Horvátországi magyarok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török hódoltság alatt a Pozsega, Verőce és Szerém megyei magyarok nagy része elpusztult, s helyükre horvátok és szerbek települtek be. A törökök a középkori Horvátországnak és Szlavóniának csak a keleti felét szállták meg. A hódoltság megszűnése után ezen területek nagy része katonai igazgatás alá került. A kiegyezés (1867) után rendeződött egyértelműen Horvát-Szlavónia közjogi helyzete, mert a határőrvidéket ekkor számolták fel, s 1886-ban bevezették a megyerendszert (polgári közigazgatást).

A 19. század elején őshonos (Árpád-kori eredetű) magyarok jelentős számban csak Eszéken és a Szerémségben éltek (a Vuka-folyó vidékén, főleg Kórógyon, Harasztin, Szentlászlón és Rétfalun).A határőrvidék felszámolása után azonban a határőrök (granicsárok) földjeit dél-magyarországi magyar parasztok vásárolták fel igen olcsón, a magyarországi áraknak mintegy 5–10%-áért. A betelepülés mértékét mutatja, hogy míg Fényes Elek 1840-ben a horvátországi magyarok számát 5 ezerre tette, számuk 1910-re 106 ezerre nőtt. Nagyobb részük 1870–90 között telepedett le négy fő területen: Szerém megye keleti (ma a Vajdasághoz tartozó) részén és Vukovár környékén főleg bácskaiak, Verőce megyében Eszék környékén és a Dráva mentén elsosorban somogyiak és baranyaiak, Pozsega megyében a nyugati (daruvári, pakráci, novszkai) járásokban, valamint Belovár megye középső és keleti részén dél-dunántúliak és vasiak.

Horvátország-Szlavónia a Magyar Királyság társországa volt; a megyei és járási székhelyeken, valamint a városokban mindenhol számottevő magyarság, elsősorban értelmiségiek és kereskedők, MÁV- és egyéb állami alkalmazottak éltek. (A Szávától délre például az 1910-ben itt összeírt 7695 magyarból 4028 Zágrábban, 320 pedig Károlyvárosban élt.) A magyarok adták az akkori horvátországi közlekedésben dolgozók több mint negyedét (mintegy 11 ezer főt), de kismértékben felülreprezentáltak voltak az iparban, kereskedelemben és a véderőknél is.

A horvátországi magyarság nagy része eredendően szórványokban élt, asszimilációjuk már az első világháború előtt is erőteljes volt. A Julián Egyesület, a MÁV és a reformátusok 1914-ben még 82 iskolában folytattak magyar nyelvű oktatást mintegy 12 ezer tanulóval.

Míg a mai Horvátország területén 1910-ben még 208 településen élt száznál több magyar, és a magyarság létszáma összesen 70 ezer volt, 1921-re a száz főnél népesebb magyarságú települések száma 108-ra csökkent, összesen 52 ezer magyarral. A magyar népesség fogyása ekkor még területileg viszonylag egyenletes volt, talán kevésbé erőteljes a Szerémségben. A továbbiakban a fogyás már kisebb ütemű, de területileg eltérő mértékű volt. Az impériumváltozást követően az összes Julián- és MÁV-iskolát államosították, így a két világháború között a horvátországi magyaroknak nem maradt egyetlen magyar tannyelvű elemi iskolai tagozata sem.

A szerb hadsereg a délszláv háború idején megszállta Északkelet-Horvátország területét, ahol létrehozták a Szerb Krajina nevű államot. A szerb katonai egységek több településen meggyilkoltak a horvátok mellett magyar polgárokat is. Magyarország segítséget nyújtott Horvátországnak a háborúban, amikor megnyitotta határait, ahol a horvát menekülők is távozhattak, mások pedig fegyvert szállíthattak a horvát hadseregnek. Az Ante Gotovina által vezetett horvát ellentámadás eredményeképpen eltörölték Szerb Krajinát és elűzték a szerbek nagy részét Horvátország ezen régiójából.

A horvát politikai vezetés a háború alatti magyar segítség óta barátnak tekinti a magyar kisebbséget, ami ritka jelenség a Magyarországot körülvevő államokban. A Horvátország területén élő magyar kisebbséget ma nem érik atrocitások.

Népesség, demográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-Szlavóniában, Belovár és Pakrác között még számos településen laknak magyarok, öt kommuna területén összesen 26 településen vannak 20-nál többen. Ugyanakkor legnagyobb településeik magyar lakosainak száma is 180 alatt marad. Az itteni, nagyon elzártan élő magyarság asszimilációja már az 1930-as évekre kimutathatóvá vált, ezt Angeli András szociográfiai jelentéseiben részletesen leírta: „Daruváron Jenschke tanító szerint kb. 320 magyar él, ezek azonban teljesen szerte szóródtak a városban. Magyar szempontból teljesen elveszettnek tekinthetők. A beolvadási folyamat a legrövidebb időn belül be fog fejeződni. […] Magában Belovár városában 200–250 magyar él. Ezek közül azonban öntudatosan csak egy-két család vallja magát magyarnak. A beolvadás itt még sokkal szembeötlőbb, mint Daruváron.” Ezek után még az is meglepő, hogy 1991-ben a két településen 118, illetve 148 fő vallotta magát magyarnak. (Belovár város 118 magyarja egyébként 27 ezres délszláv közösségben él – magyar nyelvű oktatás nélkül.)

A 2001-es népszámláláson az ország területén 16 595 fő vallotta magát magyarnak, 2/3-uk Eszék-Baranya megyében él.

A 2011-es népszámláláson 14.048 vallotta magát magyarnak.

Jogi helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érdekképviselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néprajz, hagyományok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Településeik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • L. Makkai Béla 1994: A „Szlavóniai Magyar Újság” és a horvátországi magyarság (1908–1918). In: Arday Lajos (szerk.): Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből, Teleki László Alapítvány – Közép-Európa Intézet. Budapest, 85–108.
  • L. Sajti A. Enikő 2004: Impériumváltások, revízió, kisebbség: magyarok a Délvidéken, 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 225–228.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]