Hangerőháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A hangerő átlagos növekedése az utóbbi húsz évben

A hangerőháború (angolul loudness war) egy a modern kor zeneiparában megfigyelhető jelenség, amely arra törekszik, hogy egy stúdióban elkészített új, vagy egy újramaszterizált régi zeneanyag teljes egészében a lehető leghangosabban szóljon. A kifejezés nem egyszerűen a hangos zenehallgatásra, hanem a zeneanyagok számítógéppel való olyan manipulálására vonatkozik, ami a zene eredetileg halk részeit is hangossá teszi, ezzel a zene halk és hangos részei közötti különbséget (dinamika) jelentősen csökkenti.

Az analóg hangtechnika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A digitális korszak előtt a zeneanyagokat analóg stúdiómagnókkal rögzítették. A rendszer lényegéből adódóan minél magasabb volt a hangerő, annál nagyobb volt a torzítás. A maximálisan elfogadott érték az úgynevezett 0 decibel volt, ez azt jelentette, hogy a zenei harmadik felharmonikus torzítása elérte a 3 százalékot. Ezt az értéket a zene leghangosabb részei is csak pillanatokra érhették el. A +3 decibel már igen jelentős torzítást okozott. Lehetőleg már a 0 értéket is célszerű volt kerülni, az átlagos hanganyagok leghangosabb részeit a stúdiókban -3 decibel környékére maximalizálták, ami igen jelentős hangerőcsökkenés a 0 decibelhez képest. Ennél alacsonyabbra nem volt célszerű venni, mert akkor a zenéhez képest hangosabbnak tűnt a szintén az analóg rendszer lényegéből adódó analóg szalagzaj, sziszegés.

A hanghordozás legfőbb eszköze azokban az években a hanglemez volt. Főként a szokottnál hosszabb zeneanyagok (pl. válogatások) esetén kisebbre kellett venni az oldalirányú barázdakitéréseket, hogy a kellő hosszúság rendelkezésre áljon. Ilyenkor a hangerő is értelemszerűen csökkent.

A digitális korszak kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindezek a problémák megoldódtak a digitális korszakban. Minden további nélkül el lehetett érni a 0 decibel környékét úgy, hogy a torzítás elhanyagolható maradt. Mivel a digitális rendszer alapzaja is elhanyagolható, minden addiginál magasabbra lehetett emelni a zene dinamikáját, ami a maximális erejű és az elvileg éppen még meghallható hang különbsége, a leghalkabb hangok már nem olvadtak bele az alapzajba. Ez kizárólag a torzítás, a jel/zaj viszony, valamint a dinamika szempontjából vizsgálva előrelépést és minőségjavulást jelentett az analóg technikával szemben.

Az addig pozitív jelenség visszájára fordulása már 1990 körül megkezdődött. A hangerőt az évek alatt folyamatosan emelték a maximális érték, az úgynevezett digitális torzítás (clipping) közelébe. Ezzel még önmagában nem lenne probléma, ha csak az egyes zenei csúcsok jutnak a maximális szint közelébe, de egyéb beavatkozás nem történik.

Folyamatos verseny az egyre nagyobb hangerőért[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természetes zeneanyag képe. Jól látható a zene természetes hullámzása, a halk és a hangos részek váltakozása, a hangerőcsúcsok különbözősége.
1970-es évekből való, de utóbb élvezhetetlenné kompresszált zeneanyag képe. A digitális torzítás vonalánál egyenesre van levágva a hullámgörbe. A zeneanyag természetes pulzálása eltűnt, a hangos részek egyforma hangosak, a halk és hangos részek közötti különbség minimális. Az ábrázolt zene hullámgörbéje ezen a hangerőszinten egészen a skála alsó és felső széléig ért, de a kép jobb láthatósága végett a jelszint le lett csökkentve. Az utólagos hangerőcsökkentés már nem hozza helyre a túlkompresszálás okozta károkat

A jelenség a 2000-es évek elejétől fordult komolyra, amikor elkezdték a hangerő szintjét a digitális torzítási (clipping) szint fölé emelni. A zenemű leghangosabb részei ekkor már messze torzítanának, de a számítógépes hangkompresszor a clipping határt meghaladó részek hangerejét csökkenti, gyakorlatilag a hullámgörbét levágja. Ennek eredményeként a halk részek a hangosakhoz képest sokkal hangosabbá válnak, a zene természetes dinamikája jelentősen lecsökken, kompresszálódik. A zene egésze sokkal hangosabbnak tűnik, de ugyanakkor természetellenessé válik.

A jelenség elsősorban régi, de újonnan remasterizált zeneanyagokon hallható. Az eredetikkel összehasonlítva a zene egésze sokkal hangosabb, valamint az eredetileg halk és hangos részek különbsége jelentősen kisebb. Az újabb zeneanyagokat már eleve ennek az elvárásnak megfelelően készítik. A hangerőt elvileg a zene teljes évezhetetlenségéig lehet fokozni. Az ilyen hanganyagokhoz szokott fül számára egy nagyon halk és nagyon hangos részeket is tartalmazó természetes zene hangzása tűnik rossznak.

A jelenség lehetséges okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több ok is állhat a háttérben. Régi megfigyelés, hogy hifi készülékek kettős vaktesztjekor a közönség azt a berendezést hallja jobbnak, amelyiknek azonos zenével és azonos beállítással nagyobb a hangereje, a hangerőnövelés állhat ezen pszichoakusztikai megfigyelés mögött is. Egyes vélemények szerint a hangerőnöveléssel eleinte a CD lemezek lehetőségeit aknázták ki, valamint a nagyon régi, „ványadt” hangzású zeneanyagoknak adtak kissé élettelibb hangzást.

Újabb vélemények szerint a komoly hifiberendezések helyett MP3 készülékeken és okostelefonokon, zajos környezetben való utcai és fülhallgatós zenehallgatás, a diszkók és rádióállomások hangos zene iránti igénye, valamint a zenestúdiók az eleve jóval gyengébb minőségű MP3 hangzásához való igazodása állhat a jelenség hátterében. [1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]