Hannibal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hannibál a cannaei csatában elesett római lovagok gyűrűit számlálja - Sébastien Slodtz (1655 – 1726) szobra, a Tuileriákban

Hannibal (Hannibal Barkasz, héber חניבעל, föníciai Ḥníbˁl, héber Ḥnébˁl, „Baál jó isten”, Karthágó, Kr. e. 247. – Libüssza, Bithünia, Kr. e. 183) karthágói politikus, hadvezér. A pun hadvezér Hamilkar Barkasz (Hamilcar Barcas) fia. Leginkább a II. pun háború során véghezvitt haditetteiről ismert. Az ókor és minden idők egyik legnagyobb hadvezére, akit a korabeli rómaiak engesztelhetetlenül gyűlöltek.

A második pun háború előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hispániai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ősi, karthágói, katonacsalád fiaként született. Apja, Hamilkar Barkasz maga is kiváló hadvezér volt, harcolt az első pun háborúban is. Gyűlölte a rómaiakat, és fiát is ebben a szellemben nevelte. Az első pun háború után Hamilkar hadjáratot indított az ibériai törzsek leigázására, és hogy elfoglalja Hispániát. Vele tartott fia, Hannibal is, aki a lovasság parancsnokaként vett részt a harcokban. Egy sikertelen ostromot követően Hamilkar meghalt.

Ezután Hannibal sógora, Hasdrubal lett a hadsereg vezére és Hannibal gyámja is. Hasdrubal igyekezett megszilárdítani Karthágó Hispániai hatalmát, de inkább diplomáciai eszközökkel. Megállapodást kötött Rómával, miszerint "karthagói fegyverek nem lépik át az Iberusz folyót".

Hasdrubal Kr. e. 221-es meggyilkolása után Hannibal került a hadsereg élére. A katonák szívesen fogadták őt, mint Hamilkar utódját, és Karthágó vezetése is támogatta. Két éven keresztül folytatta a hispániai hadjáratot.

Saguntum ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kr. e. 219-ben Hannibal összeütközésbe került a Római fennhatóság alatt lévő Saguntum városával, mivel Hanniballal szövetséges népekkel viselt háborút, és végzett ki foglyokat. Róma ugyan figyelmeztette Karthágót, hogy ne merje megtámadni Saguntumot, de a Hannibalt és családját támogató, igen erős Barkasz-párt nyomására Kárthágó nem akadályozta meg a város ostromát.

Saguntum elfoglalása nyolc hónapot vett igénybe, de végül is sikerrel járt. Karthágó ezzel uralma alá hajtotta az Iberusztól délre fekvő területeket is, így felrúgva a Hasdrubal által kötött paktumot. Ezek után Róma hivatalosan is hadat üzent Karthágónak.

A második pun háború (Kr. e. 218-201)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal útja Itáliába[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal átkel az Alpokon.

Hannibal a hadüzenet hírére szinte azonnal megindult Itália felé, méghozzá nem hajón, ahogy az várható lett volna, hanem a szárazföldön: a Pireneusokon majd az Alpokon át. Szerencséjére a Hispánia és Karthágó ellen küldendő két római hadsereg nem tudott idejében elindulni, mert lekötötte őket - pontosabban az egyiket, Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus konzul hadseregét - az észak-itáliai gall törzsek elleni háború.

Hadserege karthágói harcosokból, numidiai lovasokból, baleári parittyásokból, gall és ibér zsoldosokból, valamint harci elefántokból állt. A környéken élő ellenséges népeket lefizette, vagy megfélemlítette. Az újonnan szerzett régiók felügyelésére 11 000 katonát hagyott hátra, és a Pireneusoknál újabb 11 000 főnyi elégedetlenkedő hispán harcost bocsátott el. 40 000 gyalogossal és 12 000 lovassal vonult be Galliába.

Scipio hadserege eközben befejezte a háborút és Hannibal ellen vonult. Mire megérkezett a karthágói hadsereg már észak felé vonult a Rhône folyó mentén. A rómaiak azt várták, hogy Hannibal megfordul, mivel meg voltak róla győződve, hogy nem mer átkelni az Alpokon.

A karthágói hadvezér azonban pontosan ezt tette, és 218 őszén elindult az Alpokon keresztül. A hegyen való átkelés igencsak megviselte a numibiai, hispániai katonákból és harci elefántokból álló hadsereget. Az emberek és állatok sem a sziklás, hegyes-völgyes terephez, sem a szokatlanul hideg időjáráshoz nem voltak hozzászokva. Sokan megfagytak, vagy szakadékba zuhantak. Ismeretes, hogy mire Hannibal hadserege végre átkelt a hegyláncon, 37 harci elefántjából mindössze kettő maradt életben.

Trebiai csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal hadjárata

Az Alpokon való átkelés után, megtizedelt seregével Hannibal betört Észak-Itáliába, a Pó-síkságra. Itt egy kis időre megpihent, hogy rendezhesse sorait. Eközben visszatért Itáliába Scipio konzul is, aki a Ticinus folyó mellett csatára hívta a pun hadvezért. Hannibal, képzett lovassága révén győzelmet aratott a rómaiak felett. E győzelem hatására a környéken élő, nemrég leigázott gall népek, de még Scipio gall katonái is sorra átálltak Hannibalhoz, így serege hamarosan visszanyerte régebbi létszámát.

A római szenátus - a Ticinusnál esett csorbát kiköszörülendő -, egy Hannibáléval közel azonos létszámú római hadsereget küldött a Trebia folyóhoz, hogy ütközzön meg Hanniballal. A sereget a másik konzul, Tiberius Sempronius Longus vezette. A karthágóiaknak ezúttal a hideg időjárás, és a római csapatok rossz ellátottsága kedvezett. 10 000 legionárius elesett, vagy vízbe fulladt, a konzul csapatai kénytelenek voltak megadni magukat. Másik 10 000 ember a Placentiában állomásozó Scipióhoz menekült, aki még aznap éjjel elhagyta a várost.

A hideg időjárás nem csak a rómaiakra hatott kedvezőtlenül. Hannibal afrikai zsoldosai közül sokan nem bírták ki a viszontagságos időt, csakhogy a hadsereg nagyobb része már a gall törzsekből állt, melyek a trebiai csata után mind átálltak a karthagóiakhoz.

Trasimenusi csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal új haditerve az volt, hogy átkel az Appennineken, és betör Etruriába. 217 tavaszán meg is valósította elképzelését, azonban nem a Via Flaminián át, hanem az arnusi mocsaras területeken. A mocsáron való átkelés kedvezőtlenül hatott hadseregére. Ismét sok ember és állat pusztult el, köztük az utolsó harci elefántjuk is.

Kiérve a mocsárból, Hannibal seregére szinte azonnal rátámadt az új konzul Caius Flaminius serege. Azonban Hannibalnak sikerült csapdát állítania a rómaiaknak a Trasimenus tó mellett. A konzul 25 000 fős hadseregéből 15 000 ember elesett, a többiek fogságba kerültek.

A trasimenusi csata után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A trasimenusi vereség mélyen megrázta a rómaiakat. Hannibal ekkor már valós fenyegetést jelentett számukra. Félő volt, hogy Hannibal megostromolja, vagy akár be is veszi Róma városát, és maga mellé állítja a Róma által uralt népeket, ami bizonyosan a köztársaság végét jelenti. Mindezek megakadályozására a római szenátus kinevezte a korábban öt alkalommal konzulnak megválasztott Quintus Fabius Maximust diktátornak.

Fabius hat újabb légióval indult Hannibal ellen, azonban rendre kitért a nyílt összecsapások elől. Ehelyett elvágta Hannibal utánpótlási vonalait, és folyamatosan ellenőrzése alatt tartotta, sőt korlátozta Hannibal csapatainak mozgását. Taktikája merőben újszerű volt. Sokan nem értették meg, és gyávasággal vádolták. Hannibal, akinek jó értesülései voltak a római helyzetről, ki is használta a diktátorral szembeni ellenszenvet. Katonáinak megtiltotta, hogy Fabius birtokaiban kárt tegyenek, ellenben a többi római patrícius villáit és földjeit felégették és kifosztották.

A cannaei csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cannaei csata

Fél év után, miután lejárt diktátori hivatala, Fabiust félreállították, és két újabb konzult választottak meg. Ők voltak Lucius Aemilius Paulus és Caius Terentius Varro. Ezen kívül rendelkezésükre bocsátottak egy hatalmas, 86-88 ezer főt számláló hadsereget, amely a legnagyobb itáliai földön harcoló hadsereg volt Róma történetében. A gigászi hadsereg felállítása négy hetet vett igénybe. Ezalatt Hannibal az Apuliai síkságon, az Aufidus folyó torkolatánál, Cannaeban készítette fel egységeit az ütközetre.

Kr. e. 216 augusztus 2-án megkezdődött a csata. Az első fázisban a római és szövetséges lovasság csapott össze a karthagói és numida lovassággal. A római lovasság rövid harc után elhagyta a csatateret. A második fázisban a rómaiak a szokásostól (manipulus) eltérően, bízva erőfölényükben, egyetlen hatalmas tömbben (phalanx) támadtak a karthágóiakra. Hannibal egységeit félhold alakban rendezte el. Középen a gyengébb egységeket hagyta, a szárnyakon pedig az erős pun nehézgyalogságot. A római phalanx könnyen nyomta be a Hannibál vezette gyenge gall középhadat, a győzelem érzetét keltve. Ám ezáltal a saját pusztulásukat siettették: a szárnyakon lévő pun nehézgyalogság - ami a gyors manőverezésre egyébként korlátozottan lett volna alkalmas - kevés mozgással átkarolta. A csapdát a harmadik fázisban a római lovasságot elűző és az üldözésből visszatérő pun és numida lovasság zárta le. Ezután még hosszú időt vett igénybe a mozgékonyságát vesztett római phalanx felörlése. A sors fintora, hogy a csata napján parancsnokló és a vereségért részben felelőssé tehető Caius Terentius Varro kb. 10 ezer római menekültet hazavezetett, míg a lovassági csatározásból visszatérő Lucius Aemilius Paulus embereivel lováról leszállva, gyalogosként hősi halált halt. A csatavesztésért teljesen nem tehető felelőssé Caius Terentius Varro, mert a vereségért elsősorban a nehezen manőverező római nehézgyalogság taktikája (phalanx) és a lovasság gyenge teljesítménye okolható. Ezeket a hibákat egy itt is küzdő, de magának nevet később Hispániában kivívó római hadvezér, Publius Cornelius Scipio fogja majd orvosolni.

Cannae történelmi és hadtörténeti szempontból is az egyik legjelentősebb csata, és legnagyobb vereség. A mai napig az ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldája.

Az itáliai hadjárat vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cannaei ütközet után több római város, köztük Capua is behódolt Hannibalnak, aki így szinte Róma kapujáig jutott el. Hannibal kezére került egész Dél-Itália, így Tarentum és Syracusae városa is. Becslések szerint az itáliai lakosság egyharmada elpártolt Rómától, és átlállt Hannibal oldalára. Győzelmeinek hírére a makedónok királya, V. Philipposz szerződést kötött Hanniballal, miszerint segítséget nyújt neki a Róma elleni hadjáratban.

Ekkor azonban Hannibal számára kedvezőtlen események sora kezdődött. Philipposz háborúba keveredett a görögökkel, így seregeit nem tudta Hannibal rendelkezésére bocsátani. Hispániában Gnaeus és Publius Scipio folytatott hadjáratot a karthágói földek megszerzésére, mégpedig eredményesen, így Hannibalt csak 4000 főnyi erősítéssel tudták támogatni. Szicília segítségére sem számíthatott, mert a sziget éppen Marcus Claudius Marcellus hadvezér seregeivel harcolt.

A karthágóiakhoz átlállt városok nem voltak hajlandóak katonákkal támogatni Hannibalt, csupán védelmet kértek maguk számára Rómával szemben. Hannibal ezt kénytelen volt teljesíteni, és egyúttal áldozatává válni a rómaiak által ismét alkalmazni kezdett halogató taktikának.

Eközben Hannibal öccse, Hasdrubal megindult Hispániából egy 40 000 fős hadsereggel, hogy bátyja nyomdokain átkeljen az Alpokon és erősítést vigyen neki. Balszerencséjére levele, melyben értesítte volna testvérét tervéről, a rómaiak kezére jutott, és Hasdrubal hadseregét a Metaurus folyón való átkelés közben szétverték.

Eközben a rómaiak hispániai hadjárata, melyet ekkor a korábban elhunyt Publius Scipio fia, Publius Cornelius Scipio vezetett, teljesen befejeződött. Hispánia tehát immár teljesen római kézen volt. Scipio visszatért Rómába, ahol konzullá válaszották, majd 204-ben Numidia közreműködésével megkezdte a háborút Karthágó ellen.

Miután Magónak, Hannibál másik öccsének, bátyja felmentésére indult serege is elveszett, Hannibal kénytelen volt visszatérni szülővárosába, hogy megvédje azt.

A második pun háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal előbb személyesen találkozott Scipióval, hogy a békéről tárgyaljanak. A római békefeltételek értelmében Karthágó elveszítette volna minden tengeren túli tartományát, Numidiának függetlenséget kellett volna adnia, valamint elveszítette volna flottája nagy részét. Emellett nem kis mennyiségű hadisarc kifizetése is várt volna Karthágóra.

Karthágó vezetése visszautasította a békefeltételeket és visszahívta Hannibalt Itáliából. Scipio természetesen fegyverrel válaszolt a béke elutasítására. A döntő csatára Zama mellett került sor, ahol a rómaiak győzelmet arattak. (Lásd: zamai csata)

A második pun háború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal egy darabig bujdosott, majd a rómaiakkal megkötött béke után visszatért Karthagóba. A Barkida párt segítségével szuffetnek választják. Számos reformmal kedvezett a népnek, de a Barkaszok örök ellensége, Hannó vezetésével ellehetetlenítették. Titokban hajóra szállt és a Szeleukida Birodalomban felajánlotta Nagy Antiokhosznak katonai szakértelmét. Miután egy tengeri csatában legyőzték a Szeleukidákat, akik Hellász megszerzéséért küzdöttek a rómaiakkal, Hannibál a bithyniai udvarba menekült, Prusziasz királyhoz. Itt számos kisebb csatát nyert a környező népek ellen. A rómaiak kiadatását követelték, de nem várta meg, hogy a kezükbe kerüljön és öngyilkos lett, megmérgezte magát.

Utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannibal által alkalmazott harcászati technikákat mind a mai napig tanítják. A cannaei csata iskolapéldája a bekerítésnek és a teljes megsemmisítésnek, alapjául szolgált több modern kori hadművelet megtervezésének, még az öbölháborúban is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wilhelm Hoffmann: Hannibal, Gondolat, 1971
  • Serge Lancel: Hannibál, Osiris, 2005