Gaspare Spontini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gaspare Spontini
Gaspare Spontini.jpg
Életrajzi adatok
Születési név Gaspare Luigi Pacifico Spontini
Született Maiolati,
1774. november 14.
Elhunyt Maiolati,
1851. január 24. (76 évesen)
Pályafutás
Műfajok opera
Tevékenység zeneszerző

Gaspare Lugi Pacifico Spontini (Maiolati, 1774. november 14.Maiolati, 1851. január 24.) Franciaországban működött olasz zeneszerző, a francia nagyopera egyik legjelentősebb mestere, a wagneri zenedráma egyik előhírnöke.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zeneszerző szegény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei, Giambattista Spontini és Teresa Guadagnin, földművesek voltak és összesen öt gyermekük született. Gasparo a család második szülöttje volt. Két fivéréhez hasonlóan őt is papi pályára szánták, ezért még kiskorában nagybátyjára, Giuseppe Spontinire bízták. Giuseppe papként tevékenykedett Jesiben, Gasparo az itteni papi szemináriumban kezdte meg egyházi tanulmányait. Zenére először a szeminárium orgonistái (Menghini és Vincenzo Ciuffalotti) oktatták, akik hamar felismerték tehetségét. Végül Giambattista is belátta, hogy fia nem való papnak, és beleegyezett, hogy Gasparo a nápolyi Conservatorio di Sta Maria della Pieta dei Turchini növendéke legyen. Itt a későbbi zeneszerző Nicola Sala (1713–1801) és Giacomo Tritto (1733–1824) tanítványa lett. Egyes források szerint apja nem önszántából vette ki fiát a papneveldéből: voltak, akik azt beszélték, hogy a fiú megszökött a szemináriumból, de előkerültek olyan dokumentumok is, amik azt látszanak bizonyítani, hogy sorozatos fegyelmezetlenségei miatt tanácsolták el.

1795-ben Spontini megszakította tanulmányait. Elhagyta Nápolyt és Rómában, Palermóban, Firenzében és Velencében próbált pártfogókat találni. Ekkor már rendszeresen komponált, és jó pár új zenedarab volt a kéziratai között. Rómában egy Sigismondi vagy Sismondi nevű mecénás tetszését nagyon megnyerték a fiatal zeneszerzői művei, ezért megbízást adott neki egy, a karneváli szezon alkalmából bemutatandó opera megkomponálására. 1796-ban, a Teatro della Pallacordában bemuatott Li puntigli delle donne (Az asszonyi csökönyösség) hatalmas sikert aratott, és hamarosan színre került Velencében és Firenzében is.

Spontini anyagi helyzetén jelentősen javított első operájának sikere és Sigismondi pártfogása. A Li puntigli della donnával elnyerte Domenico Cimarosa és Niccolò Piccinni támogatását, de ami ennél is fontosabb: lehetősége nyílt rá, hogy visszatérjen Nápolyba és folytassa tanulmányait. Alig telt el két év, és 1798-ban már egy újabb Spontini operabemutatóra került sor: a római Teatro Nouvóban színre vitték L’eroismo ridicolót (Nevetséges hősködés), amelynek a szövegkönyvét Domenico Piccinni, a híres zeneszerző bátyja írta.

Spontini 1800-ban Cimarosa utódja lett a palermói hercegi udvarban. 1803-ban Párizsba költözött, ahol Rémusat gróf házában kapott állást. A gróf jó viszonyban volt Joséphne Rose Tascher de La Pagerie-vel, Napóleon későbbi feleségével. Párizsban Spontini hamar nagy népszerűségre tett szert: egymás után mutatták be új, és Itáliában már korábban bemutatott operáit. A Theâtre italienben nagy sikert aratott a La finta filosofa, majd 1804 februárjában színre került a Milton, és ugyanezen év novemberében a La Vestale (A vesztaszűz).

1805-ben Napóleon udvari zeneszerzője, valamint a császárné udvari karmestere lett. 1809-ben, bizonyára Napóleon sugallatára, írta a Fernando Cortez című művét, amelyet szintén a Nagyoperában mutattak be, akárcsak a La Vestalét. Mivel művei kedvező visszhangot váltottak ki, Spontinit hamarosan mesés tiszteletdíjakkal és elismerésekkel halmozták el. A La Vestale című opera a kritikusok lesújtó véleménye ellenére elnyerte a Napóleon által alapított nagyoperai díjat. A zeneszerzőt tagjává választott a Francia Akadémia. Spontoni egy ideig Theâtre Italien de l’Odéon karmestere volt, majd a főzeneigazgatója lett.

1811-ben megnősült. Egy neves zongora- és hárfakészítő, Jean-Baptiste Érard lányát, Marie-Cathérine-Céleste Erardot (1790–1867?) vezette oltár elé. Nem születtek közös gyermekeik, de Spontini odaadó társat, művészetének inspirálóját találta meg feleségében. A házaspár sokat jótékonykodott: Jesiben és Maiolatiban is több karitatív szervezetet létesítettek. Maiolitban egy parkot építettek, amelynek közepére egy, a művészetek dicsőségét hirdető templomot terveztek, de végül 1858-ban egy impozáns Szűz Mária szobrot állítottak fel a parkban a templom helyett. A szobor felavatását Carlo Luigi Morichini bíboros végezte, aki bejelentette, hogy a pápa a házaspárnak, karitatív tevékenységük elismeréseként, a San Andrea gróf és grófnő címet adományozza.

Napóleon és Joséphine válásakor Spontini a háttérbe vonult. Viszonya a császárral visszafogottá vált, valószínűleg ennek köszönhető, hogy udvari zeneszerzői posztjában XVIII. Lajos is megerősítette. 1820-ban aztán a zeneszerző elhagyta Párizst és Berlinbe utazott, III. Frigyes Vilmos porosz király meghívásának eleget téve. Frigyes Vilmos Párizsban megtekintette Spontini több operájának az előadását, és már évekkel azelőtt elhatározta, hogy meghívja Poroszországba a zeneszerzőt. Azt szerette volna ezzel elérni, hogy a nagyoperai stílus a német színpadokon is gyökeret verjen.

Berlinben Spontini az opera első karmestere, valamint a porosz színházak országos főfelügyelője, általános zeneigazgatója lett. Ezt a posztot 1841-ig töltötte be. Poroszországban is számtalan elismeréssel halmozták el: a Hallei Egyetem díszdoktorává avatta és a Porosz Akadémia is a tagjai közé választotta. Mindeközben a zeneszerző gyakran utazott külföldre is: állandó angliai és olaszországi meghívásoknak kellett eleget tennie, majd ismét hosszabb időt töltött Párizsban. III. Frigyes Vilmos halála után egy rossz németséggel tett kijelentése miatt felségsértéssel vádolták és kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, megfosztották állami állásától is. IV. Frigyes Vilmos azonban megkegyelmezett neki: szolgálatiért állandó nyugdíjat ajánlott neki, az országos színházak felett gyakorolt főfelügyelői poszt megtartásával. Spontini azonban nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot: Angliát és Franciaországot is érintő körutazást tett, majd Itáliában telepedett le.

1844-ben Drezdában is bemutatták a La Vestale című operáját. Ekkor a zeneszerző a szász fővárosba utazott, ahol megismerkedett az ez idő tájt a városban tevékenykedő Richard Wagnerrel. Kapcsolatuk kölcsönös tiszteletté alakult. Spontini azonban hamar elhagyta a Drezdát. Távozásában szerepet játszhatott rossz egészségügyi állapota, de a személyét és művészetét ért kritikák is, valamint az, hogy az ő korábbi posztját a nagy rivális, Giacomo Meyerbeer foglalta el. Egy-egy felkérésnek eleget téve ezután is szívesen fellépett német színházakban: elvezényelte egy-egy művét, esetleg megtekintette egy operájának német városokban lezajló ősbemutatóját.

Utolsó éveit Itáliában töltötte, ahol sokat fáradozott az egyházzene megreformálásáért. 1847-ben azonban IX. Pius pápa nem őt bízta meg a tervezett rendelet kibocsátásával, ezért 1850-ben visszaköltözött szülővárosába, ahol egy évvel később meghalt. Végakaratának megfelelően azonban Jesiben, a San Giovanni-székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Felesége, férje halála után, tovább folytatta karitatív tevékenységét és sokat tett férje emlékének megőrzésért. Maiolatit 1939 óta hivatalosan Maiojalti Spontininek hívják, és egy múzeum ápolja a város két legnagyobb szülöttjének, Pergolesinek és Spontininek az emlékét.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Spontini Meyerbeer mellett a francia grande opera legelismertebb és legjelentősebb képviselője volt. Korai művei azonban még Gluck, Piccinni és Cimarosa hatása alatt születtek. Zenéjében egyesítette az olasz dallamosságot és a francia eleganciát. Művészetének fő jellegzetessége a markáns, dekoratív és telt hangszerelés. A zenekart az addigi kísérő funkciójától megszabadítva, az előadások meghatározó tényezőjévé emelte. Kibővítette a zenekar létszámát, újfajta hangszereléskombinációkat és elhelyezéseket próbált ki. Olykor a kulisszák mögé is helyezett zenészeket, ezzel elsőként teremtette meg a színpadi távolság és tér illúzióját. A látványosan megnövelt létszámú zenekar persze átütőbb énekhangot követelt meg. Spontini megkövetelte a szólóénekesektől, hogy stílusuk mellett technikájukban is legyenek heroikusak, ha szerepük azt kívánja meg. Ezért szép dallamokat felvonultató, drámaian igen hatásos tenor szerepeinek csak a legerőteljesebb hangú énekesek felelnek meg. Talán részben ennek köszönhető, hogy ma már nem nagyon játsszák operáit. Operái mellett egyházzenei kompozíciói és kórusművei érdemelnek említést.

A ma a leggyakrabban játszott műve a La Vestale. Az opera Gluckot követte azzal, hogy monumentalitását szerény eszközökkel érte el, egyesítve azt a kifinomult, funkcionális hangszereléssel és az itáliai énekideállal. Spontini a folyamatos átmenetekkel és zárt drámai cselekményegységek felépítésével már kezdett letérni a zárt számokból álló opera útjáról. Ez a törekvés még látványosabban jelentkezett a La Vestale után két évvel, 1809-ben bemutatott Fernando Cortezben, valamint az 1819-es Olimpie-ben.

A mai operahallgatók érdeklődését felkeltheti még a szerző 1829-ben bemutatott, Agnes von Hohenstaufen című operája is. A darab a porosz herceg esküvőjének az alkalmából íródott. A mű már egyértelműen a francia grand opera előfutára, de ugyanakkor a német romantikus zenedrámához is kapcsolódik. Spontini egyedi zenét írt a librettóhoz, kromatikus harmóniákkal, különös hangszereléssel (a fafúvósokat például orgona utánzásra használta) és olyan kórus részletekkel, amelyek Berliozra mutatnak előre. Az operát szerzője többször átdolgozta, ami végleges formáját így csak 1837-ben nyerte el.

Operáinak listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cím Műfaji megjelölés Felvonások száma A szövegkönyv írója Az ősbemutató dátuma Az ősbemutató helye
Li puntigli delle donne farsetta per musica kettő   1796-os karnevál Róma, Pallacorda di firenze
Adelina Senese o sia l'Amore secreto dramma giocoso kettő Giovanni Bertati 1797. október 10. Velence, Teatro S. Samuele
Il finto pittore       1797/1798; 1800 (többször átdolgozva) Róma (?); Palermo, Teatro S. Cecilia
L’eroismo ridicolo farsa per musica egy Domenico Piccinni 1798-as karnevál Nápoly, Teatro Nuovo sopra Toledo
Il Teseo riconosciuto dramma per musica kettő Cosimo Giotti 1798. május 22. Firenze, Regio Teatro degli Intrepidi
La finta filosofa commedia per musica kettő Domenico Piccinni 1799. július 1. Nápoly, Teatro Nuovo
La fuga in maschera kettő G. Palomba 1800-as karnevál Nápoly, Teatro Nuovo
I quadri parlanti melodramma buffo     1800 Palermo, Teatro S. Cecilia
Gli Elisi delusi melodramma buffo kettő M. Monti 1800. augusztus 28. Palermó, Teatro S. Cecilia
Gli amanti in cimento, o sia Il geloso audace dramma per musica kettő Giovanni Bertati 1801. november 3. Róma, Teatro Valle
Le metamorfosi di Pasquale, o sia Tutto è illusione nel mondo farsa giocoso per musica egy Giuseppe Foppa 1802-es karnevál Velence, Teatro Giustiniani in S. Moisè
La petite maison opéra comique három Joseph Marie Armand Michel Dieulafoy and N. Gersin 1804. május 12. Párizs, Opéra-Comique, Théâtre Feydeau
Milton fait historique egy Victor-Joseph Étienne de Jouy és Joseph Marie Armand Michel Dieulafoy 1804. november 27. Párizs, Opéra Comique, Salle Favart
Julie, ou Le pot de fleurs comédie en prose, mêlée de chants egy Antoine Gabriel Jars 1805. március 12. Párizs, Opéra Comique, Salle Favart
La vestale tragédie lyrique három Victor-Joseph Étienne de Jouy, Johann Joachim Winckelmann Monumenti antichi inediti, (1767) című műve nyomán 1807. december 15. December (francia nyelven); 1824. december 24. (olaszué) Párizs, Opéra (francia verzió); Milánó, Teatro alla Scala (olasz verzió)
Fernand Cortez ou La conquête de Mexique; négy verzió: Fernand Cortez oder Die Eroberung von Mexiko opéra három Victor-Joseph Etienne de Jouy and Joseph-Alphonse d'Esménard, Alexis Piron műve nyomán; második verzió: a liberettót átdolgozta Victor-Joseph Etienne de Jouy; harmadik verzió: a liberttót átdolgozta Emmanuel Théaulon; negyedik verzió: a librettót átdolgozta K. von Lichtenstein 1809. november 28.; második verzió: 1817. május 28.; harmadik verzió: 1824. április 6.; negyedik verzió: 1832. február 26. Párizs, Opéra (az 1. és 2. verziót is itt mutatták be) ; Berlin, Königliches Opernhaus (a 3. és a 4. verzió bemutatója)
Pélage, ou Le roi et la paix opéra kettő Victor-Joseph Etienne de Jouy 1814. augusztus 23. Párizs, Opéra
Les dieux rivaux, ou Les fêtes de Cythère; (Más szerzőkkel közösen: Rudolphe Kreutzer, L.-L. Loiseau de Persius és Henri Montan Berton) opéra-ballet egy Joseph Marie Armand Michel Dieulafoy és Charles Brifaut 1816. június 21. Párizs, Opéra
Olimpie; a 2. verzió címe: Olimpia; majd a harmadik verzióé megint: Olimpie tragédie lyrique három Joseph Marie Armand Michel Dieulafoy and Charles Brifaut, Voltaire nyomán; második verzió: a szövegkönyvet átdolgozta E. T. A. Hoffmann 1819. december 22.; második verzió: 1821. május 14.; harmadik verzió: 1826. február 28. Párizs, Opéra; Berlin, Königliches Opernhaus (második verzió); Párizs, Opéra (harmadik verzió)
Nurmahal, oder das Rosenfest von Caschmir lyrisches drama mit ballet kettő Carl Alexander Herklots, T. Moore, Lalla Rookh című műve nyomán 1822. május 27. Berlin, Königliches Opernhaus
Alcidor zauberoper mit ballet három Marie-Emmanuel-Guillaume Théaulon de Lambert és C. Nutty, after Rochon de Chabannes; németre fordította: Carl Alexander Herklots 1825. május 23. Berlin, Königliches Opernhaus
Agnes von Hohenstaufen lyrisches drama kettő Ernst Raupach 1827. május 28. Berlin, Königliches Opernhaus

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Matthew Boyden: Az opera kézikönyve, Park könyvkiadó, Bp., 2009, 126-127. o.
  • Winkler Gábor: Barangolás az operák világában III., Tudomány kiadó, Bp., 2005, 2385-2387. o.
  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban II. 1800-tól napjainkig, Springer, Bp., 1996, 507., 540. o.