Groisz Gusztáv (politikus)

Groisz Gusztáv
Portréja a Vasárnapi Ujság 1898. évi 22. számából.
Született	1811. március 20. Kolozsvár
Elhunyt	1874. április 7. (63 évesen) Kolozsvár
Állampolgársága	magyar
Gyermekei	Groisz Gusztáv
Foglalkozása	politikus
Tisztsége	az osztrák Birodalmi Tanács képviselőházának tagja (1863–1865) magyarországi parlamenti képviselő (1872. szeptember 10. – 1874. április 7.)
Sírhelye	Házsongárdi temető
A Wikimédia Commons tartalmaz Groisz Gusztáv témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A KAC becsületbírósága 1890-ben, Kolozsvár (balról jobbra, ülnek: Albach Géza, dr. Haller Károly, Girsik János, br. Josika Lajos, br. Josika Gábor, Szigethy Miklós, Haller Rezső; állnak, első sor: gr. Lázár István, dr. Groisz Gusztáv, gr. Béldi Ákos, Concha Győző, Inczédy Sámuel, Gyarmathy Miklós, Deáky Albert; második sor: Kővári Mihály, Matskási Pál, Héczei Lajos, Varró László, gr. Esterházy Kálmán, dr. Baintner Hugó, dr. Felméri Lajos. 1890

Állnak (balról jobbra): Gámán Zsigmond. Groisz Gusztáv, Kiss Sándor (igazgató) Ülnek (balról jobbra): Sigmond Dezső (alelnök), Finály Henrik (elnök), Korbuly Bogdán, Albach Géza

Groisz Gusztáv (Kolozsvár, 1811. március 20. – Kolozsvár, 1874. április 7.) konzervatív politikus, Kolozsvár főbírája 1847–1849 között, Groisz Gusztáv jogász apja.

Életpályája

A középiskola elvégzése után jogi tanulmányokat folytatott a kolozsvári római katolikus líceumban. 1830-tól az erdélyi királyi főkormányszéknél viselt hivatalt, majd 1837-ben Kolozsvár főjegyzőjévé választották.

1847-től 1849 végéig a város főbírói tisztét töltötte be. 1848 novemberére Erdély egyre nagyobb területe állt osztrák katonai kormányzás alatt, az ellenséges haderő Kolozsvárt is több irányból fenyegette. Miután a város védelmére kirendelt 51. kolozsvári gyalogezred parancsnoka, Baldacci Manó tábornok elrendelte Kolozsvár kiürítését, a város közgyűlése a feladás mellett döntött. Az erről szóló szerződés aláírására Mikó Imre és Groisz Gusztáv, illetve Puchner tábornok között került sor november 17-én. A város így mentesült a fosztogatástól, viszont 210 000 pengőforint hadisarcot kellett fizetnie.

1850-től 1861-ig kerületi főnök volt Marosvásárhelyt, Nagyszebenben, Szilágysomlyón. Az erdélyi királyi főkormányszék reaktiválásakor tanácsossá és csakhamar alelnökké nevezték ki, s annak feloszlatásakor beosztották a belügyminisztériumba, ahol 1872-ben helyettes államtitkár volt. 1848 előtt két ízben képviselte Kolozsvárt az erdélyi országgyűlésen. 1872-ben pedig Szászsebes országgyűlési képviselőjének választották. Tevékeny tagja volt az Erdélyi Római Katolikus Státusnak.

Érdemeiért a császár a Ferenc József-renddel és a Lipót-rend kis keresztjével tüntette ki; a forradalom leverése után passzív ellenállásba vonult erdélyi magyarság többsége azonban megvetette és árulónak tekintette.

Források

• Egyed Ákos: Erdély magyarsága az önkényuralom korában (1849-1867). Korunk, (1997. január)
• Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről I. Pest: Emich. 1867.  
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái III. (Fa–Gwóth). Budapest: Hornyánszky. 1894.