Járványos gyermekbénulás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Gyermekbénulás szócikkből átirányítva)
Járványos gyermekbénulás
Polio.jpg
A bénulást kiváltó poliovírus

Szinonimák Gyermekparalízis, Gyermekbénulás, Heine-Medin-kór
Latinul poliomyelitis anterior acuta
Adatbázisok
DiseasesDB 10209
MedlinePlus 001402
MeSH C02.182.600.700

A járványos gyermekbénulás (latinul: poliomyelitis anterior acuta, magyaros átírat szerint: poliomielitisz, ritkábban előfordul a Heine-Medin-betegség megnevezés is), a poliovírus okozta megbetegedés következtében alakulhat ki. Maga a bénulás egy komplex több lépcsős folyamat eredménye, ami a vírus okozta megbetegedés mindössze 1%-a esetén végződik tartós paralízissel. A vírus az 1900-as évektől egyre jobban terjedt, végül az 50-es években aggasztóbb méreteket öltött a bénulásos megbetegedések száma. A betegséghez kapcsolt érzelmekhez hozzájárult az is, hogy elsősorban gyermekeket érintett a betegség. Ez a tény és az esetek egyre növekvő száma oda vezetett, hogy az egyre fokozottabb volt a nyomás a betegséget kutató orvosokon. Ezen körülményeknek köszönhetően verseny indult a vakcina megtalálására és - ma már elképzeletlen - rohamtempóban került sor a humán kísérletekre, amely aztán kezdetben problémákhoz vezetett. Habár mostanra megelőzhető a betegség, de a kialakult bénulás teljes rehabilitációja még nem lehetséges. Az elmúlt évtizedekben a védőoltásoknak köszönhetően csaknem eltűnt a betegség, de a védekezést mellőző vagy nem megfelelő mértékben használó egyes országokban új járványok törtek ki.

Poliomielitisz elnevezés eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A poliomielitisz elnevezés a görög poliós (πολιός, „szürke”), a myelós (µυελός „csontvelő”, a gerincre utalva) és az -itisz utótagból (mellyel a gyulladást jelzik) ered.[1]

A poliovírus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyermekbénulást a polio enterovírus okozza, amely 1-es, 2-es és 3-as típusú ismert. A betegség székletből és torokváladékból mutatható ki.

Terjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vírus lappangási ideje 3-35 nap között változhat, de többnyire 7-14 nap. A poliovírus a vírussal fertőzött - akár tünetmentes - személyből széklettel űrül, de részben csépfertőzéssel is terjedhet. A szervezetbe szájon át jut be a fertőzött tárgy vagy ételen esetleg vízen keresztül. Néha a rovarok is szerepet játszanak a vírus terjesztésében.

Lefolyás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jól látható végtag torzulás egy járványos gyermekbénuláson átesett gyermeken

A fertőzött betegek csak töredéke produkál bármiféle tüneteket. Ezen esetek zöme is csupán lázat, torokfájást, vagy enyhe fejfájást produkál csak. Ilyen enyhe (abortív) lefolyás esetén 24-72 órán belül a szervezet legyőzi a betegséget. Ezt nevezzük prodromalis szakasznak.

Ha viszont a betegség lefolyása nem ilyen ilyen békés és akuttá válik, akkor kialakul a preparalitikus szakasz. A fertőzéstől számítva 7-14 napon láz, erősebb fejfájás, hát és nyak merevsége, aluszékonyság vagy nyugtalanság tapasztalható izom fájdalommal. Néha erős szúró fájdalom is kialakul. Attól függően, hogy melyik idegszakasz az érintett tartós bénulással is járhat. A nyelés nehezebb lehet és agytörzsi érintettség esetén a légzéssel is problémák merülhetnek fel.

A bénulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polióvírus megtámadja a központi idegrendszert és gyulladást okoz. A polióvírussal való megbetegedések mintegy 1% jár bénulással. Ilyenkor a gerincvelőben a mozgató idegsejtek elhalnak a betegség következtében. A súlyosabb fertőzések, mint egy 50%-a végződik tartós bénulással, amely fele tekinthető súlyosnak. Azok akik enyhébb esetben felépülnek, 15 évvel később visszatérő izomgyengeséget tapasztalnak ez a „post-polio szindróma”, amely azonban nem jár a vírus újbóli megjelenéssel így ezen személyek nem is fertőznek már.

A bénulás rendszerint ún. „petyhüdt” és aszimmetrikus és gyakoribb az alsó végtagok törzshöz közel eső izomzatának érintettsége. A végső bénulás akkor alakul ki, ha az adott izmot ellátó összes idegsejt elhal. Ilyenkor idővel az elhalt rész torzul is.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy egyiptomi ábrázolás olyan személyről aki a gyermekbénulás áldozata, (i.e. 1403–1365)

A betegség már egészen biztosan az ókorban is jelen volt, de csak a 19.- 20. században öltött járványos méreteket. Az első klinikai leírás Michael Underwood-tól származik, aki 1789-ben készített először feljegyzést a betegségről. Külön betegségként először Jakob Heine kezelte 1840-ben.[2] A betegséget okozó poliovírust Karl Landsteiner azonosította 1908-ban.[2] Az 1900-as évek elejétől nagyobb járványok törnek ki világszerte. Albert Sabin 1935-től a New York-i Rockefeller Intézet kutatóorvosaként kezdett foglalkozni a gyermekparalízissel. A II. Világháború kitörése némileg lassította a fejlesztéseket. 1938-ban Franklin D. Roosevelt, - aki maga is a betegség titkolt áldozata volt - megalapította a Gyermekparalízis Nemzeti Alapítványt, amely célja a megfelelő védekezés megtalálása volt. 1949-ben Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders amerikai kutatóknak sikerrel kitenyésztették a vírust, (eredményeiket 1954-ben Nobel-díjjal ismerték el). 1952-ben az Egyesült Államokban az ország történek legnagyobb járványa tör ki (57 ezer eset, amely háromezer halálos áldozattal járt), ami elindítja a nagy versenyt a betegség megelőzésének kidolgozásához.

1955-ben április 12-én Dr. Jonas Salk bejelentette, hogy kifejlesztett egy vakcinát. A vakcina úgy készült, hogy ázsiai rhesusmajmok veseszövetében tenyésztettek ki poliovírust, amit azután formaldehiddel elöltek. Salk elsőnek saját magán, majd feleségén és három gyermekén próbált ki az új oltóanyagot, amely a labor vizsgálatok alapján is sikeresnek bizonyult. Ezután példátlan méretű humán kísérletben tesztelték az oltóanyagot. A vizsgálatba 1 800 000 gyermeket vontak be ezen felül 220 000 önkéntest, 64 000 iskolai és 20 000 egészségügyi alkalmazottat. A program költsége több, mint 5 millió dollár volt. A tesztelés azért igényelte a nagyszámú tesztalany bevonását, mert a poliovírus okozta betegség csak a megbetegedett személyek kis százalékánál okozott bénulást. A teszt sikere után megindult a Salk vakcina tömeggyártása, ami lehetővé tette a teljes lakosság immunizálásának megkezdését. Azonban április 25-én a frissen oltottak között bénulásos eseteket jelentettek. A gyors vizsgálat hamar kiderítette, hogy az öt nagy gyártó egyike, a Cutter Laboratories termékével oltottaknál jelentkezett a váratlan komplikáció, amely változatot aztán két nap múlva visszahívtak a forgalomból. Május 8-án leállították az oltásokat. Június 23-án az Amerikai Közegészségügyi Szolgálat jelentése szerint a beoltottak közül 149 fertőzött személyt találtak, akik közül hatan elhunytak. A lefolytatott vizsgálatok után végül nem marasztaltak el senkit se ez ügyben. Ez az úgynevezett „Cutter-incidens” visszavetette a Salk féle vakcina iránti érdeklődést.

Sabin némi késéssel 1957-re mindhárom bénulást okozó vírus típusból sikeresen létrehozott egy legyengített, de élő törzset. Az így kifejlesztett Sabin-csepp szájon át adható védekezés volt, ami a bélfalán megakadályozta tartósan a vírus szaporodását. Azonban egyes körökben komoly ellenérzést váltott ki, hogy Salk módszerével szemben végső soron a rettegett vírusból élő törzseket juttatott Sabin a szervezetbe. Elsőként Kubában és Szovjetunióban próbálták ki. (A szovjet kutatásokat Mihail Csumakov-al végezte). Végül Sabin-cseppet 1960-tól engedélyezték az Egyesült Államokban és 1962-ben kapott szabadalmat.

Négy évvel a Salk-vakcina bevezetése után kutattatók kimutatták, hogy egyes rhesusmajmok véséséjeben egy vírus az emberben is terjedni képes SV40 található. A feltételezések szerit ezen vírus rákkeltő hatásúak is lehetnek. Habár a US Public Health Service nem volt meggyőződve a vírus ártalmasságáról, de 1961-ben mégis a problémás vakcina fokozatos kivonásáról döntött. Az új oltóanyag előállításakor már a rhesusmajomok helyett a vírus mentes amerikai szürkemajmokat használták fel. Mint később kiderült a Sabin cseppek egy része is fertőzöttek voltak a majom vírussal.[3] [4]

Hazánkban 1931, 1954, 1957, 1959-ben alakult ki súlyosabb járvány. 1957-ben 2334 bénulás történt, amelyek 143 esetben végződtek halállal.[5]

Kezelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A járványos gyermekbénuláson átesett gyermekek mozgás rehabilitációja 1963-ban.

Miután a már kialakult bénulás teljes rehabilitációja nem lehetséges, így a járványos gyermekbénulás esetén a hangsúly a megelőzésen van.

Megelőzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség megelőzésé a gyermekek immunizálásával lehetséges. Ma elsősorban a Salkféle inaktivált vírust tartalmazó injekciót használják (IPV), de bizonyos körülmények között az orvosok az élő (de legyengített) Sabin cseppeket (OPV) használják. Az OPV immunizálás jobb védettséget ad, de az IPV esetén kevesebb a komplikációkra való esély. Kezdetben előfordult, hogy maga az oltás váltott ki bénulást (hazánkban több, mint három évtized alatt 47 igazolt eset volt), de a kombinált oltásokkal már kizárható lettek az ilyen problémák. Ezért hazánkban 1992 óta 3 hónapos korban inaktivált poliovírust tartalmazó vakcinával (IPV) kezdik az immunizálást a “Di-aPer-Te +Hib” oltás keretében (szamárköhögés-tetanusz-diftéria + H. influenzae okozta agyhártyagyulladás) , majd élő poliovírus vakcinával folytatják 4, 5, 15 hónapos és 3 és 6 éves korban. Az oltást nem kaphatja az a gyermek, akinek első beoltás után veszélyes allergiás tünetei jelentkeztek a streptomycinre, neomycinre vagy polymyxin B-re.[5]

Utókezelések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első lépés a már kialakult bénulás esetén az életfunkciók fenntartása ha esetleg a betegség létfontosságú területeket érint. Ilyen például a tüdő érintettsége esetén a gépi lélegeztetés, aminek jelképe volt a nagy járványok idején az un. „vastüdő”. A mozgásszervek érintettsége esetén rehabilitáció segíthet javítani az életminőséget.

A járványos gyermekbénulás mai helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az oltások bevezetése jelentősen visszaszorították a betegség terjedését. 2002. június 21-én a WHO regionális bizottsága bejelentette, hogy az európai régiót polio-mentesnek tekintik.[6] Világszinten 1988-ban még 350 000 eset fordult elő, majd ez a szám 2008-ban már csak 1659 volt, főleg az afrikai és ázsiai régiókban.[7] Ugyanakkor tudósok figyelmeztetést adtak ki 2013-ban, hogy a közel-keleti régióból kiindulva van esély rá, hogy az időközben kevésbé, vagy nem megfelelően immunizált országokban ismét elterjed a betegség.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Chamberlin SL, Narins B (eds.). The Gale Encyclopedia of Neurological Disorders. Detroit: Thomson Gale, 1859–70. o (2005). ISBN 0-7876-9150-X 
  2. ^ a b Paul JR. A History of Poliomyelitis, Yale studies in the history of science and medicine. New Haven, Conn: Yale University Press, 16–18. o (1971). ISBN 0-300-01324-8 
  3. BBC news
  4. informed.hu
  5. ^ a b oek
  6. hazipatika.com
  7. sanofipasteur.hu

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]