Film noir

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jelenet A bűnbanda (1955) című filmből

A film noir (franciául „fekete film”) egy filmstílus, amit elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik jellemzőjeként használnak, legfőképp amelyeknél kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. Először Nino Frank francia kritikus alkalmazta a film noir elnevezést a hollywoodi filmekre 1946-ban. Gyakran hivatkoznak rá önálló, a bűnügyi filmnek alárendelt műfajként.

Hollywood klasszikus film noir időszakát általában az 1940-es évek eleje és a késő 1950-es évek közé teszik. Ehhez a korszakhoz társítják általában a kontrasztos fekete-fehér képi világot, melynek gyökerei a német expresszionista fényképezésig nyúlnak vissza, míg sok történet és klasszikus noir szemléletmód Amerikában a nagy gazdasági világválság idejének krimi iskoláiból származik.

Az első film noir-nak az 1941-es, John Huston rendezte A máltai sólyom (The Maltese Falcon) című filmet tekintjük, amely Dashiell Hammett azonos című regényének harmadik, legjobban sikerült adaptációja. Itt debütált Humphrey Bogart elegánsan cinikus magándetektív karaktere is, amely ma már a műfaj egyik kulcsfigurája. A klasszikus film noir utolsó alkotásának Orson Welles A gonosz érintése (Touch of Evil) című filmjét tartják.

A narrációt sokan a műfaj legjellegzetesebb eszközének tekintik, ahogyan a jazzt és a neonban fürdő városi látképet is. Ezek a stílusjegyek azonban leginkább a 80-as évek nagy tisztelgései és műfaji paródiái miatt épültek be a mai köztudatba. A flashback ugyan a legtöbb klasszikusban nem található meg (A máltai sólyom, A hosszú álom, A gonosz érintése, Kínai negyed), azonban az 1945-ös Mildred Pierce című filmnek köszönhetően ma már a műfaj egyik legjellemzőbb fogásának tekintjük.

A film noir előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Társadalmi háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • kiábrándulás az "amerikai álomból"
  • az amerikai férfiak bevonultak a hadseregbe az első világháború idején, a nők otthon maradtak, és átvették a férfias szerepköröket is – az elcsábított nő figurájából így alakult ki az erős, öntudatos, férfias és mégis csábító asszony képe
  • a filmek maró társadalomkritikát is megfogalmaztak

Filmes gyökerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • német expresszionizmus (F. W. Murnau: Nosferatu, 1922; Fritz Lang: M – Egy város keresi a gyilkost, 1931), amelyet az első világháború elől az Egyesült Államokba vándorolt filmesek hulláma vitt át új hazájába
  • az 1930-as évek gengszterfilmjei, amelyek kóborló banditákat vesznek pártfogásukba, a bűnözés társadalmi gyökereit keresik
  • a kortárs francia filmek lírai realizmusa (ld. Julien Duvivier: Pépé, le Moko, 1937; Marcel Carné: Le jour se lève, 1939)

Irodalmi gyökerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film noir virágzott a detektívregény műfaja: elsősorban Dashiell Hammett, Raymond Chandler, James M. Cain és Cornell Woolricht (utóbbi George Hopley és William Irish álnéven is publikált) best-sellerei, főszerepben a híres detektívekkel, Sam Spade-del és Phillip Marlowe-val és társaikkal. A detektívregényeket akár többször is filmre adaptálták, íróik maguk is gyakran fogatókönyvíróvá váltak

A klasszikus film noir stílusjegyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hangulat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sajátos hely- és időviszonyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film noir világában a kamera csak ritkán mozdul ki a nagyvárosból (Orson Welles A gonosz érintése című filmjében ez többször is megtörténik). A belső felvételek többnyire szűk és alacsony mennyezetű, sötét, alacsony, füstös terekben készülnek, ami jelentős szerepet játszik a hangulat kialakításában.

Képi jellegzetességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyakori a ferde, szokatlan kameraállás, a játék a fényes és az árnyékban maradt felületek kontrasztjával. A képek sokszorosan tagoltak, megalkotóik játszanak a mélységgel, rengeteg rács és lépcső van a felvételeken.

Jellegzetes szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • a magányos (magán)detektív
  • a femme fatale, a végzet asszonya
  • az angyali feleség/jegyes

Egyéb filmnyelvi eszközök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • narráció
  • flash-back

A klasszikus "fekete széria"[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legismertebb, klasszikus noir filmek:

  • A máltai sólyom (1941)
  • Gyilkosság a gyönyöröm (1944)
  • Mildred Pierce (1945)
  • A hosszú álom (1946)
  • Kísért a múlt (1947)
  • Alkony sugárút (1950)
  • Aszfaltdzsungel (1950)
  • Detektívtörténet (1951)
  • Csókolj halálosan (1955)
  • A siker édes illata (1957)
  • A gonosz érintése (1958)

A legismertebb noir filmrendezők:

Ikonikus színészek:

A neonoir[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film noir stílusjegyek több hullámban születtek újjá a későbbi évtizedek filmjeiben:

  • 1960-as, 1970-es évek (pl. Rettegés foka / Cape Fear, 1962; A mandzsúriai jelölt / The Manchurian Candidate, 1962; Agyhalál / Brainstorm, 1965, Taxisofőr / Taxi Driver, 1976)
  • 1980-as, 1990-es évek (pl. Dühöngő bika / Raging Bull, 1980; A test melege / Body Heat, 1981; Elemi ösztön / Basic Instinct, 1992)
  • 2000-es évek (pl. A bosszú ura / Sympathy for Mr. Vengeance, 2002; A bűn városa / Sin City, 2005)

Neonoir rendezők:

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Film_noir című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Film noir témájú médiaállományokat.