Gyász

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Goschler Tamás: Gyász

„Gyász esetén a világ válik szegényessé és üressé, a depresszió során pedig maga az én.” (Sigmund Freud)

A lelki egyensúlyvesztés egyik alapvető forrása az ember életében a veszteségélmény. A gyász valamilyen veszteség következtében létrejövő magatartási formák összessége. A mély fájdalom szomorúsághoz és egyéb lelki problémákhoz vezethet, amik nagyon hasonlítanak a klinikai depresszió képéhez. Éppen ezért Freud eleinte a gyászra alapozta az unipoláris depresszió pszichoanalitikus magyarázatát. Ugyanakkor Freud a Gyász és melankólia című művében már elkülönítette egymástól a normál és patológiás gyászt.

A gyász kérdéseivel a pszichológián belül a thanatológia tudománya foglalkozik.

A normál gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vaszilij Perov: Idős szülők a fiuk sírjánál

Általában a gyász fogalmát egy adott személy halálát követő állapotra értjük, azonban nem szabad elfelejteni, hogy gyászolhatunk más veszteségeket is (egyéni vagy kollektív traumák elszenvedése, partnerkapcsolat megszakadása, munkanélküliség, nyugdíjba vonulás, költözködés, iskola-, vagy munkahelyváltás, elbocsátás, stb.). Egy szeretett személy elvesztése azonban sokkal intenzívebb választ vált ki. Az erre a veszteségre adott reakciót meghatározza az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, alapszemélyisége, előzetes életeseményei, korábbi betegségei, aktuális pszichés állapota, kulturális környezete, vallásossága.

A gyász pszichológiai szempontból tekintve nem állapot, hanem egy összetett és természetes folyamat. A különböző szakaszokat nem lehet egymástól élesen különválasztani. Az első modellek kezdetben három fázist állapítottak meg: az érzelmi sokkot, a veszteség tudatosulását és a felépülést, az újraszerveződést (Engel 1964, Averill 1968). A gyakorlat szempontjából azonban érdemes a gyász folyamatát több stádiumon keresztül tárgyalni, hiszen egy összetett jelenségről van szó. A következőkben Pilling János által elkülönített szakaszokat látjuk.

Anticipációs vagy megelőző gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző életveszélyes helyzetekben (háború), vagy halálos betegek kapcsán a hozzátartozók már előre foglalkoznak az esetleges halál tényével. Ez sokszor könnyítheti a fájdalom elviselését, de előfordulhat, hogy a rövid idő alatt kialakított mély kapcsolat csak nehezíti a gyász feldolgozását.

Sokk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A halál hírére sok esetben az első reakció a hitetlenség és lesújtottság. Gyakori az ilyenkor adott „nem hiszem el” válasz. A teljes vagy részleges emocionális bénultság, az érzelmi reakciókra való képtelenség jellemzi. Funkciója a késleltetés, az ember így igyekszik fokozatosan magához engedni a megrázkódtatást. A sokk szakasza néhány perctől akár 1-2 napig is tarthat. A legjobb segítség az, ha a környezet igyekszik külső nyugalmat biztosítani a sokk oldódásához.

Kontrollált szakasz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ekkor tudatosul a hozzátartozóban, hogy a halálesettel kapcsolatban rengeteg a feladata. A hivatalos és egyéb intézni valók egyrészt nagy megpróbáltatást jelentenek, másrészt a különböző tevékenységek elterelhetik a figyelmet a halott személyéről. Ebben a szakaszban erős önkontroll figyelhető meg, ami sok esetben a temetés után megszűnik. A gyász feldolgozása szempontjából nagyon fontos a temetésen való részvétel, hiszen a temetési rítus segítségével külső keretek között van lehetőség lezárni a sokk szakaszát, és elbúcsúzni az elhunyttól. A rítus lehetővé teszi az érzelmek kimutatását, amihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sírás.

Tudatosulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A temetés utáni időszak a gyász legnehezebb időszaka. Míg korábban a tennivalók feladatokkal látták el a gyászolót, addig ezután csak az elhunyt hiányával való szembesülés marad. Az érzelmek és a gondolkodás is kavalkádszerűen nyilvánulhatnak meg. A hozzátartozó magatartására és másokkal fenntartott kapcsolataira is sok esetben ambivalencia jellemző. A gyász kezdeti időszakában gyakran jelennek meg testi tünetek is (torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet stb.).

Átdolgozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eddigi fájdalmas emlékképek után egyre több lesz a szép emlék is. A csapongó gondolatok helyét pedig egyre inkább a tudatosság váltja fel. A gyászoló gondolatainak középpontjában ugyan még mindig az elhunyt áll, a tünetek intenzitása csökken. A tudatosulás és átdolgozás időszaka általában hónapokig is eltart. Az évfordulók (születésnap, névnap), ünnepek azonban újra felerősíthetik a negatív érzelmeket.

Adaptáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az adaptációs szakasz jellemzője, hogy a korábbi befelé fordulás mellett, a gyászoló egyre inkább képes kifelé fordulni. Az elhunyttal kapcsolatos élmények úgy élnek tovább a hozzátartozó életében, hogy emellett képes már reális döntések meghozatalára, saját életének irányítására és céljainak megvalósítására. A korábbi társas kapcsolatok új erőre kapnak, és a gyászoló már bűntudat nélkül képes örülni az élet szépségeinek.

A normál gyász változatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fent leírt folyamatok általánosságban mutatják be a normál gyász különböző stádiumait. A körülmények azonban sok esetben módosíthatják ezt a folyamatot.

Nemi különbségek a gyászban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nők rendszerint erősebben élik át a szomorúságot és a bűntudatot, a férfiak pedig gyakrabban szorongnak és éreznek dühöt. A nők általában keresik az emberi kapcsolatokat, fontos számukra az, hogy a gyásszal kapcsolatos érzelmeikről beszélhessenek. A férfiak leggyakrabban magányosan gyászolnak, illetve a nemi szerepeknek megfelelően úgy érzik, erősnek kell maradniuk a nehéz időszakban is, hogy a családot összetarthassák.

A gyászoló gyermek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csecsemőknél még nem alakul ki haláltudat, viszont az óvodás és iskoláskorú gyerekek már képesek különbséget tenni élet és halál között. A gyermekek számára egy közvetlen hozzátartozó (szülő) elvesztése amellett, hogy erős érzelmi megrázkódtatást jelent, sokkal erősebb egzisztenciális félelmet vált ki, hiszen önmaga képtelen saját magáról gondoskodni. Kisgyermekeknél gyakran találkozunk regresszióval, vagyis a korábban már szobatisztává vált gyermek újra nem használja a vécét. Iskolás korban szorongás, szomorúság, a teljesítmény romlása jellemző. A serdülőknél gyakorivá válhat a csavargás, bűnözői magatartás.

A gyermekhalál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyermekhalál miatti gyász, a perinatális gyász nagyon sok sajátossággal bír. Egy gyermek elvesztése az egész családnak nagy megrázkódtatást jelent, de a fájdalom rendszerint az édesanyát sújtja legkomolyabban, aki nagyon gyakran vádolja saját magát a történtekért. A gyermeküket elvesztő anyák fele nem kíván újabb terhességet vállalni, sokan sterilizáltatják magukat. Ugyanakkor egy újabb gyerek gyors vállalása is elhamarkodott döntésnek számít. Bár egy gyermek halála fokozhatja az összetartozás élményét, nagyon nagy számú a gyermeküket elvesztő párok válási aránya.

Az öngyilkossággal kapcsolatos gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az öngyilkosság különös sajátságokat hordoz magán, aminek következtében rendszerint intenzívebb a gyász, illetve a hozzátartozókban erősebben előkerül az az érzés, hogy a halott elárulta és visszautasította az illetőt. A történtek miatt a bűntudat nagyon erősen jelen van, és gyakran saját magukat okolják az esetért.

A gyilkossággal kapcsolatos gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ilyen esetekben nagyon erős az az érzelmi teher, amit a visszamaradottaknak hordozniuk kell. Gyakoriak a rémálmok. A gyászolók nagyon erős dühöt éreznek a gyilkossal szemben. Képesek rendkívüli energiákat felölni, hogy a gyilkos előkerüljön, és büntetését megkapja, ami lehetőleg halál legyen. A gyilkos büntetése sok esetben csökkentheti a traumát. Ha családon belüli gyilkosságról van szó, az a kapcsolatok teljes felborulását eredményezi.

A komplikált gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyász folyamata bármelyik szakaszban bármikor megakadhat, felborulhat, módosulhat. A szakirodalmak korábban a gyászfeldolgozás zavaraira használt patológiás, „kóros” jelzők erősen stigmatizálják a gyászolót, ezért Pilling János már „komplikált” gyászról beszél. A komplikált gyász időtartamát tekintve beszélhetünk krónikus vagy késleltetett gyászról; az intenzitást nézve pedig bagatellizáló, illetve hipertrofikus gyászról.

Krónikus gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok esetben évekig tartó gyászolásról van szó, amit folyamatos szorongás, sírás és a társas kapcsolatok beszűkülése jellemez. Szélsőséges formája a mumifikáció. A gyászoló igyekszik hozzátartozóját „életben tartani”. A halál tényét ignorálja, és életét úgy éli, mintha a halott még mindig élne. Ezekben az esetekben azonban a hátramaradott életét nem önmaga, hanem a halott irányítja. A mumifikáció leggyakoribb példái: étkezéseknél éveken át megterítenek az elhunytnak is, annak szobáját érintetlenül hagyják, belső párbeszédet folytatnak vele.

Késleltetett gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyász „normális” jegyei abszolút hiányoznak vagy le vannak gátolva. A pszichoszomatikus betegségek gyakoriak lesznek. A gyász szokványos lefolyásának megindulást egy újabb veszteség kezdete jelentheti (munkahelyről való elbocsátás, párkapcsolati probléma).

Bagatellizáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leginkább akkor alakul ki, ha a visszamaradottat ambivalens érzelmek kötik a halotthoz. Eleinte nagy megkönnyebbülést éreznek, melyből a levertség és lehangoltság teljesen hiányzik, és az illető megpróbál úgy élni, mintha „semmi nem történt volna”. A tagadás mögött azonban sokszor bűntudat és harag áll, aminek következménye pszichoszomatikus tünetek megjelenése lehet.

Hipertrofikus gyász[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általában hirtelen halál (gyilkosság, baleset) bekövetkezése után jelentkezik ez a túlzott mélységű, szokatlanul erőteljes gyász, ami nagyon gyakran sokáig elhúzódik.

A gyászolók segítésének lehetőségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai világban a legtöbb ember kórházban hal meg, így a látogatók csak a látogatási idő alatt lehetnek a haldoklóval. Legtöbb esetben a halál pillanatakor a hozzátartozók közül senki nincs a kórházban, ami erős bűntudatot válthat ki. A halál hírét sok esetben személytelenül közlik, illetve gyakran előfordul, hogy a visszamaradottaknak nincs lehetőségük megnézni az elhunytat. Mindezek mellett napjaink társadalma úgy próbál segíteni a gyászolónak, hogy az minél hamarabb „túl legyen rajta”. Sokszor a rokonok is csak üres közhelyekkel tudnak vigasztalni.

A gyászolónak nagyon sok esetben szüksége van külső segítségnyújtásra, hogy a krízist át tudja élni. A gyász feldolgozásához a segítségnyújtásnak többféle formája is ismert az önsegítéstől (egyéni önsegítés, önsegítő csoportok) kezdve a fél-professzionális segítségnyújtáson át (telefonos lelkisegély-szolgálat, interneten elérhető anyagok) a professzionális segítségnyújtásig (pszichoterápia, egyházi segítségnyújtás).

A gyászmunka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyászmunka folyamata, annak a gyászreakciónak a lelki feldolgozása, amely a szeretteink halálát követi. A veszteség következtében érzett fájdalmat, szenvedést, bánatot fel kell dolgozni. A holttest szertartásos eltemetése, a búcsúszertartás, a szeretett ember elsiratása, a távozó egzisztencia értékeinek szétosztása, vagy a gyászidő betartása mind-mind az emberi elmúlás méltóságát ápolják és az élők belenyugvását segítik elő. [1]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]