Teológia
| Teológia | |
| hittudomány, doctrina sacra (lat. „szent tudomány”) | |
 | |
| Adam Tanner: Theologia Scholastica (1626, Ingolstadt) | |
| Tárgya | a vallások kinyilatkoztatáson alapuló saját tanításainak rendszeres feldolgozása |
| Ágai | |
| Jelentős művelői | Órigenész, Nagy Szent Vazul, Hippói Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Damaszkuszi Szent János, Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás, Bellarmin Szent Róbert |
| Jelentős kézikönyvei | Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae |
A teológia (magyarosan hittudomány) valamely vallás tudományos igénnyel fellépő, logikai formába öltöztetett tanrendszere.[1] A vallások kinyilatkoztatáson alapuló saját tanításának rendszeres és a teljes hitrendszert felölelő vizsgálata.
A görög és római írók teológiának nevezték az istenekről szóló tanításokat és az istenek kultuszával összefüggő előírásokat. A keresztény szóhasználatban teológiának elsősorban azoknak a tételeknek az összességét nevezik, amelyekben a hívőknek hinniük kell.[1]
A teológus módszerei a logika és a filozófia gondolkodási szabályai.
Etimológia[szerkesztés]
Ógörög eredetű, összetett szó (θεολογια, theologia): a theosz, (=Isten) és logosz (=tan, tudomány, beszéd) szavakból.
Története[szerkesztés]
A fogalom a hellenista-görög kultúrkörből származik. Először Platónnál fordul elő. A görög szóhasználatban a theolousz „az istenekről szóló mítoszokhoz értő ember”. Ebben az esetben a teológia nem más, mint az istenekről szóló legendák összefoglalása. Arisztotelésznél a teológia a mítoszok értelmezését és korrekcióját jelenti. Arisztotelész a teológiát a metafizika körébe sorolja. A sztoikusok voltak azok, akik kidolgozták a filozófiai teológia és a politikai teológia közötti különbséget.
Kereszténység[szerkesztés]
A keresztény kultúrkörben először a 2. század apologetikus irodalmában bukkan fel. Csak később válik a keresztény gondolkodás fogalmának megjelölésévé.
Az ókorban az alexandriai és az antiochiai iskola képviselt két jellegzetesen eltérő teológiai irányt, amely platonista-arisztotelészi kettősségnek felelt meg. A teológia egész további történetében megmaradt ez a két teológiai vonulat.
A 4. században a teológiát a Fiúnak és Szentléleknek az Atyához fűződő viszonya foglalkoztatta. Az 5. század fő kérdése Krisztus isteni és emberi természetének kapcsolata volt, majd Mária, mint istenanya került középpontba (nesztoriánus vita). A vitás kérdéseket egyetemes zsinatok döntötték el.
A 7–8. században a teológiai gondolkodásban a képromboló vita jelentett újabb állomást. A 9. századtól kezdve a teológia inkább dogmatikus és apológiai karaktert vett fel, a latinokkal és az iszlámmal szemben.
A középkorban a nagy teológiai iskolák (ágostonosok, domonkosok, ferencesek) az egyetemekhez kapcsolódtak (Bologna, Köln, Nápoly, Cambridge, Oxford, Párizs) vagy a nagy mesterekhez (Szt. Bonaventura, Nagy Szt. Albert, William Ockham). A nagy teológiai összefoglalások (summák) a középkorban keletkeztek. A legjelentősebb összefoglalás Aquinói Szt. Tamás Summa Theologicá-ja.
A 13. században a teológia formálódását nagyban meghatározták Arisztotelész újra lefordított írásai. Ez egyúttal a Szt Ágoston uralta keresztény (Platónt követő) teológia újraértékelését is jelentette. Arisztotelészen kívül számos nem keresztény szerző gondolatát is felhasználták a teológiai fejtegetésekben (Avicenna, Averroës, Maimonidész). Két évszázadnyi teológiai vitában hol Szt. Ágoston, hol Arisztotelész hatása érvényesült az egyetemi körökben. Gyakran az is vita tárgya volt, hogy a teológia tudomány-e, vagy egyszerűen a hit igazságairól szól.
A 14. századtól kezdve a teológiai gondolkodás túllépett az egyetemeken, és (pl. Eckhart mesternél) az örök igazság szemlélésének formájaként jelent meg.
A 16. századi reformátorok a teológiai vitákban a görög filozófiát akadálynak tekintették a szentírási üzenet megértésében. Luther Márton a "kereszt teológiá"ját (theologia crucis) a "dicsőség teológiá"jával (theologia gloriae) állította szembe, melyet a skolasztikusok hirdettek.
A barokk korban (16–17. sz.) a molinista és a tomista felfogás ütközött egymással a kegyelemtan terén.
A felvilágosodás korában a racionalitás hódít tért, s ez kihatott a teológiai oktatásra is.
A 19–20. században megújult a katolikus teológia. A teológiai iskolák különböző intézményekhez (Tübingeni Egyetem, Chicagói Egyetem, Gregoriana Pápai Egyetem, Leuweni Egyetem) és jelentős teológusokhoz (P. Tillich, K. Barth, K. Rahner, B. Lonergan, Hans Urs von Balthasar) kötődtek.
Paradigmák, módszerek szerint[szerkesztés]
- Amennyiben a teológia tanait a fogalmi gondolkodás logikai rendje szerint bölcseleti eszközökkel adja elő, akkor spekulatív,
- ha az adott vallás szent irataira és az egyház történeti hagyományára alapozva, akkor pozitív,
- ha pedig a belső hitélményt rendszerezve, akkor misztikus teológiáról beszélünk.
Ágai[szerkesztés]
A teológia főbb diszciplínái között találjuk a fundamentálteológiát, a dogmatikát, a morálteológiát (etika) és a gyakorlati teológiát.
A keresztény teológia történeti fejlődésének jelentősebb állomásait a patrisztika és a skolasztika teológiája, valamint az újkori keresztény felekezetek teológiai irányzatainak sokasága jelenti.
A dialektikus teológia modern protestáns irányzat, melynek létrehozás a svájci Karl Barth (1886-1968) nevéhez fűződik. Ő – ellentétben a neotomizmussal – a teológia alapjait és igazolását nem a filozófiában és a profán tudományokban kereste, hanem a kinyilatkoztatásra támaszkodott. A Biblia mint a kinyilatkoztatás fő forrása nem igényli a történetkritikai elemzéseket. A Biblia központi elemét, a "Krisztus-eseményt" kell kiemelni az egészből, s ennek alapján értelmezni a többi részt.[2]
A radikális teológia újprotestáns irányzat, amely azt állítja, hogy Isten meghalt, ugyanakkor kereszténynek vallja magát. A képviselők nem egyértelműen fogalmazták meg Isten halálát. Thomas J. J. Altizer szerint a történelmi keresztény egyház istene halott. De ez a halál egy dialektikus folyamat egyik fázisa, amelyet új istenmegjelenés fog követni. William Hamilton szerint isten halála azt jelenti, hogy a modern embernek nincs szüksége többé istenre. A radikális teológia miközben valamilyen módon tagadja Isten létét, megtartja a vallás középpontjában Jézus Krisztust, akinek példájára a keresztény embernek be kell kapcsolódnia a szekularizált világ építésébe.[3]
A felszabadítás teológiájának hívei Jézust nem csupán megváltóként, hanem evilági szabadítóként mutatják be. Hirdetői azt mondják, hogy a szegénység nem Isten akaratából van, hanem nagyon is kézzelfogható gazdasági, társadalmi és politikai okokra vezethető vissza, amelyet meg lehet, és meg kell változtatni.
A II. vatikáni zsinattól kezdve a teológiák sokfélesége (pl. felszabadítás-, process-, feminista, egzisztencialista, politikai teológia stb.) széttöredezetté tette a kinyilatkoztatáson alapuló teológiai gondolkodást. Egységes látásmódra kevesen törekszenek, a természettudományokban végbement szakosodás a hittudomány területén is érvényre jutott (pl. külön biblikusok, liturgikusok, dogmatikusok, patrológusok). A különféle teológiai ágak együttműködésének színhelyei a társulatok és az intézetek.
Az iszlámban a 10. századra alakult ki a hellenisztikus hagyományokból megismert dialektika eszköztárának felhasználásával a klasszikus teológia, amely kalám néven ismeretes, de a 11. századra az ezt bíráló misztikus teológia is megjelent.
Besorolása[szerkesztés]
 |
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. (2006 augusztusából) |
A teológia bizonyos alapállításokból származtatott rendszert vizsgál, amely rendszer felépítésében a logikai levezetésnek (ld. dedukció) fontos szerepe van. Tehát a rendszer hasonlít a tudomány hipotetikus-deduktív rendszeréhez. A tapasztalati tudományoktól annyiban különbözik, hogy azok az empirikus (tapasztalati) ellenőrzést alapvetőnek tartják, és az alaphipotéziseket ezáltal sokszor elvetik, így e tudományok folyamatos változáson, fejlődésen mennek keresztül, ami az elméletek változását is jelenti. Ugyanez jóval kevésbé jellemző a teológiára, ahol az alaphittételek megváltozására kevés példát látunk, és az empirikus ellenőrzés is jóval kevésbé jellemző [forrás?].
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Gecse Gusztáv
- ↑ Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon → dialektikus teológia
- ↑ Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon → radikális teológia
Források[szerkesztés]
- ↑ Gecse Gusztáv: Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. Budapest: Kossuth. 1975. ISBN 963 09 2218 5
- Kránitz Mihály, Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára, 2001
- Teológia szócikk – Magyar Virtuális Enciklopédia (forrás)
- Encyclopaedia Britannica
- Máté-Tóth András: Teológia és vallástudomány
- A matematika és a teológia (tanulmányok)
Magyar nyelvű szakirodalom[szerkesztés]
Lexikonok[szerkesztés]
- Görföl Tibor – Kránitz Mihály: Teológusok lexikona, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, ISBN 9633890837, 396 p
Teológiatörténet[szerkesztés]
- Assmann, Jan: Uralom és üdvösség. Politikai teológia az ókori Egyiptomban, Izraelben és Európában (ford. Hidas Zoltán), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2008, ISBN 9789639777002
- Félegyházy József: A teológiai tudományok egyetemes és hazai története I. – A skolasztikus bölcselet (több kötet nem jelent meg), Budapest, 1942, 189 p
- Lafont, Ghislain: A katolikus egyház teológiatörténete (ford. Mártonffy Marcell), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998, ISBN 9637978984
- G. Ulrich Leinsle: A skolasztikus teológia története, Osiris Kiadó, Budapest, 2007, ISBN 9789633899236
- Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába; ford. Zsengellér József, magyar kiadás szerk. Szabó István; Osiris, Budapest, 1995 (Osiris tankönyvek)
Rendszeres teológiák[szerkesztés]
Régi művek[szerkesztés]
- Somosi János: Keresztyén hittudomány, Sárospatak, 1836
- Szeremlei Gábor: Keresztyén vallástudomány, Sárospatak, 1859
- Tóth Ferenc: Keresztyén hittudomány, Győr, 1804
- A theologiai tudományok encyclopaediája és methodologiája, Pest, 1857.
- Katschthaler János: Katholikus ágazatos hittan I–VI. (ford. Kiss János), Budapest, 1899
