Hitodama

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hitodama

Hitodamák (人魂 - emberi lélek) tűzgömbök, amik főként az éjszaka közepén lebegnek.[1] A nevüket onnan kapták, hogy a mondák szerint ezek a "halottak lelkei, amik elváltak a testtől".[1]

Összefoglalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi irodalmi művekben található róluk említés, de a mai napig vannak, akik azt állítják, láttak hitodamát. Japánon kívül máshol is megjelentek, némelyikről fotó is készült.

A Manjósúban a következő vers található:[1]

„Amikor egyedül vagy egy esős éjszakán, és látod a hitodama kékségét értelemszerűen bánatra asszociálnál[megj 1] (?)”

– Manjósú (Amaszaki könyv) 16. fejezet[2]

Sokszor összekeverik az onibivel és a kicunebivel, de mivel a hitodama az "azon lélek megtestesülése, amely elhagyta a testet és repül" ezek alapjában véve teljesen mások.

Az alakjukat, természetüket, és egyéb ismertetőjegyeiket tekintve nagyjából megegyeznek, de területtől függően lehetnek eltérések. A föld felett nem túl magasan repülnek. Színük lehet kék, narancssárga vagy piros, farkuk is van, ami lehet rövid vagy hosszú is. Néhányat nap közben is láttak.

Okinava prefektúrában a hitodamát "tamagi"-nak hívják, és Nakijinben (Okinava prefektúra) egy gyermek megszületése előtt is megjelennek,[3] néhány területen pedig rejtélyes lángoknak mondják, amik a halálba kergetik az embereket.[4]

Kavakamiban, Csiba prefektúrában, a hitodamát "tamasze"-nak hívják, és a mondák szerint 2-3 nappal az elhalálozás után hagyja el a testet, és templomok felé, vagy olyan emberek felé mennek, akikkel az elhunyt szoros kapcsolatokat ápolt. Emellett nagy zajokat csap a kertekben, de ezt csak azok hallják, akikkel az elhunytnak szoros kapcsolata volt. Azokat, akik nem láttak tamaszét mielőtt betöltötték a 28 éves életkort, meglátogatja egy tamasze, és azt mondogatja, hogy "találkozzunk, találkozzunk (aimasó aimasó)", ezért még ha nem is találkoztak tamaszéval, úgy tesznek, mintha már találkoztak volna vele.[5]

Elméletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyik elmélet szerint a testből származó foszfor reakcióba lép az esővízzel esős éjszakákon, és így keletkezik a fény, a hitodama pedig az emberek tudományról való tudatlanságának eredménye.

Másik lehetőség, hogy szentjánosbogarak adják ki a fényt, amelyeknek 3 fajtája is előfordul Japánban: Luciola cruciata (源氏 ホタル, Gendzsi hotaru; jelentése "Gendzsi szentjánosbogara“), Luciola lateralis (平家 ホタル, Heike hotaru; jelentése "Heike-ből származó szentjánosbogár"), és Colophotia praeusta. A lárváik híresek arról, hogy képesek fényt kibocsátani a testükből (Biolumineszcencia). Minden évben Tokióban megünneplik a legendás lakomát Hotarugari (蛍狩り; jelentése "szentjánosbogár fogás"). "Mesterségesen előállított hitodamát" is készített 1976-ban a Mejdzsi egyetem professzora, Maszao Jamana egy kísérlet keretében metán gázt használva.

Van pár hitodama, ami nem magyarázható a fent említett elméletekkel, ezért úgy gondolják, hogy több jelenség is felelős értük.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Hitodama című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.


Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c 広辞苑 第五版 p.2255 「人魂」
  2. 写真で原典の該当ページを見ることが可能。京都大学附属図書館所蔵 重要文化財『万葉集(尼崎本)』pp.77-78 [1]
  3. 民俗学研究所編著.szerk.: 柳田國男監修: 綜合日本民俗語彙, 894. o (1955) 
  4. 高橋恵子. 沖縄の御願ことば辞典. ボーダーインク, 61–63. o (1998). ISBN 978-4-938923-58-7 
  5. 斉藤源三郎 (1935. október 1.). „人魂に就いて”. 旅と伝説 8巻 (10号(通巻94号)), 46–47. o, Kiadó: 三元社.  

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A 葉非左 jelentése és kiejtése ismeretlen, de a "hahisa" "bánatot" jelent a tamilban.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Karen Ann Smyers: The fox and the jewel: shared and private meanings in contemporary Japanese inari worship. University of Hawaii Press, Honolulu 1999, ISBN 0-8248-2102-5, page 117 & 118.
  • Stephen Addiss, Helen Foresman: Japanese ghosts & demons: art of the supernatural. G. Braziller, Illinois 1985, ISBN 978-0-486-99052-1
  • Lloyd Vernon Knutson, Jean-Claude Vala: Biology of Snail-Killing Sciomyzidae Flies. Cambridge University Press, Camebridge (UK) 2011, ISBN 0-521-86785-1, page 24.
  • Chris Philo, Chris Wilbert: Animal spaces, beastly places: new geographies of human-animal relations (= Band 10 von Critical geographies). Routledge, London/New York 2000, ISBN 0-415-19847-X, page 172–173.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]