Francesco Scarlatti

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Francesco Scarlatti
Életrajzi adatok
Született 1666. december 5.
Palermo
Elhunyt 1741. január (74 évesen)
Dublin
Tevékenység zeneszerző

Francesco Scarlatti (Palermo, 1666. december 5.Dublin, 1741. január ?.) olasz barokk zeneszerző, Alessandro Scarlatti testvére. Sohasem tudott igazán elismert és sikeres lenni, mert munkásságát beárnyékolta testvére, de még inkább unokaöccse, Domenico Scarlatti hírneve.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francesco Scarlatti Palermóban született 1666. december 5-én, és akárcsak testvére, ő is a nápolyi konzervatóriumban végezte felsőfokú zenei tanulmányait, majd a Nápolyi Királyi Kápolna hegedűse lett, testvére, Alessandro, ugyanezen idő alatt zenemesterként tevékenykedett a kápolnában. Ezek a posztok nem voltak túlzottan felkapottak a korabeli helyi zenészek között, de jól jövedelmeztek. 1690-ben a zeneszerző feleségül vette Rosalinda Albano-t, aki öt gyereket szült neki, 1706-ban bekövetkezett haláláig.

A következő évben a házaspár, üzleti ügyeire hivatkozva, Palermóba utazott. Hogy a következő huszonnégy évet Francesco és családja Palermóban letelepedve töltötte vagy sem, nem tudjuk biztosan. Arra azonban több adat is utal, hogy a zeneszerző ezalatt a huszonnégy éve alatt több itáliai városban is megfordult: 1699-ből és 1710-ből fennmaradt két Róma számára írt oratóriuma, 1711-ben pedig egy komikus operájának volt a bemutatója Aversa-ban. Ezekben az években egy misét, egy Dixit Dominust és egy Miserere-t is papírra vetett. 1714-ben sikertelenül megpályázta a milánói katedrális kórusmesteri állását. A következő évben VI. Károly német-római császártól kérte, hogy nevezze énekmesterré a bécsi udvari kápolnába. A poszt Johann Joseph Fux halálával ekkor üresedett meg, de végül nem Scarlatti, hanem Antonio Caldara nyerte azt el.

1719-ben, talán Georg Friedrich Händel meghívására (aki néhány évvel korábban járt Rómában és Nápolyban), Londonba utazott, de itteni tevékenységéről nem sokat lehet tudni. Feltételezhetően több színházzal működött együtt, esetleg koncerteket is adhatott. 1720-ben James Brydges-nek, Chandos hercegének a figyelmébe ajánlották, mint a nagy Alessandro Scarlatti testvérét. Azonban Francesco Händellel ellentétben semmilyen állást nem töltött be a hercegnél, így valószínűleg ismét elutasították.

1724-ben Dublinba utazott, ahol egy kicsit ki tudta pihenni fáradalmait és nyilvánvalóan bekapcsolódott az ír főváros zenei életébe is. A városi újság egyik cikke úgy tesz róla említést, mint Master of Musick-ról, ebben a cikkben találjuk az egyetlen utalást arra is, hogy a zeneszerző felesége 1706-ban bekövetkező halála után újra nősült. A cikk tanúsága szerint egy Francis keresztnevű hölggyel lépett másodszorra is az oltár elé. 1741-ből származik a következő adat a zeneszerzőről. Hogy pontosan hogyan, milyen körülmények között és melyik nap halt meg, nem lehet biztosan tudni. A fent maradt dokumentumok alapján 1741-ben, Dublinben érte utol a halál, de hogy pontosan hogyan teltek utolsó évei, arról nem rendelkezünk domunemtumokkal.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Négy egyházzenei kórusmű maradt fent Francesco Scarlatti nevével: három zsoltár megzenésítés (Miserere mei, Dixit Dominus, Laetatus sum), és egy, a nápolyi iskola stílusában írt mise töredék (csak a Kyrie és a Gloria tételek). A Miserer mei közepes nagyságú együttesre, öt énekhangra íródott, vonósok és basso continuo kíséretével. Ezzel szemben a Dixit dominus és a két fennmaradt mise tétel monumentális alkotás: 16 tagú kórusra komponálta őket a mester, vonósok, trombita és basso continuo kísérettel, Orazio Benevoli stílusában. Ezen műveinek autográf kéziratait az oxfordi Bodleian Library őrzi, a kéziratokon 1702-es, illetve 1703-as datálás olvasható. A Miserere 1724. március 24-éra van datálva. A bécsi Österreichische Nationalbibliothek is őriz másolatokat műveiről. Laetatus sum Scarlatti egyetlenegy műve, amely Olaszországban került elő, jelenleg a nápolyi Biblioteca Oratoriana dei Filippini-ben lelhető fel.

Francesco zenei stílusa sokkal zártabb volt, mind testvéréjé, de fennmaradt műveinek egyes részletei így is bővelkednek dallamos, disszonáns harmóniákban és szép példái a barokk ellentpontozó technikájának is. Miserere-jét egy kettős fúgával zárta le, de a fúga forma visszaköszön a Dixit Dominus vagy mise töredéke soraiból is. Műveiből CD felvétel is készült, amely hozzáférhető az érdeklődők számára, de mivel nem könnyű beszerezni inkább csak gyűjtők figyelmébe ajánljuk.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]