HMS Edinburgh

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
HMS Edinburgh
HMS Edinburgh.jpg
Hajótípus könnyűcirkáló
Névadó Skócia Edinburgh
Üzemeltető A Brit Királyi Haditengerészet zászlaja Brit Királyi Haditengerészet
Hajóosztály Town osztály
Pályafutása
Építő Swan Hunter, Newcastle upon Tyne, Egyesült Királyság
Építés kezdete 1936. december 30.
Vízre bocsátás 1938. március 31.
Szolgálatba állítás 1939. július 6.
Sorsa Elsüllyedt 1942. május 2-án a Barents-tengeren
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 10 635 tonna (standard), 13 175 tonna (terhelve)
Hossz 187 m
Szélesség 19.2 m
Merülés 6,12 m
Hajtómű Négy darab Admiralty olajtüzelésű három dobos kazán
Négy Parsons gőzturbina
82500 shp (62MW)
Sebesség 32 csomó (59 km/h)
Fegyverzet
  • 12 db 6"/50BL Mark XXII (152 mm-es) ágyú
  • 12 db (később 8 db) QF 4"-es (102 mm-es) két csövű kettős feladatú (légvédelmi/felszíni célok elleni) ágyú
  • 2 db 8 csövű 40 mm-es QF2 légvédelmi gépágyú (Pom-Pom)
  • 8 db négycsövű 0,5"-es (12,7 mm-es) Vickers légvédelmi géppuska
  • torpedók: 6 db 21"-es (533 mm-es) vetőcső tartalék torpedók nélkül
Repülőgépek 2db Supermarine Walrus repülőgép; a háború előrehaladtával ezeket eltávolították
Páncélzat 4,88" (124 mm) övpáncél, 2" (51 mm) a fedélzeten, 1-4" (25-102mm) a lövegeken

Legénység 750-850 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz HMS Edinburgh témájú kategóriát.

HMS Edinburgh a Brit Királyi Haditengerészet Town osztályú könnyűcirkálója volt. Az utolsó két hajó alkotta a Town osztály Edinburgh-alosztályát, melynek ő és a HMS Belfast volt a tagja. Az Edinburgh jócskán kivette a részét a háborús feladatokból, főleg az Északi-tengeren és a Jeges-tengeren.

Konstrukció és felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1936. december 30-án kezdték el építeni Newcastle-ben, a Swan Hunter hajógyárban. Ahhoz képest, hogy könnyűcirkáló volt, a testvérével együtt borzasztóan nagy tűzerővel rendelkezett, köszönhetően többek között a 12 db 6"-es ágyúnak a 4 lövegtoronyban, és az eleinte 12, később nyolc db 4"-es légvédelmi ágyúiknak köszönhetően. Az Edinburgh -hasonlóan a testvérhajóihoz- két Supermarine Walrus repülőgéppel is rendelkezett, ami a hajóval ellenőrizhető területet jócskán megnövelte. A tengeri háború egyik leglényegesebb eleme a radar lett, ebből a következőket telepítették rá:

  • Type 271 és 273 felszíni megfigyelésre,
  • Type 284 és 286 a légtér figyelésére,
  • Type 282 és 285 a légvédelmi fegyverek vezérléséhez.

Szolgálat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Edinburgh 1939. július 6-án állt szolgálatba, és rögtön be is osztották a 18. Cirkáló Századhoz, mely Scapa Flow-ban állomásozott. Főleg járőrfeladatokat látott el a Feröer-szigetek és Izland környékén. 1939-ben áthelyezték a 2. Cirkáló Századhoz.

Ő viszont még mindig Rosyth-ban volt 1939. október 16-án, mikor a Luftwaffe megtámadta a kikötőt. Találatot nem kapott, csak a mellette felrobbanó bombák okoztak apróbb sérüléseket.

Október 23-án hagyta el a kikötőt, hogy a Narvikba tartó, és onnan érkező konvojt biztosítsa. Mikor a Scharnhorst elsüllyesztette a konvoját védő HMS Rawalpindi-t, az Edinburgh egyike volt annak a csoportnak, ami a német hajót kereste. A kutatás nem járt eredménnyel, így visszatért a konvojokat biztosítani.

1940. március 18-án visszatért Tyne-ba egy hosszadalmas javításra és készletfeltöltésre, ami egészen október 28-ig tartott. Ezután visszahelyezték a 18. Cirkáló Századba. 1940. november 18-án elindult a WS4B kódjelű katonákat szállító konvojt, és egészen Freetown-ig eljutott mielőtt visszaérkezett volna Scapa Flow-ba november 12-én. Röviddel karácsony előtt jelentették, hogy egy német hadihajó készül kitörni az Atlanti-óceánra; a keresőcsapatot az Edinburgh, a HMS Hood, illetve az Electra, Echo, Escapade, és Cossack nevű rombolók alkották. Miután egy hetet tengeren töltöttek (beleértve a karácsonyi ünnepeket), a riasztás hamisnak bizonyult, így a hajók hazaindultak; az Edinburgh december 31-én kötött ki.

1941 első felében továbbra is a konvojkíséret volt a fő feladat, a WS7-es konvojjal eljutott a Közel-Keletig, majd április 15-én ért vissza Scapa Flow-ba. Ezután több aknatelepítési munkálatot biztosított a dán partok mellett, majd részt vett a sikerrel záródó, Lofoten ellen irányuló Claymore-hadműveletben május 4-én.

Az Edinburgh a Bismarck elsüllyesztésében is vállalt némi szerepet. A Vizcayai-öbölben járőrözött, mikor megállította az SS Lech német hajót május 22-én. Ezután elküldték, hogy a Bismarck elé vágjon a Brest felé tartó útján, de a német csatahajó már nem ért el odáig.

Június 1-jén ismét útnak indult, ezúttal hogy leváltsa a Dido osztályú Hermione könnyűcirkálót a Dánia-szorosnál. Egy izgalmaktól mentes szolgálat után a WS9B konvojt kísérte a Közel-Keletre, és Gibraltárban kötött ki ismét július elején. Később részt vett egy Máltára tartó konvoj kíséretében; bár az olaszok megtámadták a hajórajt, mindössze egy romboló süllyedt el. Másnap egy német bombázó megtámadta, de nem találta el, így folytathatta az útját a Clyde felé.

Az Edinburgh, a Hermione és az Euryalus a Halberd hadművelet során, konvojkíséreti szolgálat közben.

1941 augusztusában a WS10 kódjelű konvojt kísérte Dél-Afrikába, majd Máltának vette az irányt a Halberd hadművelet keretében. Szeptember 28-án érkezett meg Valettába, majd nem sokkal később továbbindult Gibraltárra, a fedélzeten hadianyaggal és hadifoglyokkal. Novemberben elkészült a javítása Faslane-ben, majd a hónapot izlandi őrjáratokkal töltötte.

Decemberben a Szovjetunió felé tartó konvojok kíséretéhez csatlakozott, míg 1942 januárjában vissza nem érkezett a Tyne-ra javítás miatt. Március 4-én fejezték be rajta a munkálatokat, ezután ismét az izlandi őrjáratokhoz csatlakozott.

Ezután a QP4 és a PQ13 konvojokat kísérte a Szovjetunióba, március 28-án érkezve vissza. Április 6-án hagyta el Scapa Flow-t, hogy a PQ14 konvojt Murmanszkba kísérje; ekkor látta utoljára a brit szigeteket. A konvoj 24 hajójából a borzasztó időjárási körülmények miatt 16 visszatért Izlandra, egy másikat pedig elsüllyesztett egy német U-boot. Az Edinburgh és a maradék hét hajó biztonságosan megérkeztek Murmanszkba.

Az Edinburgh utolsó útja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Edinburgh volt Sir Stuart Bonham Carter admirális zászlóshajója, így innen irányították a QP11-es konvoj kísérőit; a 17 hajóból álló konvoj április 28-án hagyta el a murmanszki kikötőt, és indult útnak az Egyesült Királyság felé. Április 30-án az U-456 tengeralattjáró (Max-Martin Teichert kapitánysága alatt) megtorpedózta az Edinburgh menetirány szerinti jobb oldalát. A legénység gyorsan reagált: a vízzáró rekeszek lezárásával megakadályozták, hogy nyomban elsüllyedjen a hajó. Az U-456 viszont ismét tüzelt: a második torpedó a hajó hátsó részébe csapódott, tönkretéve a kormányzást és mozgásképtelenné téve a hajót.

Az Edinburgh hátulról fényképezve, miután elszenvedte a második torpedótalálatot is 1942. április 30-án

Ezután a Foresight romboló és három Halycon osztályú aknászhajó elkezdte vontatni Murmanszk felé, miközben német torpedóbombázók folyamatosan támadták a hajókat. Csodával határos módon sikerült beindítani a kazánokat, így kissé nagyobb sebességgel haladhattak. Azonban mikor a Medve-szigetekhez értek, utolérte őket három nagy német romboló, a Hermann Schoemann, a Z24 és a Z25. Az Edinburgh leakadt a vontatóhajókról, és körökben kezdett cirkálni. Bár a fegyverei szanaszét álltak, mégis elkezdett tüzelni a támadókra; a Hermann Schoemann annyi találatot kapott, hogy a legénysége elsüllyesztette. A másik két rombolót az Edinburgh vontatói elüldözték, de egy másik hajóra kilőtt torpedó őt találta el a bal oldalon, pontosan szemben az első találattal. Ekkor a hajót a fedélzet tartórácsozata és a gerinc tartotta össze, és bármelyik pillanatban széttörhetett volna. A legénység úgy döntött, hogy elhagyják a mozgásképtelen roncsot. 840 embert vettek fel összesen az aknászhajók; 2 tiszt és 56 matróz vesztette életét.

Az egyik aknász, a Harrier először 4"-es ágyútűzzel próbálta elsüllyeszteni, de 20 lövés után semmi eredményt nem ért el. Ezután mélységi bombákat dobtak le a hajó mellé, de ez sem használt. A csoport egyetlen rombolójának, a Foresight-nak ezután utolsó torpedóját kilőve sikerült elsüllyesztenie a cirkálót. Erre legfőképp azért volt szükség, hogy nehogy a németek kezére kerülhessenek az értékes radarok.

Az aranyszállítmány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó útjára a hajó 4570 kg tömegű aranyrúd-szállítmánnyal indult ez; ezt az aranyat a szovjetek a szövetséges segítségért fizették. A ládákban 465 rúd arany volt, 1.5 millió font értékben, és nem messze tárolták őket az első torpedó becsapódásának helyétől. Több kísérlet is indult a rakomány megszerzésére, melyek különböző okok (a roncs hadisírrá nyilvánítása, illetve a hidegháború) miatt rendre meghiúsultak.

1981 áprilisában azonban elindult a hajóroncs keresésére egy expedíció; csupán 10 nap után meg is találták a roncsot, körülbelül é. sz. 72° 00′ 00″, k. h. 35° 00′ 00″-nál, 440 kilométerre északkeletre a Kola-félszigettől, 245 méter mélyen. Az, hogy az Edinburgh testvére, a HMS Belfast múzeumhajóként megmaradt, nagyban elősegítette az arany felhozatalát, hiszen így részletesen meg tudták tervezni az akciót.

Bár több búvár is megsérült, 1981. szeptember 15-én az egyiküknek sikerült feltörnie az aranyat rejtő terem ajtaját, és felhoznia az első rudat. Október 7-én abba kellett hagyni az akciót a rossz idő miatt; addig 431 rudat sikerült felszínre hozni, 43 millió font értékben. 1986-ban újabb akció indult, ekkor 29 rudat hoztak fel, tehát összesen már 460-at. A maradék öt rúdról lemondtak.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a HMS Edinburgh (16) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]