Günter Guillaume

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Günter Guillaume
Bundesarchiv B 145 Bild-F042453-0011, Niedersachsen, Brandt im Wahlkampf.jpg
Guillaume (jobb oldalon) Willy Brandttal a 1974-es választási harc közben Alsó-Szászországban
Születéskori neve Günter Bröhl
Született Berlin
1927. február 1.
Elhunyt Eggersdorf, Németország
1995. április 10. (68 évesen)
Nemzetisége német
Foglalkozása hírszerzőtiszt

Günter Guillaume (* Berlin, 1927. február 1. – Eggersdorf (Brandenburg), 1995. április 10.) a Stasi (Ministerium für Staatssicherheitz, rövidítve MfS)) hírszerzőtisztje volt. A nyugatnémet Bundeskanzleramtban, a kancellári hivatalban, kémkedett.

A Guillaume-affér névadója lett, ami a leghíresebb kémeset az Nyugat-Németország történelmében. 1972-től Willy Brandt kancellár személyes referense volt. Brandt többet között a kémügy következményei miatt visszalépett.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Gyerekkora

1927-ben született, és Günter Bröhl név alatt nőtt fel. Apja zenész volt. 1944-től 1945-ig légvédelmi kisegítő szolgálatos volt a második világháborúban. 1944-ben a Hitlerjugend tagjaként az NSDAP tagja lett, írta meg a Berliner Zeitung 2007-ben Götz Alyra történészre hivatkozva. Amikor 1945-ben a háború után visszatért Berlinbe, először fényképészként dolgozott.

[szerkesztés] Felvétele a Stasiba és áttelepülése Nyugat-Németországba

Az MfS Felderítési Főigazgatása (ma a Deutsche Bahn használja az épületet)

1950-ban szerkesztő lett a kelet-berlini Verlag Volk und Welt nevű kiadónál.[1] 1950 és 1956 között a Stasi toborozta és képezte ki konspiratív feladatokra az NSZK-ban. 1951-ben feleségül vette a titkárnő Christel Boomot, aki szintén ügynöktanonc volt. 1952-ben Guillaume belépett a Németország Szocialista Egységpártjába (SED, magyarul NSZEP).

1956-ban az MfS Hauptverwaltung Aufklärung (HVA) („Felderítési Főigazgatás”) megbízása szerint áttelepült a nyugatnémet Frankfurt am Mainba, ahol a Boom am Dom nevű kávéházat üzemeltette. Azzal az ürüggyel utazott be az NSZK-ba, hogy menekült. Keletnémet állampolgárként a hivatalos státusza Offizier im besonderen Einsatz (OibE) („Különleges bevetési tiszt”).

1957 április 8-án született fia Pierre Guillaume, aki ma újságíró és szerző.

[szerkesztés] SPD-tagsága

Az SPD emblémája
Az Stasi emblémája

Nyugat-Németország szociáldemokrata pártja, az SPD a kezdetektől a Stasi figyelmének középpontjában állt. 1957-ben Guillaume belépett az SPD-be. A felesége lánykori nevén titkárnő lett az SPD dél-hesseni pártirodájában.

1964-től Guillaume főállásban dolgozott a pártnak. Először a frankfurti alkörzet ügyvezetője volt. Itt nagy hasznot hajtott a párt konzervatív szárnyának. 1968-ban beválasztották a városi parlamentbe, a frakció vezetője lett. A következő évben Guillaume irányította Georg Leber közlekedési miniszter választási kampányát frankfurti választókerületében. Szervezőtehetségével sok szavazatot szerzett a miniszternek. Végül Leber közvetítette Guillaume-t a Kanzleramtba, ahol a „Közgazdagsági, Pénzügyi és Szociálpolitikai Osztályban” dolgozott 1970-től. Itt idővel megszerezte felettesei bizalmát. 1972-ben a szorgalma és szervezőtehetsége lévén a kancellár személyes titkára lett magánügyekben. Ebben a pozícióban hozzáférhetőek voltak számára titkos akták és bizalmas beszélgetésekben is részt vehetett. Ezenfelül betekintést kapott Brandt magánéletébe is. Guillaume a kancellár legközelebbi köréhez tartozott, sőt nyaralni is elkísérte. Feladata volt például Brandt[2] napi pártprogramjának és pártlevelezésének megszervezése.

[szerkesztés] A Guillaume-affér

[szerkesztés] A házaspár leleplezése és elítélése

A nyugatnémet biztonsági szolgálatnak 1973 közepétől megvoltak a gyanújelei a Guillaume házaspár ellen. Mégis egy egész év múlt el, mielőtt letartóztatták.

Az 1950-es években a Stasi rejtjelezett születésnapi táviratokat küldött az ügynökeinek nyugatra, így a Guillaume-házaspárnak is. 1956. február 1-jén rövidhullámon küldtek üdvözletet „Georgnak“, október 6-án „Chr.-nek“ és 1957 áprilisa közepén az volt az üzenet, hogy Glückwunsch zum zweiten Mann! („Jókívánság a második férfihez!”), ami a fia születésére vonatkozott. A hírszolgálatnak (Bundesnachrichtendienst, BND) sikerült, azokat dekódolni, miután archiválták.

1973 februárjában a kölni „Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal” (Bundesamt für Verfassungsschutz) magas rangú hivatalnoka, Heinrich Schroegge három ügynökesettel is foglalkozott, amiből mindegyikben felbukkant Guillaume neve. Egy kollégájától hallott a 17 éves rádiótávközlésről. Schroegge felülvizsgálta az adatokat és megtalálta a kapcsolatot Guillaume-mel. A születési dátumok alapján sikerült azonosítani Guillaume-éket és megerősíteni a kémgyanút. Schoegge jelentést tett, és erre megbízást kapott, hogy titokban figyelje meg a házaspárt, mivel ekkoriban még túl gyenge volt a rendelkezésre álló tárgyi bizonyíték.

Az alkotmányvédelem elnöke, Günther Nollau, 1973. május 29-én először hozta szóba a kémgyanút az akkori belügyminiszter Genschernek.[3] Ezután Genscher tájékoztatta a kancellárt. Nollau azt kérte, hogy Guillaume még maradjon a pozíciójában. Így meg tudták figyelni, anyagot gyűjteni és megtudni, hogy mekkora mértékű az árulás. Brandt egyetértett és csak Reinhard Wilkét, az iroda vezetőjét, meg Horst Grabertet, a kancellári hivatal elnökét, tájékoztatta. Sem a legközelebbi tanácsadóját, Egon Bahrt,[4] sem Horst Ehmket,[5] Guillaum alkalmazóját, nem informálta. A hosszú vizsgálat miatt Guillaume még sokáig maradt Brandt közvetlen közelségében, például 1973 júliusában még nyaralni ment vele Norvégiába.

1974. március 1-jén Nollau és Genscher felkereste a kancellárt. Nollau jelentést tett a vizsgálatokról. Azt a tájékoztatást adta, hogy Guillaume leleplezése a következő két vagy három hét alatt meg fog történni. Még mindig nem volt bíróság előtt használható bizonyíték, emiatt Nollau azt javasolta, hogy át kellene adni a gyűjtött anyagot a főállamügyésznek, hogy ő döntsön, indítható-e formális bírósági eljárás. Brandt alábecsülte az ügy kényességét és nem foglalkozott vele eléggé.[6] Még mindig nem távolította el Guillaume-t.

1974. április 25-én végül őrizetbe vették a házaspárt Bonnban. Ekkor Guillaume a következőket mondta

„ Ich bin Bürger der DDR und ihr Offizier. Respektieren Sie das! ”
– Az NDK polgára és tisztje vagyok. Ezt tartsák tiszteletben!

Ez a mondat később értékelhető és lényeges bírósági bizonyíték lett ellene. Ezután a teljes eljárás alatt hallgatott, mert nem engedték neki személyesen megbeszélni a dolgot Brandttal, akit személyesen nagyon érzékenyen érintett az ügy.

A leleplezés az úgynevezett Guilaume-affér kezdetét jelentette, ami egy mély belpolitikai krízist okozott és 1974. május 7-én Willy Brandt visszalépésével végződött. Brandt elvállalta a politikai felelősséget, de az valószínűleg nem volt az egyetlen ok lemondásakor. Az információk, amiket Guillaume átadott, biztonságilag nem voltak jelentősek. Schreiber szerint [7] Guillaume nem volt sikeres ügynök. A kb. 25 jelentéséből egyiket se elsőrangúként ítélték meg Kelet-Berlinben.

1974. június 6-án az ellenzék a parlamentben (Bundestag) indított egy vizsgálóbizottságot, ami súlyos hiányosságokat fedezett fel az ellenőrzési hivatalokon belül. 1975 decemberében Guillaume-t hazaárulás miatt 13 év börtönre ítélték, a feleségét 8 évre. Részben a rheinbachi börtönben, Észak-Rajna–Vesztfáliában ülte le a büntetést.

[szerkesztés] Az ügy politikai hatásai

Az NSZK állandó képviselete Kelet-Berlinben
Az NDK állandó képviselete megnyitása Bonnban

A Guillaume-ügy rövid idővel a Grundlagenvertrag („Alapszerződés”) megkötése után robbant ki. Az alapszerződés jelentette az első diplomáciai kapcsolatot a két német állam között. Brandt öt nappal a Ständige Vertretung der Bundesrepublik Deutschland bei der DDR („Az NSZK Állandó Képviselete az NDK-ban”) megnyitása után visszalépett.[8] A paradigmaváltást, mellyel Brandt állandó diplomáciai kapcsolatot létesített az NDK-val, hevesen vitatták, mert azzal erősödött az NDK státusza saját államként.

Az NDK kormányának hivatalos állásfoglalása szerint az enyhülési politika folyamán „lekapcsolták” Guillaume-t, bár ez nehezen hihető. Brandt bukása nem állt az NDK érdekében, mert előnyös volt számukra Brandt Ostpolitikja. Markus Wolf, aki 34 éven át vezette az MfS felderítési osztályát, balszerencsének látta Brandt lemondását.[9]

Brandt visszalépése után a két kormány kárlehatárolás céljában intenzív, de nem hivatalos dialógusba lépett. Az NSZK-t azzal a feltétellel érdekelte a továbbiakban az enyhülési politika, ha a hírszolgálatok tevékenysége bizonyos korlátokon belül marad.[10]

[szerkesztés] Brandt lemondása

Az SPD-n belül különböző politikus törekedtek Brandt visszaléptetésére. Végül Herbert Wehner, az SPD frakcióvezetője tanácsolta Brandtnak, hogy vonuljon vissza és állítólag Helmut Schmidtnek azt mondta, hogy „Helmut, Du musst das jetzt machen!” („Helmut, ezt most neked meg kell tenned!”). Schmidt késznek mutatkozott és 1974. május 16-án kancellár lett. Brandt még 1987-ig a párt elnöke maradt.

Brandt május 1-jén kapott egy levelet a „Szövetségi Bűnügyi Rendőrség” (Bundeskriminalamt, BKA) elnökétől, Horst Heroldtól. Az a dokumentum tartalmazta a biztonsági hivatalnok Guillaume elleni vizsgálatban lejegyzett kijelentéseit. Brandt magánéletéről szólt,[11] például az alkoholfogyasztásáról és szexuális kapcsolatáról.[12] Állítólag Guillaume nőket szervezett Brandtnak. Brandt környezetében attól féltek, hogy a következő választási harcban az ellenzék használni fogja ezt az anyagot, ami részben már ekkoriban megvolt a médiának. Ráadásul a kormány zsarolható lett volna az NDK által. Nyilvánvaló tény volt, hogy az SPD-nek nagyobb esélye volt új jelölttel nyerni a választást.

Május 5-én Brandt az SPD vezetés körében kihirdette a lemondását.[13] Utólagos felelősséget vállalt azért a döntésért, hogy nem korábban tartóztattatta le Guillaume-t.

Május 7-én drámai jelenet játszódott le a hírekben: A frakciógyűlésen Wehner egy nagy virágcsokort rakott le Brandt ülésére, a síró Egon Bahr kezeivel rejtette el az arcát.[14]

Nem tisztázott, hogy mely okból mondott le Brandt. A döntő információkat Brandt privát hagyatékában, az úgynevezett „Unkeler Bestandban” sejtik, ám Brandt maga zároltatta az anyagot a nyilvánosság számára.

[szerkesztés] Visszatérés az NDK-ba

[szerkesztés] Kitüntetése

1981-ben Guillaume-éket idő előtt engedték szabadon. Egy ügynökcsere folyamán visszatértek az NDK-ba. Günter Guillaume-t ott hivatalosan Kundschafter des Friedensként („A béke követe”) [15] tisztelték meg. Mindketten megkapták a Karl-Marx-Orden érdemrendet. Günter Guillaume-t Stasi ezredessé léptették elő, felesége, Christel Guillaume alezredes lett. Günter Guillaume azután gyakran sztárvendég volt a Stasi ügynökoktatásain. 1985. január 28-án a potsdami MfS Főiskola (Hochschule des Ministeriums für Staatssicherheit) a jogtudomány díszdoktorátusát (Doktor der Rechtswissenschaft ehrenhalber) adományozta Guillaume-nak.

[szerkesztés] Magánélet és családja

Guillaume a hazatérése napján kezdett egy titkos kapcsolatot az ápolónő Elke Bröhllel, aki szintén a Stasi számára dolgozott. Christel ezt megtudta és 1981. december 16-án elvált tőle. 1986-ban Guillaume feleségül vette a nála 15 évvel fiatalabb barátnőjét, majd felvette a családnevét, amit azután már nem változtatott meg. 1986 és 1988 nyilvánosságra hozta a Die Aussage („A vallomás”) címmel memoárjait. 1995. árpilis 10-én halt meg veserákban.

A fia, Pierre 1975-ben 18 évesen áttelepült egyedül az NDK-ba, miután letartóztatták a szüleit. Ott fotóriporter lett. 1988-ban a családjával együtt kérvényezte a kiutazást az NSZK-ba és megváltoztatta a nevét Pierre Boomra, mert a Stasi nem engedte meg, hogy a Guillaume név alatt nyugatra menjen. 2004-ben megjelent a Der fremde Vater („Az idegen apa”) című könyve, amiben kritikusan írt apjáról.

Christel Boom 2004. március 20-án szívbajban elhunyt.

[szerkesztés] Filmek

  • Doris Metz Schattenväter című dokumentumfilmjében [3][4] Matthias Brandt (* 1961. október 7-én Berlinben, színész és Willy Brandt legfiatalabb fia) és Pierre Boom mesélnek az emlékezeteiről az apjaira.
  • Oliver Storz Im Schatten der Macht („A hatalom árnyékában”) című játékfilmjében[5] Matthias Brandt játszott Guillaume szerepét. A film Brandt kancellár utolsó 14 napjáról szól. Részben képzelt a tartalam, mert néhány részlet nem rekonstruálható

[szerkesztés] Képek

Néhány fontos szerepet játszó személy:

  • A hannoveri pártkongresszuson 1973 áprilisában

  • Willy Brandt és Helmut Schmidt a pártkongresszuson

  • Herbert Wehner (bal oldalon) és Georg Leber a pártkongresszuson

  • Horst Ehmke (1973 decembere)

  • Hans-Dietrich Genscher (jobb oldalon) Horst Grabert államtitkárral (1974. február 15.)

  • Az SPD vezetőségi gyűlése 1974. május 7-én (jobb oldalon Egon Bahr) a lemondás után

  • Helmut Schmidt (állva) beszél Herbert Wehnerrel (1974. május 8.)

[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Lábjegyzek

  1. ↑ A Verlag Volk und Welt akkoriban Berlin legfontosabb nemzetközi és a város második legnagyobb szépirodalmi kiadója volt.
  2. ↑ Brandt egyszerre kancellár és az SPD vezetője volt.
  3. ↑ A liberális párthoz (FDP) tartozó Genscher 1969 és 1974 között belügyminiszter volt. 1974 után majdnem egyfolytában külügyminiszter és a kancellár helyettese volt 1992-ig.
  4. ↑ A 1969-es parlamenti választás után Bahr államtitkár lett a kancellári hivatalban és egyszerre az új SPD-kormány ügyvédje Berlinben. A 1972-es előrehozott parlamenti választás után, Bundesminister für besondere Aufgaben („Különleges feladatok minisztere” lett, ami egy tárca nélküli miniszteri poszt) Brandt kormányában. A legfontosabb és befolyásosabb tanácsadóijaihoz tartozott az Ostverträge (az új keleti politikával kapcsolatos szerződések) tekintetében.
  5. ↑ Az államjogász Horst Ehmke az 1969-es parlamenti választás után Brandt kormányában felváltotta Egon Bahrt tárca nélküli miniszterként és a kancellári hivatal elnöke lett. 1972 után két minisztérium elnöke lett. Brandt visszalépés után Ehmke is kilépett a kormányból
  6. ↑ Lásd: Reinhard Wilke az SPD pártújság online változatában Brandt 90. születésnapja alkalomból írott „Aus der "Froschpersepektive"” cimű cikke Vorwärts online
  7. ↑ Hermann Schreiber a Kanzlersturz – Warum Willy Brandt zurücktrat. című könyvben elbeszéli, hogy miért lépett vissza Brandt.
  8. ↑ Az NDK szuverenitása nem volt elismert, ezért nem használták a „nagykövet” fogalmát.
  9. ↑ Markus Wolf: Spionagechef im geheimen Krieg. Erinnerungen.
  10. ↑ Günter Gaus államtitkár: Protokoll über Vier-Augen-Gespräch mit dem DDR-Viezeaußenminister Kurt Nier am 23. Mai 1974 im DDR-Außenministerium in Ostberlin ([1]). Forrás: Bundeskanzleramt, VS-Registratur, Verhandlungen mit der DDR, 8. kötét
  11. ↑ Brandt életrajzában utána olvasható a „willy-brandt.de” honlapon [2] (németül)
  12. ↑ Brandt később azt mondta egy tv-interjúban, hogy „In Wahrheit war ich kaputt, aus Gründen, die gar nichts mit dem Vorgang zu tun hatten, um den es damals ging.” („Igazából tönkrementem olyan okokból, amik nem voltak kapcsolatban azzal a folyamattal, ami akkor aktuális volt.”) Lásd: Gregor Schöllgen Der Kanzler und sein Spion. című cikke a Die Zeit újságban (2003. szeptember 25.)
  13. ↑ A kézirásos lemondási levelet május hatodikára keltezte és 23:35 órakor átadta a kancellári hivatal elnökének, aki Gustav Heinemannak, a köztársaság elnökének adta tovább.
  14. ↑ Martin Rupps: Wider die Legendenbildung – Der Kanzlersturz im Kraftfeld der Troika.Frankfurter Hefte sorozatban (Das Thema: Politik und Emotion. rovat alatt megjelent)
  15. ↑ Ezzel a fogalommal akarta az NDK palástolni, hogy kémeket és ügynöket foglalkoztatott.

[szerkesztés] Irodalom

  • Eichner, Klaus; Schramm, Gotthold (kiadók). Kundschafter im Westen. Spitzenquellen der DDR-Aufklärung erinnern sich. Edition ost, Berlin. ISBN 3360010493 (2003) 
  • Guillaume, Günter. Die Aussage – Wie es wirklich war. Universitas, Tübingen. ISBN 3800412292 (1990) 
  • Schreiber, Hermann. Kanzlersturz – Warum Willy Brandt zurücktrat. Econ, München. ISBN 3430180546 (2003)  Könyvszemlék szerint (Die Zeit Tagesspiegel) a szerző nem tudja bizonyítni az állításait.
  • Boom, Pierre; Haase-Hindenberg, Gerhard. Der fremde Vater. Aufbau, Berlin. ISBN 3746621461 
  • Baring, Arnulf. Machtwechsel. Deutsche Verlags Anstalt. ISBN 3421060959 (1982) 
  • Brandt, Willy. Erinnerungen. Mit den „Notizen zum Fall G. UTB, Berlin-Frankfurt a. M.. ISBN 3548364977 (1994)  Brandt abban a szövegben azt vázolja, hogy Wehnerben látja a visszavonulása felelősét.
  • Schöllgen, Gregor. Willy Brandt. Die Biographie. Propyläen, Berlin. ISBN 3549071426 (2001) 
  • Wolf, Markus. Spionagechef im geheimen Krieg. Erinnerungen.. Econ & List, München. ISBN 3612264826 (1998) 

[szerkesztés] Külső hivatkozások

Német nyelven:

Ez a szócikk részben vagy egészben a Günter Guillaume című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. A fordítás eredetijének szerzőit az eredeti cikk laptörténete sorolja fel. Ez a szócikk részben vagy egészben a Guillaume-Affäre című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. A fordítás eredetijének szerzőit az eredeti cikk laptörténete sorolja fel.

A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=G%C3%BCnter_Guillaume&oldid=11211368”
Személyes eszközök
Névterek

Változók
Műveletek
Navigáció
Részvétel
Nyomtatás/exportálás
Eszközök
Más nyelveken