Firdauszí
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Firdauszí, Abú'l-Qászem Manszúr; kiejtésváltozat: Ferdouszi (Bázs, 932-936 vagy 940-941 közt - Túsz, 1020 vagy 1025-1026 közt) perzsa költő
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Elete, a köré fűződő legendák
Életéről és legfontosabb munkája, a Sáhnáme körüli hányattatásairól számos legendás történet szól, amelyek elsősorban a timurida Báiszunqur 1425-ös kiadásának előszaván, illetve Daulatsáh Szamarqandín keresztül az európai, a költőről szóló munkákban is helyet kaptak. A kevés hiteles életrajzi adat elsősorban Firdauszí munkáiból következtethető ki, s az eddigi filológiai kutatás elsősorban a kétes, vagy teljességgel hamis közléseket tudta megcáfolni (például a Mahmúd szultánnal való konfliktusának történetét, feltételezett menekülésének részleteit, a Júszuf és Zalikhá című elbeszélő költemény alaptalan neki tulajdonítását, stb.).
A legenda lényege, hogy egyetlen leánya hozományának összeszedése céljából határozta el a Sáhnáme megírását, amelyet egy kormányzó közvetítésével a ghaznavida Mahmúd szultánnak ajánlott fel, aki minden párversért egy dinárt ígért. Amikor a költő mintegy harminc év munka után a kb. hatvanezer párversből álló gyűjteményt átadta a szultánnak, az perzsaellenes és arabpártoló vezírének tanácsára az ígért dinár helyett a költőd dirhemmel fizette ki, vagyis az eredeti összegnek csupán huszadrészét adta át. A költő épp egy fürdőben volt a fizetség átvételekor, és haragjában szétosztotta azt a küldönc, a fürdőmester és egy italárus közt. Ezután egy goromba szatírát szerzett Mahmúd ellen, emiatt menekülnie kellett, s csupán hosszas bújdosás után térhetett vissza Túszba. A szultán időközben megenyhült, elismerte a költő érdemeit, s elküldte neki az eredeti jutalmat, de emberei akkor érkztek meg a városbam amikor Túsz városának másik akpuján vonult ki a költő temetési menete. Eddig a legenda. A költemény egyik közlése szerint a költő 35 éven át dolgozott művén, s a hidzsra után 5x80 évvel, tehát 1009-ben vagy 1010-ben fejezte be, amikor már közel 80 éves volt. Ez az adat 934-935-ös születési évet valószínűsítené. A közlés szerint tehát 975-976-ban kellett elkezdenie a munkát, amikor még a számánida Núh ibn Manszúr uralkodott, tehát Mahmúd, aki 999-ben lett szultán, nem rendelhette meg Firdauszítól a költeményt. Az egész mű alapszellemében az arab hódítás előtti szászánida hagyományokat folytatja, amelyeket a falusi kis- és középbirtokosok, a dehqánok (akik közé a költő is tartozott) szellemében dolgoz fel. A dinasztiaváltás után a kész költeményt 1010 táján ajánlhatta fel egyetlen lehetséges mecénásának, a „költők és tudósok elrablójának”, Mahmúdnak. Épp ekkor történt azonban fordulat Mahmúd politikájában az Abbászidák támogatásának elnyeréséért, ami az iráni tendenciák háttérbe szorulását jelentette, ez magyarázatot adhat a költemény fogadtatásának kudarcára. Mindemellett persze szerepet játszhatott a kötemény uralkodófelfogása is, az ősi iráni uralkodók egyedi legitimitása, amely a költészet iránt roppant fogékony, de nem iráni Mahmúdot a mű ellen hangolhatta. A Mahmúd elleni szatíráról, amely korabeli közlések szerint száz párversből állt, s hat „hiteles” párvers maradt fenn belőle, szintén bizonyítható, hogy a Firdauszí-Mahmúd legenda alkotói állították össze, mégpedig a Sáhnáme egyes, összefüggéseiből kiragadott párverseiből.
[szerkesztés] A Sáhnáme forrásai
A régi iráni hősökről szóló történetek már feltehetőleg az Aveszta korai változataiban is szerepelhettek, de ezek a részletek elvesztek. A középiráni korszak költői-énekes hagyományairól szinte semmi adat sem maradt fenn, s csupán későbbi arab forrásokból (például a 959-ben elhunyt Narsákhí Bokharai krónikájából) következtethetünk arra, hogy a nép körében számos epikus történet még a 10. században is élő hagyomány volt. Az ó- és középiráni epikus hagyományok első összefoglalása 631 és 652 közt történt, ekkor az utolsó szászánida uralkodó, III. Jazdagird uralkodása alatt egy Dánisvar nevű szerző állította össze a Khodái-náme, illetve Khvatái-námak (Királyok könyve) című krónikát, amely a régi iráni királyok és hősök történeteit foglalta össze a zoroasztriánus felfogás szerinti első embertől, Gajómarsztól a szászánida II. Khoszrou Parvézig (590 - 628). E mű nem maradt ránk, de a 8. században még megvolt, ekkor készültek el arab fordításai is, a legrégebbi 731-ben, Hisám kalifa számára. A számos egyéb fordítás és átdolgozás közt a legelterjedtebb Ibn al-Muqaffa munkája volt. A 10. századból már több prózai változat is ismert, amelyek klasszikus újperzsa nyelven készültek. A legrégebbi ilyen változatot Abú'l-Mu'ajjad Balkhí készítette, ezt minden bizonnyal Firdauszí is felhasználta, de néhány történeti munkában is felfedezhető a hatása (Tárikh-i Szisztán). Al-Birúni említ egy költői Sáhnámét, amelyet Abú Alí Mohammed ibn Ahmed al-Balkhí szerzett, őt egyes kutatók Firdauszí elődjével, Daqiqível azonosítanak. Firdauszí Sáhnáméja számára a legjelentősebb prózai feldolgozás (ahogy erre maga is utal a mű bevezetésében) a Túsz kormányzója, Abú Manszúr Mohammed Abd al-Razzáq által 962-ben készített Sáhnáme, amely talán már Daqiqínek is fontos forrása lehetett. Firdauszí más forrásokat is felhasznált, élő orális hagyományokat, legendákat és hősi történeteket.
[szerkesztés] A Sáhnáme műfaja és szerkezete
A Sáhnáme terjedelme a különböző kéziratokban ötven- és hatvanezer párvers körül mozog, ezek mintegy egyharmada kétes eredetiségű. Firdauszí magától értetődően vette át Daqiqí mintegy ezer párversét, ami azt a -még a homéroszi időkből ismert- nézetet tükrözi, hogy egy tárgyról csupán egy költemény születhet. A Sáhnáme a királyok és a hősök történeteinek külsődlegesen, a kronologikus sorrend által lazán összefüggő füzére. A mű emiatt csupán formálisan befejezett, elvileg nyitott, ebből is adódik, hogy később Szabá a művet a Qádzsár dinasztiáig folytatta.
[szerkesztés] Források
Világirodalmi kisenciklopédia I-II (Budapest, 1976) ISBN 963 280 286 4
