Fulko jeruzsálemi király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fulko
Melisende and Fulk of Jerusalem.jpg
Fulko és Melisenda

Titulusai Anjou grófja (11061129)
Maine grófja (11101126)
Jeruzsálem királya
Uralkodási ideje
1131 – 1143
Koronázása
1131. szeptember 14.; Jeruzsálem
Elődje II. Balduin
Utódja Melisenda és III. Balduin (társuralkodókként)
Életrajzi adatok
Teljes neve Foulque d'Anjou
Született 1089 vagy 1092
Elhunyt 1143. november 13.
Akkon
Nyughelye Szent Sír temploma; Jeruzsálem
Házastársa Ermengarde maine-i grófnő
Melisenda jeruzsálemi királynő
Gyermekei Matilda vagy Izabella grófnő
Szibilla grófnő
Gottfried gróf
Éliás gróf
III. Balduin király
Amalrik herceg
Édesapja IV. Fulko anjou-i gróf
Édesanyja Bertrade de Monfort

Fulko, Fulcho, vagy Fulk, néha ifjabb Fulko, az arabok között Fulk ibn Fulk (1089/1092Akkon, 1143. november 13.) Anjou grófja V. Fulko néven 1109-től 1129-ig, és Jeruzsálem társuralkodó királya I. Fulko néven 1131-től haláláig.

Anjou grófjaként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fulko 1089 és 1092 között született, IV. Fulko anjou-i gróf és Bertrade de Monfort fiaként. Édesanyja 1092-ben megszökött a férjétől, majd nemsokára bigámista házasságot kötött a francia királlyal, I. Fülöppel.

1106-ban a körülbelül húsz éves Fulko lett Anjou grófja, miután édesapja elhunyt. Eleinte nagy ellensége volt I. Henrik angol királynak, és lelkesen támogatta VI. Lajos francia királyt; ám amikor Henrik leányát, Matildát eljegyezte Fulko fia, Gottfried, Fulko kibékült az angol uralkodóval.

1110-ben Fulko feleségül vette Ermengarde maine-i grófnőt (? –1126), akitől négy gyermeke született:

Fulko 1120-ban csatlakozott egy, a Szentföldre tartó sereghez. Megismerkedett a Templomos Lovagrenddel, és jó barátságba került vezetőjükkel, Hugues de Payens-szel, akivel mellesleg bajtársak is voltak. Hazatérte után továbbra is szoros kapcsolatban állt a templomosokkal, évente két, a Szentföldön szolgáló lovag teljes ellátását finanszírozta saját pénzéből.

1128-ban II. Balduin jeruzsálemi király követséget küldött Franciaországba, hogy feleséget keressen legidősebb leányának és örökösének, Melisendának. II. Balduinnak négy leánya született, fia egy sem, így a király kénytelen volt elsőszülött leányát megtenni a Jeruzsálemi Királyság örökösének, ám mivel egy nő nem bírt volna a folyamatosan támadó szeldzsuk törökökkel, férjet keresett számára.

Hugues de Payens Fulkónál szállt meg, s ez elég volt ahhoz, hogy Fulko magára vonja a francia uralkodó figyelmét, aki így őt ajánlotta II. Balduinnak mint lehetséges férjjelöltet. A jeruzsálemi uralkodónak megtetszett az ötlet, mivel Fulko járt már a Szentföldön, ismerte az ottani viszonyokat, ráadásul gazdag volt, nemesi családból származott és remek kapcsolatai voltak. Fulko azonban csak azzal a kikötéssel fogadta el a király ajánlatát, hogy Balduin halála után ő és Melisenda társuralkodókként lépnek majd trónra. Balduin beleegyezett, Fulko pedig lemondott Anjou trónjáról fia javára, majd 1129 tavaszán előbb Akkonba, később Jeruzsálembe utazott.

Jeruzsálem királyaként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fulko és Melisenda 1129. június 2-án házasodtak össze, és egy évvel később megszületett első gyermekük, Balduin. Fulko pozíciója ekkor meggyengült, mivel a betegeskedő II. Balduin unokájára szerette volna hagyni a trónt, Melisenda régenskedése mellett. Végül azonban 1131-ben, halálos ágyán a király mégis Fulkót és leányát jelölte meg utódjaként.

A keresztes államok térképe

A házaspárt 1131. szeptember 14-én koronázták a királyság társuralkodóivá. Mindketten nagy népszerűségnek örvendtek; a hatalom azonban mégis teljes egészében Fulko kezében összpontosult, főleg a francia nemesség segítségével. Az északi keresztes államok, amelyek nem akarták elismerni Fulkót királynak, Aliz antiochiai fejedelemné, Pons tripoliszi őrgróf és II. Joscelin edesszai gróf vezetésével fellázadtak Fulko ellen. Aliz Melisenda idősebb húga volt, azonban II. Balduin száműzte őt, mivel a fejedelemné magának akarta megtartani Antiochia trónját, miután férje meghalt.
Apja eltávozta után Aliz megint régens akart lenni, s mivel nem tett hűségesküt sem Fulkónak, sem Melisendának, nem lehetett a király elleni árulással vádolni. Fulko végül magának követelte a régensséget, ám Aliz azt Antiochia várkapitányára ruházta, Fulko pedig beletörődött a helyzetbe, mert „szerette, ha szerették, márpedig a harcias Szentföldön az ilyen vágy gyengeségnek számított, főleg egy király esetében”.[1] Pons őrgróf és Fulko egy rövid kimenetelű csatában összecsaptak, ám végül békét kötöttek, Alizt pedig megint száműzték.

Családi válságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fulko és Melisenda viszonya a kezdetekben zökkenőmentesen alakult; Melisenda beletörődött abba, hogy férje irányítja az országot. A házaspár viszonya 1134 körül romlott meg, amikor Melisenda túl bensőséges kapcsolatba került unokatestvérével, Hugues de Puiset-vel, Jaffa grófjával. Hugues, vagy II. Hugó gyermekként Balduin király udvarában nevelkedett, és körülbelül annyi idős volt, mint Melisenda. A gróf népszerű ember volt, főleg azok körében, akik nem tekintették Fulkót a királyuknak. Bár Hugó házasember volt, Melisenda és Hugó valószínűleg viszonyt folytattak. Fulko, aki rajongott Melisendáért, féltékeny lett, és el akarta távolítani a grófot.
A királyi udvar két pártra oszlott: voltak, akik Melisendát és Hugót pártolták, mivel szerintük Hugónak joga volt a jeruzsálemi trónra II. Balduin unokaöccseként; míg mások azon a véleményen voltak, hogy Hugó felségárulást követett el.

Hugót végül árulás vádjával – állítólag Fulko életére tört – bíróság elé állították, azonban a gróf nem jelent meg a tárgyaláson. Bűnösnek nyilvánították, ám Melisenda és a pátriárka közbenjárására Fulko, aki igyekezett a felesége kedvében járni, három éves száműzetésre módosította az ítéletet.
Ám közvetlenül Hugó indulása előtt a grófot egy orvtámadás során leszúrták. A merénylet hátterében sokan Fulkót sejtették, ám a támadó, akit végtagjainak levágásával büntettek, tisztázta a királyt. Hugó gróf pedig belehalt a sebesülésébe.

A gyilkosság következményeként a Melisenda pártján álló nemesek és lovagok felszólaltak a király ellen, aki egyre nagyobb hatalmat biztosított feleségének, mígnem végül csaknem a királynő kezében volt az ország teljes irányítása. Ő adott nemesi kiváltságokat és ő vezette a királyi udvart.
A házaspár viszonya ekkoriban meglehetősen feszült volt, és csak második fiuk, Amalrik születése tudta őket kibékíteni.

Antiochia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1130-ban II. Balduin Fulkót nevezte ki Antiochia régensének a gyermek Konstancia fejedelemnő, Melisenda unokahúga mellé. Fulko megtartotta régensi pozícióját koronázás után is, ám a hatalmat átruházta Antiochia püspökére, aki azonban hamarosan meghalt. Utódja az új püspök, Radulph lett, aki a saját befolyásának növelése érdekében tárgyalásokba kezdett a száműzött Alizzal.

Aliz megkérte Melisendát, hogy járjon közbe az érdekében Fulkónál. A király, hogy felesége kedvében járjon, beleegyezett Aliz kérésébe. A fejedelemné rögtön a visszatérése után megölette Radulphot, és leányát, Konstanciát feleségül akarta adni a bizánci császár fiához. A francia lovagok és bárók, akik nem akartak bizánci befolyást az országban, Fulkóhoz fordultak segítségért.

Fulko a Szentföldre hivatta Raymond de Poitiers francia főnemest, aki 1136 tavaszán megérkezett Antiochiába, és rögtön megkérte Aliz kezét. A harmincas éveiben járó Rajmundot azonban a kilenc éves Konstanciával eskették össze, amíg Aliz az esküvőre készülődött.
Aliz nem tehetett semmit: Rajmund a házassággal Antiochia fejedelme lett, ráadásul mint francia nemes, maga mögött tudta a lovagok és bárók, illetve Fulko támogatását is. A fejedelemné elhagyta Antiochiát, és soha többé nem tért vissza.

Háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fulko király halála

1133-ban az új szeldzsuk vezér, Zengi megtámadta Antiochát, két évvel később pedig a búrida kézen lévő Damaszkusz bevételével próbálkozott, ám Fulko szövetségre lépett a várossal, amit így Zengi nem tudott elfoglalni; helyette Homsz városát vette be. 1139-ben elfoglalta Baalbeket, miközben folyamatosan támadásokat intézett a keresztény határerődök ellen. Hogy az ország déli határait megerősítse, Fulko engedélyt adott számos keresztes erőd, illetve vár felépítésére: ekkor húzták fel többek között Ibelint és al-Karakot is.

További fenyegetést jelentettek továbbá az asszaszinok, a könyörtelenségéről híres harcos nép. Emellett a Bizánci Birodalom is hadban állt a Jeruzsálemi Királysággal, mivel Bizánc a saját hűbérbirtokának tekintette Antiochiát.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fulko király a korai leírások szerint „eléggé alacsony termetű, nem különösebben jóképű és vörös hajú[2] férfi volt, aki elsősorban népszerűségre törekedett, és hiányzott belőle „[II.] Balduin könyörtelensége”.[3] Ismert volt rossz arc-és névmemóriájáról is.

1143-ban a király és felesége Akkonba utaztak, ahol Fulko életét vesztette egy vadászat során. Az uralkodó lezuhant a lováról és betörte a fejét. Visszaszállították a városba, ahol még három napig feküdt eszméletlenül, mígnem végül meghalt. Melisenda királynő őszintén meggyászolta a férjét. Utódja Melisenda lett és idősebb fia, III. Balduin, ugyancsak társuralkodókként.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Stephen Howarth: A templomosok titka; Kossuth Könyvkiadó, 1986; 69. oldal
  2. Howarth: A templomosok titka; 61. oldal
  3. Howarth: A templomosok titka; 69. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fulko jeruzsálemi király témájú médiaállományokat.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Fulk of Jerusalem című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.


Előző uralkodó:
II. Balduin
Jeruzsálem királya
1131 – 1143
A Jeruzsálemi Királyság címere
Következő uralkodó:
Melisenda; III. Balduin