Holt kéz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A holt kéz (oroszul: Система Периметр), vagy „koporsóból kinyúló kéz”[1] állítólag egy szovjet (orosz) hidegháborús nukleáris fegyverzet irányítási rendszer. Lényege, hogy a szovjet (orosz) katonai irányítás teljes megsemmisülése esetén automatikusan indítson be egy totális válaszcsapást.

A rendszer célja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszer célja annak biztosítása, hogy a politikai és katonai vezetés váratlan, teljes megsemmisülése esetén a válaszcsapást elrendelő parancsot még akkor is biztosan kiadják, ha már senki sincs életben, akinek joga volna kiadni ezt a parancsot.[2][3] Ezáltal biztosítható, hogy a katonai vezetés megsemmisítése nem teszi elkerülhetővé a válaszcsapást. Az 1980-as évek előtt az első csapás lehetősége még inkább a stratégiai bombázókon és az interkontinentális ballisztikus rakétákon alapult. Ezek esetleges bevetése mintegy 30 percet adott volna a megtámadott félnek, hogy a helyzetet értékelje, és kiadja a parancsot a válaszcsapásra. Ezután azonban a tengeralattjárókról indítható hadászati ballisztikus rakéták már igen pontos célzásra lettek képesek, ezért a szovjet katonai tervezőket egy automatizált válaszcsapás lehetősége kezdte foglalkoztatni. Más szakértők szerint a rendszer célja inkább az (lehetett), hogy csökkentse a támadó rakéták észlelése és becsapódása közti igen rövid időszakban esetlegesen kialakuló emberi tévedések és hibás döntések kockázatát [4]

Működése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszer működése egyes szakértők szerint automatikus, mások szerint szemi-automatikus, tehát nem teljesen független az emberi döntésektől. Feltételezések szerint a szovjet (majd az orosz?) tengeralattjárókra telepített hadászati nukleáris rakéták válaszcsapásként való indítása nem egy parancs érkezésén, hanem ellenkezőleg, egy folyamatosan fogható jel megszűnésén múlik.

Ha a szenzorok nukleáris csapást érzékelnének Moszkva területén, és a felső katonai vezetéssel való kommunikáció is megszakadna, akkor a rendszer alacsony frekvenciájú jeleket küldene a speciális parancsadó rakétáknak. E rakéták az indítás után nagy magasságban, nagy távolságra röpülve sugároznák a támadási parancsot, mely így a szárazföldeken és a nyílt óceánokon egyaránt fogható. E rendszerrel hozzák kapcsolatba a Moszkva melletti Povarovo-ban található (é. sz. 56° 04′ 58″, k. h. 37° 05′ 22″ UVB-76 rádióállomást, mely 1982 óta működik, és 1990 óta folyamatos Sound zümmögő hangot ad.

Jelen helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem világos, hogy Oroszország is működésben tartja-e a Szovjetuniótól megörökölt rendszert. Egyes szakértők szerint a rendszer ma is működik, és műszaki fejlesztéseket is végeznek rajta. Mások szerint a rendszer soha nem is működött teljesen automatikus üzemmódban [5][6][7][8]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Dr. Bruce G. Blair Preface to C3: Nuclear Command, Control, Cooperation
  2. Harold Coyle, Dead Hand, 384 pages, publisher Forge Books ISBN 0812575393 ISBN 978-0812575392
  3. Doomsday: On The Brink, a Learning Channel documentary from 1997.
  4. Inside the Apocalyptic Soviet Doomsday Machine By Nicholas Thompson, Wired, 21 Sept 2009.
  5. Ron Rosenbaum, Slate magazine "The Return of the Doomsday Machine?", August 31, 2007.
  6. Michael Jasinski, "Russia: Strategic Early Warning, Command and Control, and Missile Defense Overview" March 2001.
  7. "Soviet Doomsday Device Still Armed and Ready" September 07, 2007.
  8. "Inside the Apocalyptic Soviet Doomsday Machine By Nicholas Thompson", Wired, 21 Sept 2009