I. Tóth Zoltán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Tóth Zoltán
Vígh ITóth.jpg
Vígh Tamás (2006): I. Tóth Zoltán
Született 1911. augusztus 11.
Versec
Elhunyt 1956. október 25. (45 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása történész,
egyetemi oktató,
akadémikus

I. Tóth Zoltán, ritkábban Inokai Tóth Zoltán (Versec, 1911. augusztus 11.Budapest, 1956. október 25.) történész, akadémikus, az ELTE Történettudományi Karának dékánja, az 1956-os forradalom mártírja.

Élete, pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Romániában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bánságban született, ahol a mindennapi élet része volt a magyarok, románok, szerbek és svábok együttélése. Középiskoláit a temesvári Piarista Gimnáziumban végezte magyar nyelven, de az érettségi vizsgát már román nyelven kellett letennie (1929). A kolozsvári I. Ferdinand Egyetem bölcsészeti karán, történelem szakon folytatta tanulmányait, de párhuzamosan a református teológiára is beiratkozott, sőt zenét is tanult. Egyetemi évei alatt az IKE-ben tevékenykedett, és csatlakozott az Erdélyi Fiatalok mozgalmához.

Diákévei alatt meghatározó élménye volt, ami történészként a román nacionalizmus kutatására fordította figyelmét, hogy érettségije évében a magyar diákok kilencven százaléka elégtelen osztályzatot kapott, mert egy miniszteri rendelet miatt idegen bizottság előtt, románul kellett érettségizniük. Másik szakmailag fontos élménye volt, hogy egyetemi évei idejében tűnt fel az a román történésznemzedék, amely már kritikusan viszonyult a korábbi román történelemtudomány "nemzeti messianizmusához". (A kolozsvári román egyetem ekkori nagy történész alakjai: Alexandru Lapedatu, Stefan Mate, Ioan Lupa, Silviu Dragomir.) Történészként I. Tóth Zoltán is következetesen elutasított minden nacionalista hatást – de ez nem akadályozta meg abban, hogy hazafiként viselkedjen.

1933-ban pappá szentelték, de amikor 1934-ben világtörténelem–román, történelem–földrajz szakcsoportokból tanári oklevelet szerzett, tanári állást vállalt Szatmárnémetiben (1934–41), közben (1937–39) ösztöndíjasként a párizsi Sorbonne előadásait hallgatta. Akkori doktori értekezését (Az erdélyi románok és a francia közvélemény a XIX. században) a háború közbejötte miatt nem védhette meg.

A második bécsi döntést követően a kolozsvári Egyetemi Könyvtár segédőreként teljes idejét a kutatásnak szentelhette (1941). 1942-től az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, ebben a minőségben lett feladata egy nagy nemzetiségi bibliográfia összegyűjtésének megszervezése és vezetése. Munkája az anyaintézethez, a Teleki Pál Tudományos Intézethez kötötte, ezért Budapestre költözött, ahol 1944-ben Az erdélyi román nacionalizmus első százada (1697–1792) című értekezésével elnyerte a doktori címet. Ősszel az intézeti anyagot és családját a bombázások elől Balatonfüredre menekítette, ott érte a háború vége.

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború után a Történettudományi Intézetben dolgozott, amely előbb Teleki Intézet, majd 1947-től Kelet-Európai Tudományos Intézet néven működött. 1948-ban magántanárrá habilitálták, majd az 1949-ben alakult Történettudományi Intézetben megbízták a Szovjetunió és a népi demokráciák története osztály vezetésével. Egy év múlva az osztály kebelében nemzetiségi munkaközösséget szervezett. 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1953-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen létesített új tanszék (a népi demokratikus országok története) élére állították, majd az önállósított Történettudományi Kar dékánja lett. 1956-ban az MTA levelező tagjává választották. Ezekben az években – mint az MTA Történeti Állandó Bizottságának, a Magyar Történelmi Társulat alelnöke, az Újkori magyar történeti szekció elnöke – aktív része volt az e testületek által képviselt tudománypolitika kidolgozásában.

1956-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1956-os forradalom idején közvetíteni próbált a forradalmi ifjúság és a hatalom között. 1956. október 25-én, a Kossuth téri vérengzés idején egy előre bejelentett delegációt vezetett a Parlament közelében, az Akadémia utcában lévő pártközpontba, hogy elmondja, mit kívánnak a tüntető diákok. Az épület kapuja közelében azonban szovjet golyók megölték.

Fő művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyar utazók Nyugat-Európában a XIX. sz. első felében (Nagyvárad, 1939)
  • Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történeti hitelesség Anonymus művében (Századok, 1945-1946)
  • Az erdélyi román nacionalizmus első százada, 1697-1792 (Budapest, 1946, jóval később románul is kiadták)
  • Klein Sámuel és az erdélyi román felvilágosodás (Kolozsvár, 1947)
  • Varga Katalin (Budapest, 1951)
  • Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951, románul Bukarest, 1955)
  • A Szemere-kormány nemzetiségi politikája (Budapest, 1952)
  • Kossuth és a nemzetiségi kérdés 1848-49-ben (Kossuth-Emlékkönyv, Budapest, 1952)
  • A sok nemzetiségű állam néhány kérdéséről az 1848 előtti Magyarországon (Budapest, 1955)
  • Bãlcescu Miklós élete (Budapest, 1958)
  • Az erdélyi és magyarországi román nemzeti mozgalom 1790-1848 (Budapest, 1959)
  • Magyarok és románok (Tanulmányok Csatári Dániel életrajzi bevezetőjével és I. Tóth Zoltán műveinek bibliográfiájával, Budapest, 1966)

Történetírói munkásságáról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történetírói munkásságának egésze a megbékélésnek, a Kárpát-medencei népek közelítésének jegyében fogant. Az Erdélyi Fiatalok szellemi légkörében formálódó nézeteinek első írásos megnyilatkozása (Új magyar ifjúság: új magyar demokrácia) a Temesvári Hírlapban jelent meg (1931). Nemzedéke nevében vallotta, hogy az új történelmi helyzet új feladat elé állította a magyar ifjúságot: „Az ezeréves álom szertefoszlása új vagy azelőtt mostohán kezelt valóságokat vetett fel, és tett az ifjú generáció állandó töprengésének tárgyává… Íme egy hatalmas új feladat: A MAGYAR DEMOKRÁCIA megvalósítása.” Hitvallását szélesebb társadalmi és földrajzi keretbe ágyazva egy másik írásában is leszögezte: „Mi nem ismerhetünk mást, mint minden képességünket latba vetni ama távoli vagy nem is nagyon távoli, de mindenesetre nemes cél érdekében, hogy a kis, kevert népű Erdély az általános emberiség tényleg még nagyon távoli testvériségének előszobája lehessen.” Ilyen gondolatok vezették el kutatói pályáján a nemzetiségi kérdés vizsgálatához. Tanulmányaival – saját bevallása szerint – kettős célt követett: „1. A valóság minden érdektől független feltárását és 2. a magyarságnak az igazság feltárása által való szolgálatát.”

Nemzetiségtörténeti kutatásainak első, nyilvánosságot kapott terméke Az erdélyi románok a XIX. században c. fejezet A románok története (Budapest, 1941) Gáldi László és Makkai László szerkesztette kötetében, ahol szakít a magyar történeti irodalomban addig uralkodó szemlélettel, amely az erdélyi románság nemzeti mozgalmát egyetlen szűk csoport érdekeire vezette vissza, és kísérletet tesz a román nemzeti öntudat kialakulási folyamatának fölvázolására. Doktori értekezése (1944) s annak kibővített változata (1946) e folyamat egy évszázaddal korábbi előzményeit világítja meg. A tekintélyes ismeretanyagra épülő monográfia célja – a szerző fogalmazása szerint – „a történeti valóság kérlelhetetlen őszinteségű bemutatása nem egyik vagy másik nacionalizmus, hanem az emberiség, közelebbről a Duna-táji népek közös érdekében”. A nemzetiségi kérdés eredőinek kutatása rendjén szigorú vizsgálat alá vetette a gesták és a krónikák magyar–román vonatkozású adatait, szétválasztva a történeti tényeket a költött elemektől (Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történelmi hitelesség Anonymus művében. Századok, 1945–46; Erdély és népei gestairodalmunk­ban. Kéziratban).

Addigi munkásságának folytatásaként tervezte a magyar–román viszony legösszetettebb mozzanatának, az 1848–49-es eseményeknek a megírását, de csak a résztanulmányokig jutott el. Ezek egyike a Kossuth és a nemzetiségi kérdés a reformkorban és 1848–1849-ben (in: Kossuth Emlékkönyv. II. Bp. 1952), amelynek érdeme a magyar és a nemzetiségi mozgalmak közös szálainak fölgombolyítása. A résztanulmányokból nőtt ki Bălcescu-életrajza is (Budapest, 1958), ezt – Csatári Dánielnek a posztumusz kiadás előszavában megfogalmazott véleménye szerint – „joggal tekinthetjük a magyar–román szellemi közeledés olyan jelentős alkotásának, amelyen alkotója pályájának eddigi legmagasabb szintjére jutott el”.

A magyar–román népi összefogás szép példáját mutatta fel Varga Katalin-életrajzában. E témához kapcsolódik a Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951) című monográfiája, amely egyként kivívta a magyar és román történészek elismerését. Az erdélyi és magyarországi románok az abszolutizmus korában c. dolgozata kéziratban maradt. Több munkája – köztük magyar, román, szlovák nyelvűek – halála után jelent meg.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Tóth Zoltán témájú médiaállományokat.
  • Hajdu István: A románok története. Ellenzék 1941. augusztus 9.
  • Maksay Ferenc: A románok története. Századok 1942.
  • Trócsányi Zsolt: I. Tóth Zoltán: Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig. Századok, 1952.
  • Imreh István: Zoltán I. Tóth: Varga Katalin. Studii 1953/3.
  • A. Oţetea: Mişcările ţărăneşti din Munţii Apuseni pînă la 1848. Studii 1956/1. 166–170.
  • Dávid Gyula: (I.) Tóth Zoltán és a két világháború közötti nemzedék. Korunk, 2001/10;
  • Dávid Gyula: (I.) Tóth Zoltán [Előszó]. In: Primul secol al naţionalismului românesc ardelean. Bukarest, 2001.
  • Szobrának avatása, életrajzzal
  • I. Tóth Zoltán fotók
  • Dávid Gyula: I. Tóth Zoltán és a két világháború közötti nemzedék

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]