékban tartott 9. hadsereget keletre vezényelték (így az nem vehetett részt a Marne-i csatában, és emellett a nyugati frontról is kivontak pár hadosztályt. Ezt is okként szokták megjelölni, miért tudta a francia ellentámadás megakasztani a német előrenyomulást a Marne-nál.

Hindenburg és a Liégenél már kitűnt Ludendorff kinevezése szerencsésnek bizonyult. Utóbbi tervei alapján Augusztus 28-30-án németek már jelentős hadisikert értek el a keleti fronton: a 8. német hadsereg Tannenberg-nél megsemmisítette a 2. orosz hadsereget, majd szeptember 6. és 15. között az I. mazuri tavaki csatában keményen megverte az 1. orosz hadsereget. Megjegyzendő, hogy a nyugati frontról kivont hadosztályok ezalatt vonaton ültek, s a győzelmet nélkülük érték el, kivonásuknak így sok értelme nem lett. A keletporoszországi győzelmekre nagy szükség volt, mert a Monarchia hadereje Galíciában eközben sikertelenül próbálta feltartóztatni az orosz haderő zömének előrenyomulását.

[szerkesztés] A "kutya Szerbia" ellen

A Monarchia bajai már a felvonulás időszakában elkezdődtek. Mivel kezdetben csak egy Szerbia ellen vívandó háborúról volt szó, ezért Szerbia elleni felvonulás indult. Egy nappal később világossá lett, hogy Oroszország is mozgósít, ami egy másféle felvonulási tervet jelentett volna. Ekkorra azonban már vasúton robogott három hadsereg a szerb határ felé, s ezt a teljes vasúti forgalom felforgatása árán lehetett volna csak visszacsinálni, ami az Oroszország elleni felvonulásban több kárt okoz, mint amit helyrehoz. A 2. hadsereget ezért el kellett szállítani délre, majd később onnan Galíciába, de ez nem történhetett meg augusztus 17. előtt (addigra tudta teljesíteni a vasút a keleti kiszállítást és tudott kapacitást teremteni a 2. hadsereg számára).

Ennek tudatában Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök augusztus 17-ig a déli fronton parancsnokságot kapó Oskar Potiorek tábornok rendelkezésére bocsátotta a 2. hadsereg egy hadtestét. Potiorek tudta, hogy a védekező feladathoz képest túl sok erő felett parancsnokol, s személyes bizonyítási-, és bosszúvágy hajtotta, mivel ő volt Bosznia katonai prefektusa a merénylet idején. Ezért offenzívára kért engedélyt, hogy a csapatok hasznosan tölthessék a felszabadult időt. Conrad habozva engedélyt adott rá. Potiorek augusztus 12-én tapogatózó jellegűnek leírható támadást indított a Drinán át, de csak erői kétharmadával, s azt sem egyszerre, lökésszerűen, hanem lépcsőzetesen harcba vetve. Az eredmény az lett, hogy a szerb haderő keményen visszaverte az átkelést.

[szerkesztés] A Monarchia a vágóhídra megy

Lövészárokrendszer, 1914

Galíciában a késve érkező 2. hadsereg nélkül kezdtek műveletekbe a Monarchia hadai. Conrad egy északi irányó támadással vonta magára az orosz hadsereg zömét, hogy a központi hatalmak haditervét óvja. Krasznyiknál és Komarovnál a még érkező csapatokra váró és létszámhátrányban levő oroszokra vereséget mért a Viktor Dankl és Moritz Auffenberg vezette 1. és 4. hadsereg. A fokozatosan fölerősödő orosz hadsereg Rava Ruskánál, valamint Gnyila Lipánál már túlerő birtokában két vereséget mért a Monarchia hadaira, melynek jobbszárnya hátrálni kezdett. Conrad még szeptember első felében is rohamokra indította a Monarchia csapatait, holott ekkorra az erőviszonyok már egyértelműen az orosz fél fölényét mutatták. A Lemberg felé megkísérelt utolsó, elhibázott offenzíva véresen összeomlott. Conrad teljesen hiábavaló támadásokkal felemésztette a hadsereg tartalékait, nem maradt más hátra, mint a foglyok sokaságát visszahagyó, veszteségteljes visszavonulás.

Conrad a Monarchia hadseregének színe-virágát gyakorlatilag feláldozta annak érdekében, hogy magára vonja az orosz hadsereg támadását. Ezzel elhárította, hogy Németországot keletről a bekövetkezettnél sokkal súlyosabb támadás érje és elősegítette, hogy erői zömét a nyugati fronton használhassa fel. A stratégiai siker azonban a nyugati fronton elszenvedett stratégiai kudarc miatt értéktelenné vált. Az egész hadakozásból csak a siker ára maradt tényező: az osztrák-magyar keleti emberállomány 1914 végére történő jelentős mértékben kicserélődött tapasztalt és alaposan kiképzett katonákból újoncokra, mivel a "kezdőcsapat" elesett, megsebesült, vagy fogságba esett. Az erősítés folyamatosan érkezett a keleti frontra, ám a bevethető erő mégis drasztikusan zuhant. Az orosz hadsereg igen véres harcok közepette megpróbálta a Monarchiát kiütni a küzdelemből.

Az ugyanekkor kifulladó marne-i előrenyomulás azt jelentette, hogy az előzetes várakozással ellentétben onnan semmilyen segítség nem fog érkezni, vagyis az orosz hadsereg megállítását azzal a megtépázott haderővel kell sikerre vinni, amelynek ugyanezt a feladatot épségben sem sikerült elvégeznie. A szeptember 11-én elrendelt visszavonulás miatt szeptember 24-én az orosz hadsereg körülzárta Przemysl megerősített várát, melybe 120 ezer (sebesült és ép) katona szorult. Radko Dimitriev tábornok 3. hadserege azonnal rohamot indított az erősség ellen, nehogy felmentését megkísérelhessék. A huszáros attak három nap alatt 40 ezer katona elvesztése után vérbe fúlt. Rohammal többet nem kísérleteztek, inkább áttértek Przemysl kiéheztetésére.

[szerkesztés] A gőzhenger megállítása

Szeptember 29-én az újonnan felállított 9. német hadsereget, élén August von Mackensennel Hindenburg támadásba vezényelte Varsó ellen. Az egyhónapos hosszúságúra nyúlt ütközetnek semmilyen eredménye nem lett, a németek a kezdeti előrenyomulását október 31-ére teljesen visszaverte az orosz hadsereg, a két oldal nagyjából hasonló veszetesége mellett. Ekkorra érett be az a fenyegetés, hogy az orosz tömegek a védtelen keleti német határra fognak zúdulni. November 10-én az egyre növekvő túlerőt eléggé kétségbeesett művelettel terevezték megállítani. Fejlettebb vasúti szállítási rendszerét kihasználva a 9. hadsereg otthagyta a fronton a helyét, melyet egy osztrák-magyar hadsereg próbált észak felé nyújtózva kitölteni és megkísérelte bekeríteni az újjászervezett 2. orosz hadsereget, megismételve a tannenbergi csata lefolyását. Ezúttal a bekerítés a korábbi leckéből tanuló oroszok fürgébb reakciója miatt nem sikerült, sőt a 9. hadsereg maga is nagyon szorongatott helyzetbe került, melyből nagy nehézségek árán tudta csak kiverekedni magát. Annyiban azonban sikeres volt a művelet, hogy mire december 6-án elült a csatazaj Łódźnál, két és félszer annyi orosz katona vált harcképtelenné, mint német és a nagy túlerőt is megtorpanásra kényszerítették.

Az orosz csapatokat a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült legyőzni Krakkótól délre, Limanowa és Łapanów között (Lengyelország) az 1914. december 4-én kezdődő csatában. A döntően magyar katonák által folytatott küzdelem szép sikert és hadizsákmányt hozott (jellemző momentum, hogy a Nádasdy-huszárezred katonái a lóról leszállva szurony nélküli karabéllyal küzdve szorították vissza a jobban felszerelt oroszokat). A gyengén védett szakaszon való áttörés után 60 km-t üldözték az osztrák-magyar és német katonák az oroszokat. December 10-én a támadást a megszilárduló védelem miatt leállították.

A front egészét tekintve jelentős túlerővel szemben küzdő osztrák-magyar hadsereg komoly véráldozattal, de végül a Kárpátok hágóinál megállította a július óta előrenyomuló oroszokat. Ebben nem csekély szerepe volt a védekezésre igencsak alkalmas terepnek. A küzdelem az év végének elérkeztével csak rövid időre szünetelt, Limanowa mindössze a kezdete volt a még hónapokig húzódó, hihetetlen veszteségekkel járó kárpátokbeli ütközeteknek, mivel az orosz hadsereg még jó ideig próbálkozott áttörni az Alföldre, illetve Conrad a körülzárt Przemysl felmentését iparkodott megvalósítani egy a Kárpátokból kiinduló támadással. November végéig a Monarchia a keleti fronton több mint 800 ezer katonáját vesztette el.

[szerkesztés] Potiorek újra akcióban

Ferenc József és a közös külügyminiszter egyaránt Szerbia legyőzését kívánta, így Potiorek ismét megkapta az engedélyt az offenzívára, miközben a keleti fronton már látványosan vérzett a Monarchia serege, melynek helyzetét a stratégiailag értelmetlen balkáni művelet utánpótlását elszívva tovább rontotta. Potiorek szeptember 7-én, válaszul a szerb hadseregnek a Szerémségbe való betörésére, megindította második offenzíváját. Ismét a Drinán erőszakolt ki átkelést, közben a Szerémségbe becsapó erőket a honvédek kitakarították onnan. A szerb vezetés Montenegróból Bosznia ellen intézett támadást, mellyel a drinamenti harcokat akarta félbeszakíttatni, de ez a kísérlete október közepére csődöt mondott a védelmen. November 5-én tehát a Monarchia katonái nekikezdhettek a Kolubara-folyó mentén az előrenyomuláshoz. Itt is sikerült a győzelmet kivívni, ám ekkor Potiorek a szerbek által feladott Belgrád elfoglalását adta parancsba és ezzel túlságosan elvékonyította a vonalakat. A már kitartása végéhez érő szerb hadsereg erre a vékony vonalra váratlan ellentámadást mért utolsó erejével, mely szétbomlasztotta az egész frontot. Potiorek kissé pánikba esve visszavonulót fújt a Drina mögé, s eközben ezrével estek fogságba a Monarchia katonái. Belgrád december közepére ismét a szerbek fennhatósága alá került. Ezzel ez az értelmetlennek tűnő, s aztán majdnem sikeresnek bizonyuló küzdelem jókora vereségbe torkollott. Egyúttal azonban a szerb hadsereg felélte minden tartalékát. Potioreket a vereség miatt eltávolították pozíciójából.

[szerkesztés] Törökország hadba lépése

Az Oszmán Birodalom kormánya a „fegyveres semlegesség” híve volt; érdekében állt volna hadisikereket aratni és legutóbbi területveszteségeit ellensúlyozni, de a harci cselekményektől egyelőre távol kívánta magát tartani. Az Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton erősítsék meg. Enver pasa a német diplomácia nyomására beleegyezett Törökország csatakozásába a Monarchia és Németország szövetségéhez, s 1915 szeptemberében lezárta a szorosokat az antant hajói előtt, s ezzel a nyugat és Oroszország között lényegében megszűnt a közlekedés, szállítás. Októberben egy rövid időre az antant követelésének engedve megnyitotta a szorost, hogy az angol és francia hajók hazatérhessenek, majd megint megtiltotta az áthaladást.

1914 októberében a török hadiflotta hadüzenet nélkül orosz tengerparti városokat lövetett. November elején az Antant államai hadat üzentek Törökországnak, amely így a Központi Hatalmak oldalán lépett a világháborúba. November 23-án brit csapatok szálltak partra az Arab-öböl északi szegletében és elfoglalták Baszra városát, ezzel megnyílt a mezopotámiai front. Enver pasa eredetileg a Szuezi-csatorna ellen akart meglepetésből támadni, de szövetségesei az orosz hadsereg elleni tehermentesítő fellépést követelték. Ennek következtében Enver pasa a 3. török hadsereget támadásba vezényelte a Kaukázuson keresztül, mely művelet a sarıkamışi tragédiához vezetett.

Bővebben: Törökország hadba lépése (1914)

[szerkesztés] Harcok Németország gyarmatain

Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Az itt üzemben levő nagyteljesítményű rádióadó kiesésével megszűnt az anyaország és a gyarmatok közti kommunikáció. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyarmati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatalanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták.

Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut ultimátumban követelte. A szigeteket Németország harc nélkül átadta az ázsiai hatalomnak. Japán szintén szemet vetett a kínai szárazföldön fekvő Kiaocsou városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert. Japán alapvetően azért ragadta el ezeket a területeket, mert az antant tengeri fölényének tudatában kockázat nélkül megtehette. Azonban a központi hatalmak felülkerekedése esetére is számítva készen állt, hogy adott időben az antant ellen forduljon és újra a zavarosban halásszon.

[szerkesztés] 1915

[szerkesztés] A központi hatalmak dilemmája

A lövészárokban

A lövészárokban

A Központi hatalmak szempontjából a legfenyegetőbb 1915 elején a Keleti front volt. Conrad a november közepe óta körülzárt Przemyslt akarta mihamarabb felmenteni, mielőtt az élelem teljesen elfogy az erősségben. Falkenhayn tartva magát az eredeti elképzeléshez a keleti fronttal érdemében nem akart foglalkozni, amíg nyugaton a győzelmet ki nem vívta. Ennél is inkább szerette volna, ha a Monarchia legyőzi Szerbiát, mert aggódott, meddig bír a török hadsereg lőszer hiányában kitartani. Conrad azonban rámutatott, hogy Románia és Olaszország egyre fenyegetőbb magatartást tanusít és további orosz sikerek esetén bekapcsolódhat a háborúba, mely a válságos helyzetben a Monarchia fegyverletételét fogja kikényszeríteni. Hindenburg, akinek egymást követő brillírozásai nagy tekintélyt és elismertséget hoztak, a keleti front számára akarta megszerezni a vezető szerepet, s az egész háború súlypontját keletre szerette volna eltolni. Conrad és Hindenburg nyomására Falkenhayn így kénytelen volt beleegyezni, hogy az újonnan talpra állított német erősítést keletre vezényelje és offenzívába kezdjenek.

[szerkesztés] A Kárpátok pokla

A november 9-e óta másodszor is körülzárt Przemyslben eddigre elfogyott a lótáp, ezért 20.000 lovat vágtak le és dolgoztak fel. Conrad a németek négy hadosztályát megkapva nyílegyenest a legrövidebb útszakaszon indította meg a támadást január 23-án a vágóhíddá avanzsált erőd felé, azonban az orosz védelem is itt koncentrálta erőit. Ráadásul a kegyetlen hideg és a járhatatlan kárpáti hegyek miatt fellépő ellátási problémák eleve megoldhatatlan helyzetet teremtettek, a fagy pedig több áldozatot szedett, mint a harcérintkezés, mivel a katonák nem mehettek szélvédett, meleg helyre éjszaka sem. Az oroszok maguk is offenzívára készülődtek, de türelmesen megvárták, míg a Monarchia elindítja a magáét és elakad vele. Január 27-én aztán az orosz hadsereg átment ellentámadásba, melyet a Boroevic védelmezte duklai horpadásban alig lehetett megállítani.

Február 7-én a már Fritz von Below irányította 8. német hadsereg (Hindenburgot a teljes keleti front parancsnokának léptették elő) és a Keletporoszország északi részében felállított 10. hadsereg győzelmet aratott a II. mazuri tavak menti csatában, körülbelül 100.000 foglyot ejtve és további 50.000 fő veszteséget okozva. A frontot 150 kilométerrel keletre tolták, de nem sikerült a 10. orosz hadsereg teljes bekerítése és felmorzsolása, így a frontszakasz megsemmisítése sem. Annyira nem, hogy márciusban ugyanez a 10. orosz hadsereg feltámadt és 30.000 német foglyot ejtett.

Conrad február közepéig összeszedett minden máshol nem szükséges erőt és megint kísérletet tett Przemyślt elérni. Az előző támadás tanulságait ignorálva ugyanott, ugyanúgy veselkedett neki, s nem meglepő módon ugyanazt a kudarcot kapta eredményül. Erre újabb ellentámadás felelt, majd március 20-án elérkezett a Kárpátokban vívott harc csúcspontját jelentő Húsvéti csata. Április második feléig húzódott a küzdelem, melyben az oroszok minden addiginál nagyobb erőfeszítést tettek a Kárpátokon való túljutásra. Bőhm-Ermolli hadserege nem tudta tartani magát és feladta a Kárpátokban levő állásait, hogy magyar területre visszavonulva a hadsereget megmentse, s német hadosztályok bevetésével tudták megszilárdítani a frotot. Az öldöklő küzdelem négy hónap alatt összesen 800.000 fős veszteséget okozott a Monarchiának (ebből 350.000 fő halt meg, tűnt el és esett fogságba), az orosz hadseregnek pedig egymilliónál is többet. Március 22-én az éhezéstől és a betegségektől harcképtelenné vált Przemysl megadta magát.

[szerkesztés] Fejjel a falnak francia módra

Február 16-án a Mazuri-tavaknál ismét vereséget szenvedő orosz haderő megsegítése céljából Franciaország hadműveletbe kezdett. Az Első champagne-i csata célja az volt, nehogy a nyugati frontról további német erőket vonhasson ki a hadvezetés és azt keleten használja fel. Újításként egy álló hétig pergőtűz alatt tarották a német állásokat Reimstől keletre, s ennek akkori elképzelések szerint elégnek kellett volna lenni a vonal szétzilálásához, majd nekirohantak a lövészároknak. Mivel az első vonalat szétágyúták, azt valóban sikerült bevenni, de aztán a kiépített fedezékekből előbújt a német gyalogság és gyilkos géppuskatüzet zúdított a támadókra. Északnyugat-Franciaországban, Neuve Chapelle környékén március 10-én a britek is megpróbálkoztak a tőlük délebbre folyó champagne-i csata megsegítésével. A végeredmény 250.000 francia halott, sebesült és eltűnt, mellyel szemben 45.000 fő német veszteség állt. Március 20-án Joseph Joffre főparancsnok az aránytalan veszteségeket látva leállította a támadást, mely végül éppen ellenkező stratégiai hatást ért el, mint szándékozott. Mivel viszonylag könnyen visszaverték, Falkenhayn megnyugodott a nyugati front sérthetetlensége felől és a továbbiakban több erőt adott Hindenburgnak a keleti operációhoz.

[szerkesztés] Lesújt a kémiatudomány

A lövészárokban: gyalogság gázmaszkban, Ypres, 1917

Ypernnél a németek szintén újítással hozakodtak elő: április 22-én fegyvertesztelés céljából gáztámadást intéztek az arcvonal túloldalán álló francia erők ellen. A gázfegyvert kimunkálója, Haber professzor már korábban is javasolta a vezérkarnak, de első nekifutásra visszautasították, mondván etikátlan és lovagiatlan. 1915-ben azonban a kétfrontos háború stratégiai hátrányában leporolták a terveket és felkészültek, hogy az esetleg hatásos fegyvert mégiscsak bevessék. Az eredmény magát a német hadvezetést is meglepte, ugyanis a szemben állomásozó két francia hadosztály itt levő erőit negyed órán belül megsemmisítették. A sárgászöld felhőre gyanútlan csodálkozással bámuló katonák csakhamar haldokolva hevertek az árokban, ahol a klórgáz megülepedett, vagy a szemüket maró anyagtól vakon menekültek. A hirtelenjében támadt tátongó rést nem volt milyen erővel megrohamozni, mivel rohamra egyáltalán nem készültek addig.

A németek sürgősen újabb tartályokat szállítottak a frontra és 24-én ismét klórgázt eresztettek ezúttal egy kanadai hadosztályra, tüzérségi tűzzel támogatva. Mivel a gáznak eddigre híre ment, a hatás nem volt a korábbihoz mérhető, a katonák ugyanis nem várták tétlenül a gázt, hanem visszavonultak egy-két kilométert, s az alatt eloszlott a felhő. A tendencia folytatódott, májusra már megjelentek az első, hevenyészett, fikszírsóba áztatott, klór elleni védőcsuklyák, így a gáz egyre kevésbé volt hatásos. Ráadásul május 9-én az antant Arras-nál támadást indított, melyet el kellett hárítani. Május végéig további gáztámadásokat hajtottak végre, amit az antant katonái egyre hatásosabban védtek ki. A csata 35.000 német és 60-70.000 antant katona kidőlését okozta, valamint elindította a vegyi fegyverek, illetve a vegyvédelmi öltözetek és gázmaszkok hajszolt ütemű fejlesztését. Szeptemberben Loosnál az angolok már saját fejlesztésű gázfegyverüklet vetették harcba.

[szerkesztés] Kísérlet Törökország megtörésére

1914 novemberében az antant politikusainak fejében felmerült, hogy Törökország ellen kellene erőteljesen fellépni. Ez nemcsak a nyugati fronton leragadt erők hasznosabb felhaszálását tette volna lehetővé, de Isztambul elfoglalásával a szorosok viziútja is megnyílt volna, melyen át Oroszországot lehet szállításokkal támogatni, nem mellesleg pedig esetleg a szövetségeseitől elszigetelet Törökországot is kikapcsolhatja a háborúból. Isztambul elfoglalásához azonban először semlegesíteni kellett a Dardanellák erődjeit, ezért 1915. március 18-án angol-francia flotta hatolt a szorosba. A műveletet vezető de Robeck admirális az erődökkel vívott tűzpárbaj közepette négy hajóját elvesztette, s két továbbit súlyos sérülések értek egy váratlan aknamezőre futáskor. Az apró aknaszedő hajók a tüzelés közepette nem tudtak érdemi munkát végezni, ezért De Robeck nem mervén további veszteségeket vállalni és lefújta a támadást. A visszavonulást akkor kezdték meg, mikor az erődök lőszere jószerével kifogyott. Így az erődök leküzdésére szárazföldi művelet vált szükségessé. A győzelem jelentősen megerősítette a török hadsereg harci szellemét és nyert pár hetet a felkészülésre, melyet jól kihasználtak. Előnyös állásokat foglaltak el, megerődítették azokat és szögesdróttal vonták körbe.

Az antant árpilis 25-én szállt partra Gallipolinál, s a decemberig húzódó harcokban súlyos stratégiai vereséget szenvedett. A gyengén felszerelt, valamint hadianyaghiánnyal küszködő török hadsereg sikeresen védekezett, bár a kb. 140.000 fős antant veszteséggel szemben a török 250.000-re rúgott. Katasztrofális hiégénés állapot alakult ki, melyet a tűző napont bomló temetetlen halottak, a legyek és az orvosi ellátás hiánya okozott. A központi hatalmak gazdasági segítsége nélkül a törökök kétségesnek tűnt, meddig tudnak hadianyaggal kitartani, ezért sürgőssé vált a Szerbia (és a hadiszállítmányokat semlegességére való hivatkozással át nem engedő Románia) által blokkolt balkáni hadiút megnyitása. Az angol katonaság és a közvélemény Gallipolinál kaptott először komolyabb kóstolót a tömegháború borzalmaiból.

[szerkesztés] A gorlice-tarnów-i áttörés

Przemysl eleste után megszűnt az idő szorítása és nem kellett többé hadászatilag alkalmatlan terepen, az orosz felvonulás legerősebb pontján áttöréssel kísérletezni. Németország az újonnan felállított 11. hadsereget teljes titokban Gorlice környékén összpontosította, hozzárendelték a 4. osztrák-magyar hadsereget és Mackensen vezetésével május 2-án megindították a jól kitervelt offenzívát. A lejtős, sík terepen, tüzérségi és gyalogsági erőfölény mellett meglepetésből rohamozó katonák elsöpörték a gyengén kiépített orosz állásokat és áttörték a frontot.

Az antant szempontjából igen kellemetlen időpontban sikerült erős csapást mérni az orosz hadseregre. Románia és Olaszország ez idő tájt előrehaladott állapotú tárgyalásokat folytatott a csatlakozásról, ezért a visszavonulást kategórikusan megtiltották. Ennek következtében százezrével estek fogságba és kerültek veszteséglistára az orosz katonák. Május 10-én a már jó ideje visszavonulásért könyörgő Ivanov tábornagyot leváltották, de egyben kérését teljesítették, bár akkor már a frontjának jószerével minden mindegy volt. Az orosz hadsereg a felperzselt föld taktikájával visszavonult. Június 19-én Grodeknél megint áttörték a kiépített vonalakat és ismét Gorlicéhez hasonló mértékű veszteséget okoztak a cári csapatoknak. A magyar erők egy részét azonban az olasz hadbalépés miatt ki kellett vonni és az Alpokba szállítani. Nyikolaj nagyherceg június 17-én Lengyelország teljes kiürítését rendelte el.

Oroszország a francia és az olasz hadsereg segítségéért folyamodott és abbahagyta a Dalmáciára vonatkozó olasz igények opponálását (ugyanis Szerbia számára akarták megszerezni). A császári és K. u. K. csapatok júliusig előrenyomultak a Baltikumban, elfoglalva annak jelentős részét, valamint lengyel területen. Az áttörés és az azt követő folyamatos győzelmes előrenyomulást az orosz hadseregvezetés csak egy drasztikus területfeladással és 100 km-ekkel hátrébb húzódó védőállások kiépítésével tudta megállítani. Ez noha fájdalmas, ám helyes döntésnek bizonyult, mert júliusra a frontot így stabilizálni tudták. Románia a kedvezőtlen fordulatot látva lemondott a beavatkozásról.

[szerkesztés] Olaszország hadba lépése

1915. április 26-án az olasz kormány aláírta a londoni titkos szerződést a hadba lépéséről. A Kárpátokban tomboló harc és a Dardanellák ellen vezetett támadás ugyanis meggyőzte az olasz kormányt, hogy az antant rövidesen meg fogja nyerni a háborút, így ha bármit akarnak keresni a Balkánon a közeljövőben, illetve ha Ausztriával szembeni területi követeléseiket realizálni akarják, akkor nem halaszthatják tovább a hadbalépést. A szerződés szerint Dél-Tirol, Trieszt, az Isztriai félsziget, Dalmácia és Albánia egy részének birtokba vételéért cserébe egy hónapon belül kötelesek voltak hadat üzenni. Mikor azonban május 23-án Olaszország ténylegesen hadat üzent, már javában zajlott a gorlicei áttörés, így a háború győztes befejezése olasz szempontból kényelmetlemül távolodni kezdett. Az Osztrák–Magyar haderő 1915 nyarán hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat az I. isonzói csatában.

Bővebben: Olaszország hadba lépése (1915)

[szerkesztés] Szerbia harmadszorra

Gáztámadás az I. világháborúban

Bulgária 1915. szeptember 6-án írta alá a szövetségi szerződést a Monarchiával és Németországgal. Az új balkáni fegyvertárssal kibővült osztrák-magyar–német koalíció csapatai az ősz folyamán döntő győzelmet arattak Szerbia fölött és megszállták az országot. A megvert szerb hadsereg maradéka az albán hegyeken keresztül az Adriához menekült, ahonnan antant hajókon a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A balkáni helyzet bonyolult viszonyaira jellemző, hogy a névleg semleges Görögország tiltakozott ugyan a 150 ezres szerb haderő Korfura szállítása ellen, s tudni lehetett, hogy a görög kormányfő erőteljes antant-párti politikát folytat, azonban a görög király közben folyamatosan egyeztetett a német császársággal.

Bővebben: Bulgária hadba lépése (1915)

Szerbia elbukásával a központi hatalmak képessé váltak hatékony tüzérséget és lőszert szállítani a török szövetségesnek. Ezzel párhuzamosan a Gallipoli terméketlen erőlködésből végtelenül kiábránduló angol vezetés döntött a hadszíntér felszámolásáról. Október 14-én elkezdődött az antant evakuációja. Szerbia vereségével hirtelen sürgőssé vált megsegítése (ezt eddig teljesen elhanyagolták), ezért a Gallipoliból kivont csapatokat december közepén a semleges Görögországban, Thesszalonikiben tették partra. Szerbiába masírozni megtámasztani a frontot eddigre késő lett, helyette a görög semlegességet semmibe véve kialakították a Szaloniki frontot. Ennek hatására a görög nép szimpátiája fokozatosan a központi hatalmak felé fordult.

Gáztámadásban megvakult brit katonák

A nyugati fronton továbbra is állóháború zajlott. Németországot az oroszországi hadjárat kötötte le, ezért nyugaton csak az év elején kísérletezett támadással. Az antant átvette a nyugati kezdeményezést; hiábavaló áttörési kísérletek zajlottak Arrasnál és Champagne-ban. Az antant őszi nagy támadásait a nyugati front déli és északi szakaszán is elhárították a németek. A világtörténelem során először vetettek be harci gázt – mindkét oldalról. A helyzet ugyanakkor korántsem volt kiegyenlített: míg a német katonák száma 1915 májusában 1,9 millió volt, az antant 2,4 milliós sereggel védte a frontvonalat, s a helyzet később sem javult: júliusra az 1,8 milliós német haderővel az antant 2,8 milliós serege állt szemben.

1915 tehát a központi hatalmak éve volt: míg a nyugati front nem mozdult, Galíciában, a Balkánon és Olaszországban egyaránt hadi sikerek jellemezték az évet.

[szerkesztés] 1916

Lövészárokban

[szerkesztés] A merre tovább kérdése

Az 1915-ös év közös győzelmei után a központi hatalmak hadigépezetének egysége megbomlott. A balkáni hadjárat alatt felszínre került a két hadsereg vezetésének eltérő stratégiája. Az világosnak tűnt, hogy a győzelem reményének fenntartásához legalább az egyik frontot véglegesen semlegesíteni kellene, mert így szétforgácsolódik a központi hatalmak ereje. Falkenhayn Hindenburg és Ludendorff ellenkező véleményével szemben lehetetlennek találta, hogy az orosz fronton az ellenséget kiütő győzelmet tudjanak aratni, mert tartott a Kutuzov-féle végtelen tereket felölelő visszavonulástól. A Monarchia az orosz és az olasz front megléte esetén a nyugati harcokhoz nem tudott támogatást adni, ezért Conrad egy közös Olaszország elleni hadjáratot javasolt. Csakhogy Németország nem állt hadiállapotban Olaszországgal és ezen nem akart változtatni, főleg azért, mert Falkenhaynnak az volt a meggyőződése, hogy a harc a nyugati fronton fog eldőlni. Németország és a Monarchia útjai itt tehát elváltak. A vita és a belőle fakadó inkoherens lépések megmérgezték a két vezérkar viszonyát a balkáni hadjárat alatt, s végül a két szövetséges között mindennemű kommunikáció és együttműködés megszakadt.

[szerkesztés] A központi hatalmak külön utakon

A Monarchia január 8-tól Montenegró elfoglalásával, ezt követően Albánia megszállásával és a menekülő szerb hadsereg üldözésével volt elfoglalva február végéig. A szerb hadosztályokat az antant Korfu szigetére menekítette, majd átszervezés és újrafelfegyverzés után Szalonikiben tette partra. Görögország németbarát uralkodója és politikusi körei a területére özönlő antant erők ellen tiltakoztak, de az antantbarát Venizelosz kormányfő vezette körök miatt mást nem tehettek. Albániába két olasz hadosztály vette be magát, akiket a K. u. K haderő sikeresen kiűzött. A felszabaduló csapatokat az olasz Alpokban indítandó támadásra gyűjtötték össze, amihez ki kellett várni az áprilisi hóolvadást a hegyek között.

1916. február 21-én Falkenhayn megindíttatta a támadást Verdun ellen a nyugati fronton. Ellentmondóak az adatok, hogy már kezdetben is azt tartotta-e céljának, de később mindenesetre arra hivatkozott, hogy a francia hadsereg erejét akarta kimeríteni az összecsapással, s ezáltal vagy a győzelmet, vagy a tárgyalásos békét közelebb hozni. Ez az elképzelés stratégiai baklövésnek bizonyult. A verduni összecsapássorozat valójában a német tartalékokat emésztette fel, pontosan azelőtt, hogy több oldalról összehangolt antant támadás vette kezdetét, mely így sokkal súlyosabb következményekkel járt, mint megfelelő tartalékok birtokában. Falkenhayn és a német hadvezetés erősen elszámította magát, amikor úgy gondolta, hogy Franciaország voltaképpen egymaga védekezik a nyugati fronton, mivel az Egyesült Királyság lényegében nem szárazföldi hatalom, hanem csak tengeri. Ez a hibás értékelés magyarázza, miért áldoztak oly sok katonát a francia haderő felmorzsolására. Ha megsejtették volna, hogy 1916 végére az angol haderő már 50 hadosztállyal fog támadni csak a Somme-nál, akkor felőrlő támadások gondolata fel sem merül.

Március 9-én a verduni vérfürdő miatt Joffre sürgetésére támadásba lendült az olasz hadsereg Isonzónál, hogy a szorongatott franciák helyzetén javítson valamelyest; ez volt az V. isonzói csata. Március 18-án az orosz hadsereg is nekiveselkedett Vilnius irányába előretörni ugyanilyen megfontolással, de ez az offenzíva az enyhülő időben a mocsaras terepen elsüllyedt a sárban és aránytalan veszteségek mellett összeomlott. A kemény hegyvidéki tél viszont nagyban akadályozta az 5. isonzói csatában a támadást, így az március közepétől egyre kisebb intenzitással folyt.

Május 15-én, a késői hóolvadás miatt elhalasztott időpontban kezdetét vette Conrad ellentámadása, melynek célja a teljes isonzói olasz hadsereg elvágása volt. Az Asiagói csata a bonyolult terep ellenére sikerrel kecsegtetett, de az olasz hadvezetés hatásosan csoportosított át az Isonzó irányából erre a hadszíntérre. Ha ezt a műveletet összehangoltan, közös erővel hajtja végre Németország és a Monarchia, az valószínűleg Olaszország katasztrofális vereségét, s a háborúból való teljes kiválását okozta volna , vagy oly mértékben való meggyengülését, hogy a továbbiakban vele komolyabban számolni nem kellett volna. Így azonban bár a helyzetet kritikusnak ítélték és orosz tehermentesítésért folyamodtak, az olasz hadsereg sikerrel védte ki a támadást.

[szerkesztés] Az antant összehangolt támadása

Oroszország az olasz front összeomlását megelőzendő június 4-én indította meg brutális galíciai támadását. Az új módszerekkel kivitelezett, lendületes Bruszilov-offenzívát a Monarchia hadereje egymaga képtelennek tűnt megállítani, ezért Németország Verdun alól vont el csapatokat, hogy segíteni tudjon. Ezzel az offenzíva máris stratégiai sikert ért el: mind az asiagói, mind a verduni fenyegetést elhárították, az osztrák-magyar hadseregnek pedig olyan súlyos százezrekre menő veszteséget okoztak, hogy nagyobb szabású támadó hadművelethez már nem maradt honnan erőt merítsen. A három és fél hónapos, három felvonásos csata felemésztette a Monarchia erőtartalékának javát és lényegében megint elfoglalta Galíciát.

Royal Irish Rifles – brit katonák a lövészárokban (Somme, 1916. július 1.)

Július 1-jén az Egyesült Királyság is támadásba kezdett a Somme-folyó mentén. Verdun és a Bruszilov-offenzíva után itt kapták a központi hatalmak a harmadik nagy csapást ebben az évben. A november 18-ig tartó Somme-i csata önmagában szintén nem hozott döntést – a támadók fél alig öt kilométert tudtak előrehaladni -, de a három együtt olyan mértékben szívta ki a központi hatalmak erejét, hogy 1916 végére jócskán alábbhagyott a harciasságuk. Előtérbe kerültek a békekötéssel kapcsolatos megfontolások és a háború elvesztésétől való félelemek.

Augusztus 6-án az olaszok megindították a VI. isonzói csatát, támogatandó az ígéretesnek tűnő orosz erőfeszítéseket. Pár kilométer előrehaladáson és Görz városának elfoglalásán kívül mást nem értek el, de ezért 50000 halottal és sebesülttel fizettek. Augusztus 17-én a támadást leállították, mert a kezdeti erőfölény a májusban Asiago környékén összevont hadosztályok visszaérkezésével elpárolgott. Augusztus 28-án Németország, hogy csapatokkal erősíthesse a rogyadozó olasz frontot, hadat üzent Olaszországnak. Falkenhayn a rendkívül fenyegető helyzet következtében augusztusban a verdun-i kudarcba belebukott, utóda Hindenburg lett. Mivel Hindenburg a keleti fronton óhajtotta a háborút eldönteni, így vele a Monarchia együtt tudott működni és a központi hatalmak akcióegysége helyreállt. Ennek volt köszönhető, hogy megrendült helyzetben a további csapásokat ki tudták védeni.

Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől ígéretet kapott, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja határait. A vezérkar hadtápzászlóaljak, menetzászlóaljak, bányászzászlóaljak, népfölkelők és az orosz frontról kimenekített seregroncsok felhasználásával rögtönözött valamiféle haderőt Erdélyben, melynek élére Arz tábornokot állították. A Monarchia helyzete kritikussá vált; energikus támadás esetén totális vereséget eredményező katasztrófa lehetett volna a kimenetel. A román hadvezetés azonban elóvatoskodta a lehetőséget, ráadásul csapatai lelkesedés és tapasztalat nélkül, kontár módra küzdöttek, így a szedett-vedett 1. magyar hadsereg ki tudott tartani védelemben és visszavonulással, míg szeptember közepén a 9. német hadsereg élén az ide buktatott Falkenhaynnal megérkezett segíteni. Mackensen szeptember 3-án egy szintén sebtében összerángatott bolgár-török-német haderővel Bulgária felől északi irányba támadt, a 9. német hadsereg pedig Nagyszebennél győzelmet aratott a románok felett, melynek következtében a hadszíntér a Kárpátok bércein kívülre került.

Ezzel egyidőben az közben már 400.000 főre növelt Szaloniki hadsereg augusztus végén északi irányú támadást indított (mivel ezt a románok a hadba lépés feltételének kötötték ki). A cél a bolgár hadsereg teljes lefoglalása volt, nehogy be tudjon avatkozni Románia ellen. A vele szemben álló bolgár haderő a súlyos túlerőtől fenyegető vereséget visszavonulással és Monasztir feladásával tudta elkerülni. A helyzet jóval fenyegetőbb volt annál, mint amekkora területet az antant itt elfoglalni tudott. Ugyanúgy mint Erdélyben egy erőteljes áttörés pontot tehetett volna az egész világháború végére. A balkáni front összeomlása és emiatt a román offenzíva ellehetetlenülése legalábbis nagyon-nagyon nehéz helyzetbe hozta volna a központi hatalmak maradékát. Így azonban a november végén a támadást felújító németek december 6-án elfoglalták Bukarestet, majd a teljes Havasalföldet és Dobrudzsát. Ezek a területek olajat és élelmet szolgáltattak az egyre fáradóbb, éhesebb hátország számára.

Szeptember közepén, október első felében és legvégén Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök három hiábavaló támadást indított az Isonzónál, melyeket a Svetozar Boroević vezette osztrák-magyar csapatok rendre visszavertek. Ez volt a sorrendben VII., VIII., és IX. isonzói csata.

[szerkesztés] Politikai fejlemények

1916. november 7-én az Egyesült Államok elnökét Woodrow Wilsont négy évre újraválasztották. Nem kis részben gazdasági okokból Wilson békepárti volt, s kísérletet tett a a háború lezárására. December 18-ától folyamatos jegyzékváltások történtek: az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A béketeremtésre irányuló kísérleteket egyik fél sem utasította el, de a követelések egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. A központi hatalmak szívesen abbahagyták volna a háborút az éppen fennálló helyzet alapján, mivel tartottak tőle, hogy hadviselő képességük már nem sokáig áll fenn. Az antant viszont megnövekedett erejének demonstrációja alapján ennél jóval kedvezőbb végkimenetelt tartott elérhetőnek.

Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború, ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek szerepeltek a jegyzékben: Elzász–Lotaringiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani. Azonban a Monarchia legerősebb szövetségesének feldarabolása mindenképpen nagyon borús jövőt ígért, mivel onnantól fogva az orosz törekvésektől nem védhette volna meg a Monarchiát.

I. Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly lett, aki a birodalom teljesítőképességének határát látva törekedett a békekötésre, ajánlattal fordult az antanthoz. Kezdeményezését azonban a fent említett okok miatt visszautasították.

[szerkesztés] 1916 a tengeren

Csatahajók

1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tengeren. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és akadályozni tudta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között.

A németek számára is fontos lett volna az Északi-tenger blokádjának feloldása. Ugyanis az angolok már a világháború kezdetén lezárták a Skót-partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól. A blokád feloldására kieszelt német taktika kimerült abban, hogy megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban hosszú távon nem vezetett eredményre, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.

A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a dán Jylland-félsziget közelében (ez a legnagyobb egybefüggő szárazföldi területe Dániának). A csatában – mindkét részről összesen– több mint 250 hajó vonult fel. A jyllandi csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6097 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 2545 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor – a német erkölcsi győzelmen túl – az angolok számára az is világossá vált, hogy soha nem tudnak szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.

[szerkesztés] 1917

A háborús Európa 1917 elején

1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztet az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ugyanebben a hónapban Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett. A cél az volt, hogy Angliát elvágják a tengerentúli (amerikai) utánpótlástól. Ezt korábban már két alkalommal meghirdették, de pár hónapon belül lefújták, mivel az USA a háborúba való belépéssel fenyegetőzött, ha nem állítják le. Az elmúlt évben azonban a szárazföldi német haderő olyan mértékben megrogyott a nyugati fronton dúló kíméletlen háborúban, hogy más eszközt nem láttak a győzelemre. Az USA hadba lépési szándékát gyanítva Zimmermann külügyminiszter Mexikónak USA-ellenes védelmi szövetség ajánlatát tette. Ezt a mexikói kormánynak nem állott szándékában elfogadni, viszont segítségével a háborúellenes amerikai közvéleményt meg lehetett dolgozni a belépést illetően. Megelégelve az elsüllyesztett kereskedelmi hajók veszteségeit, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Az eddigi hadianyagszállítás mellett az USA megkezdte szárazföldi hadseregének felállítását és kétmillió katonának Európába szállítását. Stratégiailag egyetlen reménysugár csillogott már csak a központi hatalmak előtt: ha a forrongó Oroszország kiesik a háborúból, eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. Ezt az időt azonban a tengeralattjáró-flotta nem tudta kihasználni az Egyesült Királyság térdre kényszerítésére, köszönhetően részben annak, hogy a két korábbi próbálkozás miatt az angol haditengerészet hatásos védekezést fejlesztett ki (konvojrendszer, mélységi bombák, stb.).

Április 16-án kezdetét vette a minden addiginál nagyobb erőt összpontosító Nivelle-offenzíva a nyugati fronton, melytől a háború gyakorlatilag azonnali megnyerését várta a közvélemény. A rendkívül véres harcokat követően a támadást május közepén le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárokba való visszatérést, kezdtek lázadásba. A fiaskó miatt Nivelle megbukott, utóda Pétain lett. Pétain kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális eljárásokkal és kivégzésekkel szilárdította meg az uralmat a hadsereg felett, majd változatos eszközökkel tette újra harcképessé a teljesen demoralizálódott katonákat. A vereség hónapokra akcióképtelenné tette a francia erőket.

Június 7-én, egy évnyi szorgos alagútásás után a flandriai Messines-nél az angolok felrobbantották a német állásokat, egyetlen pillanat alatt 10000 embert ölve meg. Ez jelentette a nyitányát a 3. Ypern-i csatának, mely a világháború legnagyobb anyagi erőt megmozgató ütközetévé vált. Ennek ellenére félmillió angol és 350 ezer német katona elvesztésén kívül mást nem eredményezett. A harcok egészen novemberig tartottak. Az angol hadsereg nagyarányú támadása tehermentesítette a francia vonalakat, így Pétainnek marad ideje leküzdeni a lázadássá fajult válságot.

Osztrák katonák szerb hadifoglyokat végeznek ki, 1917.

Július elsején Galíciában megindult a Kerenszkij-offenzíva, mely a keleti fronton addig nem látott hevességű ágyúzásnak köszönhetően kezdetben tért nyert és jelentős áttöréssel fenyegetett. Egy hét után azonban Ludendorff sebtében összeszedett erősítésén a támadás megfeneklett, majd július 20-án pánikszerű visszavonulássá fajult. A 240 km-t hátráló orosz hadsereg négyszázezer fős veszteséget szenvedett, kimerült és morálisan összetört. Az offenzíva sikertelenségéhez nem csekély részben járult hozzá, hogy a katonák tanácsokba tömörülve kezdték vitatni és felülbírálgatni a tisztek parancsait, s ha ezek után adott esetben engedelmeskedtek is, az már túl késő volt ahhoz, hogy eredményt érjenek el általa.

A Monarchia a veszélytelenebb keleti frontról pár hadosztályt az olasz frontra irányított és német segítséggel október 24-én megindult a XII. isonzói csata. Novemberre az osztrák–magyar csapatok áttörték az olasz vonalat és előrenyomultak a Piave folyóig. A nyugati fronton ezalatt véget ért a július óta dühöngő flandriai csata, majd Cambrainál közel négyszáz angol tank lendült támadásba és törte át a német vonalakat. A kivívott előnyt azonban az Ypernnél elszenvedett négyszázezres angol veszteség következtében nem volt mivel kihasználni, így a teljes meglepetés ellenére jelentős változás nem történt.

Időközben 1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s – alig két hónapra – Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda (1917. augusztus 20-ától) Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség – és a háború folytatásának – a híve volt.

1917. június 29-én hadba lép az antant oldalán Görögország, ami a balkáni front kiszélesítésével fenyegetett. 1917 – kevésbé jelentős – eseményei még: 1917. március 5-én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, mellyel semlegesítették az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak az országon az oroszokkal szembeni támadásokhoz. 1917. december 6-án az addig az orosz birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert, Németország ugyanakkor külön szerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.

[szerkesztés] 1917–1918: forradalmak Oroszországban

Oroszországban 1917. március 12-én (a Julián-naptár szerint február 27-én) győzött a polgári forradalom, s 15-én lemondott II. Miklós orosz cár is. Egészen novemberig tartott a hatalomért folyó, hol politikai, hol fegyveres harc a polgári erők és a bolsevikok között. 1917. november 6-án este jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során egy nap alatt, november 7-ére (a juliánus naptár szerint október 25-re) elfoglalták Szentpétervár legfontosabb középületeit, így többek közt az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palotát is. Mivel a bolsevik, mensevik (szociáldemokraták) és az eszer (parasztpárti) hatalom nem állt biztos lábakon, s belső ellentétek is feszítették az új rendet, mihamarabb véget akartak vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. A tárgyalásokat heves viták után megszakították, mire a német hadsereg újabb támadást indított, s elfoglalta Észtországot. Újabb fegyverszünet után 1918. március 3-án Oroszország aláírta a békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, sem az antantnak, sem a központi hatalmaknak nem kedvezett az oroszországi baloldali fordulat, ezért 1918 márciusában brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét. 1918 végén azonban Németország világháborús vereségével megszűnt a német haderő jelenléte, 1919-re pedig az antant is kivonta csapatait Oroszországból.

[szerkesztés] 1918

Kanadai gyalogság előre nyomul Mark II tank mögött, Vimy Ridge

1918-ban Németország a mindent eldöntő legnagyobb áttörésre készült. Miután megszűnt – vagy legalábbis kevésbé veszélyessé vált – az orosz front, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét Franciaországba. Noha hadászati szempontból az 1918-as nyugati német támadás igen jól megtervezett volt, a hadvezetés egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben van. Noha a német hadiipart 1918-ban már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az angolok – és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia hadiipar teljesítményét, no meg a háborúba frissen belépett Amerika Európába szállított hadieszközeit. 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatos utánpótlásban részesülő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a mindent elsöprőnek szánt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd megsemmisítik a francia haderőt. A több szakaszban zajló támadássorozat végül az eredeti tervtől eltérő irányban folyt, gyakorlatilag a La Manche csatornától Reimsig tartó front teljes szélességében, s noha területi nyereséget hozott, kivéreztette és feldarálta a német hadsereget. Június közepére a németek kénytelenek voltak felfüggeszteni a támadásokat, mivel arra sem maradt erő, hogy a megszerzett területeket megtartsák, ráadásul a francia és az angol harcvonalat sem sikerült teljesen elszigetelni egymástól.

[szerkesztés] Az antant végső csapása

Július közepén, mikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet. Ezzel elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat egyetlen pozitív hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiensnél augusztus 8-án indult a második antant támadás, ami néhány óra alatt nemhogy áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg „fekete napja”. A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már gyakorlatilag a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet.

[szerkesztés] A háború vége

Ezt a fényképet közvetlenül azután készítették, hogy Németország képviselői 1918. november 11-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt. A helyszín a franciaországi compiègne-i erdő, a szövetségesek képviseletében a francia Foch marsall a képen jobbról a második, német részről pedig Matthias Erzberger írta alá. Ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország megadását 1940. júniusában, majd a németek Berlinbe szállították, ahol a szövetséges bombázások áldozata lett.

A katonai összeomlás után hamarosan jött a vég: elsőként Bulgária lépett ki a háborúból és 1918. szeptember 29-én Szalonikiben aláírta a fegyverszüneti egyezményt.^[2] Ezt követően október 30-án az Mudros városban került sor Oszmán Birodalom kapitulációjára.^[2]

Október 24-én az olasz hadsereg jelentős támadást indított az alpesi fronton és gyors ütemben foglalták vissza a korábban a caporettói áttörés során elvesztett területeket. Ezt követően a Vittorio Venetói csata következményeként a monarchia hadserege gyakorlatilag felbomlott és nem tudott ellenállni az olaszoknak. A katonai vereséget követte a monarchia felbomlása: október utolsó heteiben sorra robbantak ki az utódállamok függetlenségéhez vezető forradalmak Budapesten (őszirózsás forradalom, október 28.), Prágában és Zágrábban. Október 29-én a monarchia képviselői békét kértek az olaszoktól, akik folytatták az előrenyomulást és elfoglalták Trento, Udine és Trieszt városokat. November 3-án a monarchia ismét megadást kért az olaszoktól, akik a párizsi szövetséges legfelsőbb parancsnoksággal való konzultálás után megszabták feltételeiket. Olaszország és Ausztria képviselői november 3-án a Villa Giusti-ban, Pádua közelében írták alá a fegyverszüneti egyezményt, míg a Habsburg-család trónfosztása és a köztársaság kikiáltása következtében Magyarország ugyanezen a napon, de önálló fegyverszüneti egyezményt kötött a szövetségesekkel.

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati front szemben álló hadseregek beszüntették a harcok és visszavonultak állásaikból. A kanadai haderő egyik katonáját, George Lawrence Price-t tartják hagyományosan a háború utolsó áldozatának, akit egy német mesterlövész lőtt le 10.58-kor.^[3]

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919-1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 19-én a Saint Germain-i békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.

[szerkesztés] A háború áldozatai

Oldakonként a katonai és civil áldozatok. Sok civil halálát okozta a spanyol nátha és az éhínség.

[szerkesztés] Békekötések

Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései

1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a Breszt-litovszki béke néven vált ismertté. Ezen béke tette azt lehetővé , hogy Oroszország bár az Antant oldalán harcolt mégis az 1. világháború legnagyobb veszteseként fejezte azt be.

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt. Ez a vasúti kocsi ad helyet később a 2.világháború idején a francia kapituláció aláírásának is!

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:

• Németország
• az Osztrák–Magyar Monarchia (illetve utódállamai)
• Szovjet-Oroszország
• az összeomlott Török Birodalom
• Németország gyarmatai

Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békeszerződéseknek nevezzük. Ezek színhelyei:

• Versailles
• Saint Germain
• Trianon
• Neuilly
• Sèvres

Balról jobbra: David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow Wilson

A békekötésekre meghívták a legyőzött központi hatalmak képviselőit, de nekik érdemi beleszólásuk a szerződésekbe nem volt. A megkötött szerződések a négy nagy államférfi elképzeléseit tükrözték:

• Georges Clemenceau (Franciaország)
• David Lloyd George (Nagy-Britannia)
• Woodrow Wilson (Egyesült Államok)
• Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország)

[szerkesztés] Hátország

Az a terület, amely a hadműveletekben nem vesz részt viszont a harcoló alakulatokat támogatja. Itt termelik a hadi anyagot és innen állítanak ki katonákat a frontokra. Minden háború legfontosabb eleme.

[szerkesztés] Magyarország

[szerkesztés] Politika

1914-ben Tisza István magyar miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. A Monarchia haderejét még nem tartotta felkészültnek a háború győzelmes lefolytatására. A hadüzenet után a korábbi, realista álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatásáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifj. Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (például: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter Bangha Béla vezetésével.

[szerkesztés] Társadalom, gazdaság

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel – 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.

A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70%-kal csökkentek – mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

[szerkesztés] Technológia

     Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

[szerkesztés] A világháború fontos személyei

• I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, magyar és cseh király
• IV. Károly (1887–1922) osztrák császár, magyar és cseh király
• II. Vilmos német császár
• Tisza István (1861–1918) magyar miniszterelnök
• Woodrow Wilson (1856–1924) amerikai elnök
• Georges Clemenceau (1841–1929) francia miniszterelnök
• David Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök
• Franz Conrad von Hötzendorf (1852–1925) az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari főnöke
• Helmuth Johannes Ludwig von Moltke (1848–1916) a német vezérkar főnöke
• Ferdinand Foch (1851–1929) francia vezérkari főnök

[szerkesztés] Lásd még

• A háború közvetlen folytatásáról az Őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és a Trianoni békeszerződés címszavak tájékoztatnak.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Külső hivatkozások

A Wikimedia Commons tartalmaz Első világháború témájú médiaállományokat.

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Első Világháború témában.

• Az I. világháború (SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény)
• First World War.com (angol nyelvű
• A brit hadsereg és a nagy háború (angol nyelvű)
• Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel (magyar nyelvű, 1933-ban kiadott könyv)

[szerkesztés] Felhasznált irodalom

• Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
• Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;

m • v • sz I. világháború Színterek Kezdetek Az első világháború okai · Szarajevói merénylet · Júliusi ultimátum Fő hadszínterek Nyugati front · Keleti front · Olasz front · Gallipoli · Palesztin front · Mezopotámiai front · Kaukázusi front · Balkáni front · Atlanti csata Egyéb hadszínterek Afrika · Távol-kelet Fontosabb események Szárazföldi csaták · Tengeri csaták · Légi csaták · Kriptográfia · Fontosabb személyiségek · Mérgesgáz · Vasútvonalak · Haditechnika · Állóháború Polgári áldozatok Örmény népirtás · Asszír népírtás Utóélet Következmények · Emberveszteségek · Breszt-Litovszki béke · Bukaresti egyezmény · Párizsi békekonferencia · Versailles-i békeszerződés · Saint-Germain-i béke · Neuilly-i béke · Trianoni béke · Sèvres-i békeszerződés · Lausanne-i békeszerződés · Népszövetség Nagyobb csaták 1914 Liège-i csata · Tannenbergi csata · Szerbia inváziója · Az első marne-i csata · I. ypres-i csata · I. arras-i csata · Sarikamişi csata 1915 Mezopotámiai front · Gallipoli · II. ypres-i csata · Isonzói csaták · Szerbia elfoglalása 1916 Verduni csata · Somme-i csata · Jütlandi csata · Bruszilov offenzíva · Románia elfoglalása · Arab lázadók 1917 II. arras-i csata · Otrantói csata · III. ypres-i csata · Passchendaele-i csata · Palesztin front · Bagdad elfoglalása 1918 Tavaszi offenzíva · 100 napos offenzíva · Meuse-Argonne offenzíva · Német fegyverszünet · Osztrák-magyar fegyverszünet · Török fegyverszünet A háború résztvevői Antant hatalmak Orosz Birodalom · Franciaország · Egyesült Királyság · Ausztrália · Kanada · India · Új-Zéland · Újfundland · Dél-Afrika · Olaszország · Románia · USA · Szerbia · Portugália · Kína · Japán · Belgium · Montenegró · Görögország · Örményország · és a többi… Központi hatalmak Német Birodalom · Osztrák–Magyar Monarchia · Oszmán Birodalom · Bulgária Lásd még Lövészárok · Lövészárok-hadviselés · Nők szerepe · Irodalom · Totális háború · Spanyol nátha · Veteránok Egyéb konfliktusok I. Balkán-háború · II. Balkán-háború · Búr forradalom · A húsvéti felkelés · Orosz forradalom · Oroszországi polgárháború · Finn polgárháború · Nagy-lengyelországi felkelés (1918-1919) · Lengyel-szovjet háború · Ír függetlenségi háború · Ír polgárháború · Török függetlenségi háború