Hangsúly (zene)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A zenei hangsúly (akcentus, zenei súly, a zenei szaknyelvben gyakran csak súly; lat.: accentus: az ad = -hoz, és cantus = ének összetétele, az ógör. προσῳδία = proszódia fordítása) a zenében valamely hang vagy hangcsoport zenei kontextusból való kiemelésének, a hallgató figyelme ráirányításának, azaz a zenei tagolásnak és értelmezésnek (frazeálás, artikuláció) egyik legfontosabb zeneszerzői és előadói eszköze. Fizikai értelemben a hangsúly megnyilvánulhat hangmagassági, hangerősségbeli, időbeli vagy hangszínbeli változásként egyaránt, vagy ezek valamilyen kombinációja formájában.

Proszódia az ógörög és latin grammatikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antik görög (és ennek nyomán) a római nyelvtudomány a beszéd zenei elemeit a proszódiának nevezett rendszerbe foglalta, nevekkel és jelekkel látta el. A görögöknél e fogalmak hanglejtés-, azaz hangmagasságbeli, a rómaiaknál pedig eleinte hangerő-, azaz dinamikabeli (légzőhangsúly), a klasszikus korban pedig hosszúságbeli (ritmikai hangsúly) megkülönböztetéseket jelentettek.

szám jel görög név latin név jelentés
1 / akszeia acutus (magas)
2 \ bareia gravis (mély)
3 periszpomené circumflexus (magas-mély)
4 - makrosz longa (hosszú szótag)
5 brakhüsz brevis (rövid szótag)
6 üphén coniunctio (két szó összekapcsolása)
7 , diasztolé distinctio (két szó elválasztása)
8 ' aposztrophosz apostrophus (hiány- vagy szünetjel)
9 |- daszeia aspiratio (szókezdet hehezettel)
10 -| pszilé siccitas sine purum (szókezdet hehezet nélkül)

A hangsúlyozás szempontjai a gregorián énekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gregorián énekben a dallamok folyondárszerű, rugalmas ritmikája gyakran még szillabikus megzenésítés esetén (pl. a himnuszoknál) is ellenál mindenfajta metrizálási kísérletnek. Így a gregorián éneklés hangsúlyozása egyrészt a neumák sugallta tagoláshoz, másrészt a szöveg sajátosságaihoz igazodik.

Hangsúlyok a metrikus zenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ütemnemek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 16. században a metrikus ritmika szabályainak megszilárdulásával kialakultak a különböző ütemnemek. Az ütemnemek lényegüket tekintve a zenében korábban is létező hangsúly-törvényeket foglalják egységes rendszerbe. Csoportosításuk a hangsúlyrend szerint:

  • szimmetrikus
    • páros (bipodikus)
      • egyszerű (pl. 2/4, 2/2, 6/8) - két ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen
      • összetett (pl. 4/4) - négy ütemegység van. Főhangsúly az 1., mellékhangsúly a 3. ütemegységen
    • páratlan (tripodikus) (pl. 3/4, 3/8, 9/8) - három ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen
  • aszimmetrikus (pl. 5/4, 7/8) - Kettővel és hárommal sem osztható számú ütemegység van. Főhangsúly az 1. ütemegységen, a mellékhangsúly(ok) a zene karaktere, ill. a zeneszerző utasítása szerint helyezkednek el
  • összetett (pl. 5+4/8, 4+3+3/4) - Az ütem a zeneszerző által meghatározott számú ütemegységből áll, amelyek az ütemmutató számlálója szerinti szakaszokra oszlanak. Alapesetben a főhangsúly az 1., mellékhangsúyok a szakaszkezdő ütemegységeken vannak
  • váltakozó (pl. 2/4 3/4) - Az ütemmutató periodikusan változik. Az egyes ütemeket a saját ütemnemük szerint kell hangsúlyozni

Felütés, záróhang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általános nézet szerint a hangsúlyos kezdés előtti súlytalan ütemrészen lévő hang (felütés) enyhe, de érezhető hangsúlyt kap, amely rávezet a hangsúlyos kezdőhangra.

A záróhang általános nézet szerint, meghatározott kivételektől eltekintve, akkor is hangsúlytalan, ha súlyos ütemegységen van.

Hangpár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bécsi klasszikában gyakori motívumtípus a hangpár, amely két egymás utáni hang legato előadásmódját jelenti oly módon, hogy az első hang súlyos és tenuto, a második pedig súlytalan és kissé rövid, leggiero.

Agogika, frazeálás, artikuláció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ütemegység-hangsúlyokat gyakorta felülírják az előadásmód stiláris elemei, így a hangok kottában nem jelzett, árnyalatnyi rövidülése-hosszabbodása (agogika), az egyes zenei motívumok egybefogása-elválasztása megfelelő súlyozással (frazeálás), illetve az egyes hangok, hangcsoportok megformálása (artikuláció (zene)). Ezeket egyrészt az adott korstílus és a kor zenei gyakorlatának megfelelően a zeneszerző, másfelől ugyanezen szempontok figyelembevételével az előadó muzsikus határozza meg.

Hangsúlyozás a vokális zenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vokális zene helyes előadása a szöveg érthetősége érdekében megköveteli a szöveg megfelelő hangsúlyozását, az adott nyelv szabályainak megfelelő szó- és mondathangsúlyokkal. Jó prozódia esetén ezek gyakran egybeesnek a zenei súlyokkal, így a zenei és szövegi hangsúlyok kölcsönösen erősítik egymást.[1]

Hangsúlyra vonatkozó előadói utasítások és kottajelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Valamely hang hangsúllyal való kielemelésére a zeneszerzők gyakran szöveges utasítással vagy kottajellel hívják fel az előadó figyelmét.

jel szöveg jelentés
sf, rfz sforzato, rinforzando erőteljes hagsúllyal
fp, > fortepiano erősen induló, majd azonnal elhalkuló hang
∧, ∨ marcato erőteljes, rövid hang
' cezura elválasztás, légvételnyi szünet
- tenuto teljes értékéig kitartott hang

Megvalósítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zenei hangsúly lehet

  • dallami: pl. a népzenében előfordul, hogy egy kiemelendő hang a népi énekes előadásában kissé magasodik. A műzenében ilyen természetesen nem fordul elő, hacsak a díszítéseket nem tekintjük a hangsúlyozás egy formájának.
  • ritmikai: a hangsúlyos hang enyhén meghosszabbodik (agogikai hangsúly), vagy árnyalatnyit késve indul (ún. várakoztatás). Mind a nép-, mind a műzenében igen gyakori. Különösen nagy a jelentősége olyan hangszeren való előadáskor (pl. csembaló, orgona), amelyen nincs lehetőség a dinamika hangonkénti változtatására.
  • dinamikai: A hangsúlyozás leggyakoribb formája. A hangsúlyos hang nagyobb erővel szólal meg.
  • harmóniai: Mind a nép-, mind a műzenében előfordul. A hangsúlyozni kívánt ütemrészen olyan meglepő vagy különösen erőteljes harmónia szólal meg, amely kiemeli az adott ütemrészt a környezetéből.

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Érdekes megfigyelni, pl. Mozart milyen mesterien kezeli mind a német, mind az olasz nyelvet ebből a szempontból, és milyen különböző karakterűek ennek megfelelően német, ill. olasz nyelvű operáinak zenei megfogalmazásai.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8
  • Dobszay László: A gregorián ének kézikönyve
  • Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]