Fender

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fender Musical Instruments Co.
Fender logo.png
Típus magánvállalat
Alapítva 1946 (Leo Fender)
Székhely Scottsdale, Arizona, USA
8860 E. Chaparral Road, Suite 100
Vezetők Matthew Janopaul (elnök),
William Mendello (ügyvezető)
Alapító Leo Fender
Iparág Hangszerek
Termékek Különböző pengetős hangszerek, főleg gitárok, erősítők, kiegészítők
Anyavállalata 19651985-ig: CBS
Leányvállalatai Squier, Gretsch, Jackson Guitars, Charvel, Tacoma, Guild, SWR Sound Corporation, Brand X, Orpheum, Olympia

A Fender Musical Instruments Co. weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Fender Musical Instruments Co. témájú kategóriát.

A Fender Musical Instruments Corporation amerikai hangszercég, mely úttörő szerepet vállalt az elektromos hangszedővel szerelt gitárok fejlesztésében. Napjaink egyik legmeghatározóbb gitármárkája, mely már a kezdetektől élen járt a kitűnő minőségű elektromos gitárok készítésében, így mára neve szinte egybefonódott a hangszer történetével. A Fender névhez fűződik az első sorozatban gyártott, tömörtestű elektromos gitár, az Esquire (korábban Broadcaster), illetve később a Telecaster modell. Napjainkban a Stratocaster (becenevén csak „Strat”) révén a Gibson mellett a másik olyan gitárgyártó, melynek termékei már-már a rock szimbólumává váltak, komoly hatást gyakorolva a könnyűzene elterjedésére. Ugyancsak a Fenderhez kötődik az első elektromos basszusgitár, a Precision modell (becenevén „P-bass”) kifejlesztése.

A vállalkozást a rádiómérnök Leo Fender alapította 1946-ban, az Amerikai Egyesült Államok-beli Fullertonban, Kalifornia államban. Fendernek Adolph Rickenbacker és Les Paul mellett jelentős szerepe volt az elektromágneses hangszedő kifejlesztésében és elterjedésében. A cég jelenlegi székhelye az arizonai Scottsdale-ben található. Története során magánvállalkozásként nagy hírnévre tett szert, ami aztán a CBS-korszak alatt fokozatosan csorbulni kezdett. Végül 1985-ben a márkanevet megmentették a céghez hű alkalmazottak, és újra virágzásnak indult. Jelenleg a kaliforniai Coronában, valamint Mexikóban működnek összeszerelő üzemek, de a cégnek vannak kirendeltségei Japánban és Dél-Koreában is.

A cég története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kaufmann & Fender által tervezett hawaii lap steel gitár tervrajza (1944)

Leo Fender amerikai villamosmérnök saját vállalkozása 1938-ban indult a kaliforniai Fullertonban Fender's Radio Service néven. A cég rádiók javítása mellett fonográfokkal és különböző elektronikus jelerősítőkkel is foglalkozott. Ekkoriban a zenészek által használt erősítők még a Western Electric által kifejlesztett eljárásra és elektroncsöves technológiára épültek.[1] Fender figyelme ekkor fordult a még csak ilyentájt kialakulóban lévő hangszer-erősítő iparág felé.

Az 1940-es évek elején Fender társult Doc Kaufmannal és együtt megalapították a K & F Manufacturing Corporationt, mely már kifejezetten hangszerek elektromos erősítésére – főleg javításra – specializálódott. A gyártás 1945-ben indult meg. A cég első terméke egy hawaii stílusú lap steel gitár volt (lásd jobbra), melyet erősítővel együtt árultak. Fender rájött, hogy a gyártásból sokkal nagyobb profit származik, mint a javításokból, így megpróbálta a vállalkozást ebbe az irányba orientálni, ami végül is 1946-ban Kaufmann kiválásához vezetett. Fender ekkor nevezte át vállalkozását a Fender Electric Instrument Company névre, és ezzel megalakult a mai márka elődje, amelynek sikerei egészen a CBS korszak beköszöntéig töretlenül íveltek felfelé. Leo Fender 1947-ig maradt a vállalkozás vezetője.

A mágneses elven működő hangszedők szélesebb körben történő elterjedését követően Fender úttörő módon tömörtestű gitárok készítésébe fogott. Az első ilyen hangszer több éves fejlesztgetés után 1950-ben készült el egy hangszedővel, ami a húrlábra csavarozva kapott helyet. Ez volt az '50-es Esquire modell.[2] Később Fender felismerte, hogy két hangszedő alkalmazásával a gitár hangzása sokkal jobban variálható, így 1950 végén megkezdték a kéthangszedős változat gyártását eredetileg Broadcaster néven. Miután kiderült, hogy a Gretsch cégnek már van egy Broadcaster fantázianevű dobfelszerelése, a nevet 1951-ben Telecasterre változtatták.[3] A Telecasterek már hatalmas sikernek örvendtek és évekig a legkeresettebb elektormos gitároknak számítottak, egészen a Stratocaster megjelenéséig, amit már a Telecastert ért kritikák tükrében terveztek meg.

Az elektromos basszusgitárok feltűnése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elekromos erősítésű hangszerek elterjedésének hajnalán a korabeli zenekarok főleg nagybőgőt használtak a basszus-szekció hangszereként. Fender felismerte, hogy az elektromos hangszedő remekül felhasználható egy a bőgő hangzását utánzó, de kisebb, gitár-jellegű hangszer kifejlesztéséhez. 1951-ben bemutatta a forradalmi Precision Bass modellt, melynek köszönhetően basszusgitárosok erősítőre köthették hangszerüket.[4]

A Precision Bass hihetetlen népszerűségre tett szert, aminek köszönhetően más gyártók is átvették Fender ötletét és elkezdődött az elektromos basszusgitárok korszaka. Az egyre erősödő konkurencia rákényszerítette a Fender céget az újabb basszus-modellek bevezetésére. Elsőként a Jazz Bass jelent meg, amely mára rengeteg szériát ért meg és a mai napig meghatározó hangszere a könnyűzenének. A széria, minden idők legnagyobb példányszámban gyártott basszusgitárja. Olyan zenészek avatták legendává, mint a basszusgitár "költőjének" tartott Jaco Pastorius. Következtek a kisebb sikert megért szériák, pl. Mustang Jaguar néven, szólógitár-modellekből basszus-változatokat is készített a cég -ezek az érdektelenség miatt nagyon kevés darabszámot értek meg. A Heartfild néven gyártott hangszer csoportban, ismét született legenda, a DR modellek (4/5/6húros ill. ezek C szériái). A hangszert olyan szólisták preferálták, mint Steve Bailey, Nathan East, vagy a Toto zenekar. A Fujigen Gakki-val való együttműködés megszakadása is ehhez a hangszer szériához köthető. Az akkori viszonylag magas előállítási költségek ellenére is rövid idő alatt nagyon népszerű lett a DR széria. Ezt felismerve Leo Fender és Bill Schultz úgy döntöttek, hogy Heartfield név helyett Fender néven kezdik forgalmazni, folytatva a Jazz Bass fakulni kezdő legendáját. Ehhez azonban a Japán gyártó jóváhagyása kellett volna. A modellt, Leo Fender a Jazz Bass és Music Mann modellek tapasztalatiból, a megkezdett út folytatásaként maga tervezte; ám a hangzásvilágot szintén meghatározó és egyre több hangsúlyt kapó hangszedőket és az un. elektronikát a Fujigen Gakki manufactura mérnök gárdája. A folyamatos tárgyalások eredményeként a típust egy év elteltével Fender by Heartfield néven gyártották; majd megpróbálták áttenni a gyártást Coronitába. Ez kudarcba fulladt; így Leo Fender mint tervező, letiltotta a hangszer gyártását. A már legyártott alkatrészeket felvásárolták a Japán gyártótól, és ezek Coronitai összeszerelésekor adták ki az utolsó DR szériát, immár Fender DR néven. Mindez nem csak az újra éledő cégnek, de a Japán gyártónak is nagy anyagi veszteséget okozott (a DR seria darabonkénti ára ekkoriban 1.100 USD és 3.200 USD között volt, ami a többszörösét jelentette a többi Fender széria árának). Ezt követően az érintettek egyességre jutottak: a korábban Heartfield néven gyártott elektromos gitár szériákat már Fender néven gyártotta a Matsumoto-i gyár, kihangsúlyozva a Japán gyártást. A Japán gyártót ért piaci nyomás ellenére, a DR széria gyártása nem indult újra; a hangszedő és elektronika terveket, soha nem adták át a Fujigen manufaktúra mérnökei az anyacégnek. Ezzel az elhibázott lépéssel nem a saját, hanem a Fender legendáját erősítették. Ha felbukkan árveréseken egy eredeti Heartfield DR, a zenészek és gyűjtők, csillagászati összegekért vetekednek érte –akárcsak egy 1960-ban vagy 1972-ben gyártott Jazz Bass-t. Ennek ellenére a Heartfield név hallatán, ma már senkiben nem a Fujigen Gakki manufactura mérnök gárdájának innovatív csapata jut eszébe; hanem a Fender név, ami egyenlő a minőséggel.

A Stratocaster sikerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Telecaster után újabb ötletek és technológiák születtek (lásd: Fender-innovációk), így elérkezett az idő ezek felhasználásával egy új modell kifejlesztésére és 1954-ben végül bemutatták a Stratocastert. A gitár számos újdonsággal szolgált, elsősorban design terén, melyet nem csak a Fender fejlesztőcsapata és Leo észrevételei, de profi zenészek tapasztalatainak figyelembevételével alakítottak ki. Az újdonságok közé tartozik a harmadik egytekercses (single-coil) hangszedő, ami a hangszínek további variálhatóságának lehetőségét kínálja. A gitártest új kontúrjával játék közben kényelmesebb tartani a hangszert, és az alsó kivágásnak köszönhetően kényelmesebb lett a hozzáférés a magasabb fekvésekhez. A legnagyobb újdonság azonban az új vibrato-kar, melyet Fender – egyébként helytelenül – tremolónak nevezett, azonban Fender szóhasználata után a legtöbben a mai napig ezen a néven emlegetik.[5]

Akkoriban még senki sem látta előre, hogy a Stratocaster mekkora sikert fut majd be, és hogyan forradalmasítja a rockzenét. Bemutatása óta ugyanis ez minden idők legnépszerűbb és legnagyobb befolyással bíró elektromos gitárja. Változatos műfajt játszó zenészek egész sora dicsőíti a Stratocastert a hangjáért, könnyű játszhatóságáért és felhasználóbarát kialakításáért. A Stratocaster testformáját és megoldásait gyártók százai másolják a mai napig. (Lásd: az 1980-as években megjelenő superstrat modellek)

Olyan neves zenészek tették le voksukat a Stratocaster mellett, mint a gitárkirály Jimi Hendrix, a Pink Floyd frontembere, David Gilmour, a Deep Purple gitárosa Ritchie Blackmore vagy a blues királya, Stevie Ray Vaughan, és még sorolhatnánk.[6] Egyes neves művészek tiszteletére a Fender saját modellváltozatokat dobott piacra, melyek hűen követik névadójuk hangszereinek specifikációját. Ezek az Artist Series Signature modellváltozatok.

A CBS-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eladásra váró Jaguar gitárok

1965-ben Leo Fender megbetegedett, és úgy döntött, eladja vállalkozását. Az amerikai médiacég, a CBS (Columbia Broadcasting System) lehetőséget látott a neves hangszercégben, és 13 millió dollárért[7] felvásárolta azt Fendertől az összes eddigre megszerzett, illetve létrehozott leányvállalatával együtt:

  • Fender Sales, Inc.
  • Fender Electric Instrument Company, Inc.
  • Fender Acoustic Instrument Company, Inc.
  • Fender-Rhodes, Inc.
  • Terrafen, Inc.
  • Clef-Tronix, Inc.
  • Randall Publishing Co. Inc.
  • V.C. Squier Company

Leo Fender 1970-ig tanácsadóként tovább segítette a céget, majd 1975-ben létrehozta új vállalkozását a CLF Research-öt, mely Music Man néven gyártott gitárokat, később pedig a G&L-t.

A CBS befektetőinek köszönhetően nagy mennyiségű pénzhez jutott a Fender cég, így folyamatos fejlesztések következtek, de ezzel együtt a cég rajongótábora egyre szűkült, mert a multicég tudata elriasztotta a cégen belül kialakult „családias” légkörhöz ragaszkodó zenészeket. Ehhez hozzájárult az is, hogy az anyacég beleszólt az évek során folyamatosan csiszolódott gyártási módszerekbe is. Például a hagyományos, négy csavaros nyakrögzítést az 1970-es évek elején három csavarosra cserélték költségcsökkentésre hivatkozva, ez azonban nagyban növelte a meghibásodások számát.[8] A gyártási költségek további csökkentése végett 1983-ban kissé áttervezték a Stratocaster szériát, aminek során eltűnt a második hangszínszabályzó, és a kimeneti jack-csatlakozó is megváltozott.

A csökkenő eladások miatt az 1980-as évek elején a CBS-Fenderen belül már alapos átszervezésre volt szükség. 1981-ben új menedzsmentet hoztak létre: William Schultzot nevezték ki elnöknek, munkáját William Mendello segítette. Ötéves üzleti tervet készítettek, melynek során kölünböző piaci és technológiai kutatásokat végeztek, fejlesztették a gyártást, hogy javíthassanak termékeik minőségén. A nagy tervet végül is nem tudták véghezvinni, mert a CBS idő előtt úgy döntött, hogy felszámolja az üzletágat.

A cég feltámadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1985-ben a dolgozókból és a régi márkához hű befektetőkből álló csapat, végül megmentette a márkát és megvásárolták a céget a CBS-től. Habár a CBS-korszak alatt pénzügyileg biztosabb alapokon állt, most újra olyan kisvállalkozássá lett a Fender, melyet a zenéért rajongó alkalmazottak működtetnek. Az újonnan megalakult Fender Musical Instruments Corporationnek teljesen az alapoktól kellett indulnia, hiszen a szerződés nem tartalmazta az épületek vagy a gyártáshoz szükséges gépek átvételét. Csupán a márkanév, a szabadalmak, és néhány raktáron maradt alkatrész lett az övék. A dolgozók, kereskedők és beszállítók kis csoportja – néhányuk a kezdetektől együtt dolgozott Leo Fenderrel – élükön Bill Schultz-cal nekiláttak, hogy újra felépítsék a legendát.

Kezdetben a Fender anyagi okok miatt olcsóbb külföldi beszállítóktól importálta az alkatrészeket. A gyártás ellenőrzése és a minőség iránti igény azonban oda vezetett, hogy a termelést hamarosan a Fender új főhadiszállására, a kaliforniai Coronitába telepítették. Ennél is modernebb gyáregység készült Ensenadában, Mexikóban, ahol szigorú minőség-ellenőrzési rendszer mellett, mégis olcsó munkaerővel tudták előállítani a termékeiket. 1991-ben a kaliforniai központot is kinőtték, így új helyre költöztek, az arizonai Scottsdale-be. Innentől kezdődően a Fender külön adminisztrációs, marketing-, hirdetési és exportosztályokat is üzemeltet. Az USA mellett már a világ számos országában van kihelyezett leányvállalatuk.[9] 1988-ban részben a zenei műfajok hangzásbéli továbbfejlődésének, másrészt a zenészek igényeinek, már nem mindenben feleltek meg a már legendássá vált szériák, így az eladások drasztikusan visszaestek a Japánban készült hangszerek javára. Felismerve ezt a tényt, Leo Fenderrel és Bill Schultz, felvették a kapcsolatot újra az akkor már méltán elhíresült Matsumoto-i FujiGen Gakki cég vezetésével. Az együttműködést az amerikaiak piaci felmérésnek szánták, melynek során, szabadon kísérletezhetnek új felépítésű hangszerekkel – anélkül, hogy veszélyeztetnék a konzervatív vásárlók piacát az újítások miatt. Az együttműködés alatt gyártott hangszerek Heartfield néven kerültek gyártásra. Ezek tapasztalatából több új modell került a palettára (nem csak Fender, pl. Jackson Guitars néven); és a régebbi modelleket is több esetben újra gondolták. A néha aprónak tűnő változtatások, újra kezdték visszahódítani a progresszíven gondolkodó vásárlóréteget. [2]

Fender-innovációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Fender tremoló szerkezeti rajza

A Fender fejlesztőmérnökei több korszakalkotó újítást is bevezettek a hangszergyártásban, amiket később más gyártók is átvettek.

  • Mindjárt az elején Leo Fender nevéhez fűződik például a csavaros rögzítésű (bolt-on) gitárnyak bevezetése, ami lehetővé tette a tömörtestű hangszerek költséghatékony tömeggyártását.
  • Az 1950-es Esquire modell továbbfejlesztett változata, a Telecaster rendelkezett elsőként egynél több elektromos hangszedővel, ami a különböző fizikai tulajdonságaik (tekercselés, mag) és a húrok alatti hosszanti elhelyezkedés különbözősége (A kifeszített húr a vizsgált hely függvényében, más amplitúdóval, ezáltal hangszínnel rendelkezik) miatt a hangszer variálhatósága jóval nagyobb lett.
  • A Fender készített először hangszedővel ellátott, tömörtestű basszusgitárt 1951-ben. Ez volt a napjainkig is sikerrel gyártott Precision Bass modell.[4]
  • Az úgynevezett „H-nyújtó”, melyet a Telecasterekhez fejlesztett ki a The Byrds két gitárosa, Gram Parsons és Clarence White egy a test belsejében található rugós emelőszerkezet, mely összekapcsolja a húrlábat az elülső hevedertartóval. A heveder megfeszítésével a H-húr megnyúlik, ezáltal a steel gitárokéhoz hasonló hangzás érhető el.[10]
  • A Telecaster modelleket ért kritikák után a Fender készített elsőként profilozott hangszertestű elektromos gitárt (Stratocaster, 1954), mely a gitár kényelmes tartására, és a hangszer egyensúlyára volt pozitív hatással.
  • Ugyancsak a Stratocaster modelleken került bevezetésre a tremolós húrlábak alkalmazása, melynek segítségével a gitáros játék közben, vibrato-hatást érhet el. (A fogólapon, ujjak segítségével is lehet vibratozni, de az a húrok nyújtása miatt növeli a hangmagasságot, a tremolókar pedig lazít a húrok feszességén, ezáltal a hangmagasság mélyül.) A tremolórendszer segítségével az összes húr feszessége egyszerre változik.

Termékek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Fender termékskálája elsősorban a különböző akusztikus, elektromos, illetve basszusgitárokra, valamint erősítőkre épül, de ezen kívül forgalmaznak szinte minden kiegészítőt a gitározáshoz, kezdve a pengetőktől, a hevedereken és kábeleken át, egészen az oktató könyvekig, illetve filmekig.

Elektromos hangszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elektromos gitárok, illetve elektromos basszusgitárok jelentik a Fender fő profilját, hiszen ez a cég volt az első a tömörtestű elektromos gitárok sorozatgyártásában. Az 1951-es Esquire / Telecaster úttörő szerepe után 1954-ben jelent meg a Stratocaster, mely páratlan karriert futott be az elektromos gitárok történelmében. Később folyamatosan jelentek meg az új modellek. A Mustang és tanulóváltozata, a nem túl sikeres Bronco. Ezt követték a Jaguar, Jazzmaster, Tornado, és más gyártmányok. Az itt felsorolt alapmodelleken kívül a cég időnként újabb gitárokkal tesztelte a vásárlóközönség ízlését, ezek a kísérleti modellek azonban rendszerint zátonyra futottak és vagy egyáltalán nem kezdődött meg tömeggyártásuk, vagy néhány év alatt kikerültek a cég kínálatából. A fejlesztések eredményeként születő egyik ilyen kísérleti gitár volt a Marauder, amivel a Stratocaster és a Jaguar előnyeit kívánták ötvözni a cég mérnőkei. A hangszerből minössze nyolc darab prototípus készült, melyek ma gyűjtemények féltett kincseit képezik. Az ilyen csődbe fulladt próbálkozások száma meghaladja az egy tucatot. Említhetnénk például a Mavericket, mely a gyártásból és fejlesztésből visszamaradt alkatrészek felhasználása végett készülhetett el; 1969 és 1972 között forgalmazták. De ide tartoznak bizonyos, a Fender Japan nevű leányvállalat által készített termékek, mint például az 1985-ös Performer, vagy a V-formájú testtel, heavy metál stílusban készült Katana.

A basszusgitárok tekintetében a Telecasterrel egyidőben bemutatott Precision Bass első volt a piacon, tömör testével és elektromos hangszedőjével. Később a P-bass mintájára a Fender már sikeres szólógitár-modelljeinek egy részéből is készített basszusgitár változatot. Ezek voltak az 1960-as Jazz Bass, vagy a négy évvel későbbi Mustang Bass típus. A két modell között, 1961-ben a cég piacra dobott egy hathúros basszusgitár-változatot is, mely gyakorlatilag a Jaguar modell testét kapta meg basszusgitárhoz illően hosszabb nyakkal, vastagabb húrozással, valamint három darab egytekercses (single coil) hangszedővel. Ez volt a Fender Bass VI (Eredeti nevén csak Fender VI).

Akusztikus hangszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elektromos hangszerek mellett a Fender gyárt mindenféle akusztikus és elektroakusztikus hangszert is: A cég kínálatában megtalálható szinte minden típus a klasszikus, akusztikus és elektroakusztikus gitároktól kezdve az akusztikus-basszusgitárokon keresztül egészen a rezonátoros gitárokig, vagy a mandolinig és bendzsóig.[11]

Erősítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fender Frontman 25R gitárerősítő

A Fender kínálatából természetesen nem hiányozhatnak az elektromos és basszus-, valamint elektroakusztikus gitárokhoz készülő erősítők sem.[12] Az első Fender márkájú erősítő-sorozat 1948-ban került forgalomba. A sorozat külső borítása és megjelenése miatt a „tweed amp” (tweed: gyapjúszövet) becenevet kapta, mivel az erősítők ugyanazzal a gyapjúborítással voltak beburkolva, mint a korabeli poggyászok. Ezeknek az erősítőknek a kimeneti teljesítményük 3 és 75 watt között alakult. 1960-tól átálltak az erősítők Tolex-szel történő borítására. Ez egy rugalmas műanyag, melyet a Fender saját védjegyoltalom alá helyezett. A márka erősítői a Champ sorozat kivételével – ami egészen 1964-ig „tweed” borítást kapott – mind átálltak erre az újszerű anyagra. A Fender erősítők ekkor szabványosan fekete Tolex burkolatot, ezüstszínű elülső rostélyt, és fekete kontrollpanelt kaptak. Az erősítők teljesítményspektruma 4-től egészen 85 wattig terjedt.

Divíziók, fontosabb leányvállalatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fender Custom Shop[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Custom Shop logója

A Fender Custom Shop a Fender vállalat egyik divíziója, ami kifejezetten az egyedi gitármodellek építésére szakosodott. A Custom Shop lehetőséget ad az egyes Fender rajongóknak, hogy teljes egészében saját ízlésük szerint alakíthassák ki hangszerüket. Ezen kívül a Custom Shop időközönként piacra dob egy-egy híres hangszerről készült replikát, melyet limitált példányszámban, csillagászati áron értékesítenek.[13] Ilyen volt a 2006. novemberében elkészült 275 db Blackie másolat, melyből 185 a gitárközponté lett, 90 db pedig a világ különböző hangszerboltjaiba került. Ezek pontosan megegyeztek Eric Clapton hangszerével és 24 000 dolláros listaáron bárki megvehette őket.[14] A 90 db gitár gyakorlatilag az üzletek megnyitása után azonnal elkelt.

Fender Japan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A javarészt jó minőségű távolkeleti utánzatokat készítő konkurenciára válaszul hozta létre a CBS 1982-ben a Fender Japan leányvállalatot. A korai években a cég még csak a már befutott modellek kópiáit készítette, olcsóbban, és jó minőségben, de az 1980-as években megjelenő új modellek még újabb másolatokat eredményeztek. A kópiák ugyanakkor egyre feljebb srófolták az eredeti Amerikában készülő modellek árát is, így a Fender minden tekintetben jól járt, hiszen az eredeti hangszerek nagy haszonnal történő értékesítése mellett az olcsóbb replikák piacának egy kisebb szegmensét is magukénak tudhatják.[10]

A Fender Japan 1984-ben megpróbálta piacra dobni első saját feljesztésű modelljét a Mastert. Az újdonság népszerűtlen fogadtatásra talált, így a vállalat megpróbálkozott egy teljesen újszerű szériával, a Katanával, ami azonban nélkülözött minden Fenderre jellemző stílusjegyet, így elődjéhez hasonlóan tiszavirág életű volt. A Fender Japan utolsó eredeti próbálkozása az amerikai stílusúnak tartott szögletes Performer széria volt, amit végül is két évig gyártottak, így 1986-ban vontak ki a forgalomból.[15]

Squier[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Squier logója

A Squier leányvállalat 1965-ben vált a Fender cég részévé. Az eredetileg húrok készítésére specializálódott vállalkozás 1982 óta a Fender olcsóbb testvérmárkája, mely a cég különböző gitárjainak alacsonyabb minőségű anyagokból készülő változatait forgalmazza. A Squier összeszerelő üzeme egy rövid ideig Indiában működött, később áthelyezték a gyártást Dél-Koreába, Indonéziába, illetve Kínába. Ezen kívül az 1990-es évek elejéig készültek Squier gitárok a Fender Japán, az Egyesült Államokbeli, illetve mexikói összeszerelő üzemeiben is. A Squier by Fender név alatt készülő modellek olcsóbb anyagokból épülnek (1987-től a kilencvenes évek közepéig sok Squier gitártest furnérlemezből készült tömör fa helyett), de a gyártási minőséget a Fender folyamatosan ellenőrzi, így a cég termékei rendkívül jó ár/érték aránnyal rendelkeznek a Fender-rajongó gitárosok körében.[16] A korai, 1982-es modellek még Fender-logót kaptak a fejükre egy „Squier Series” felirattal. Később a logó egy a Fender „spagetti-logó” stílusában készült „Squier by Fender” feliratra módosult.

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Forrest White: Fender – The Inside Story; Backbeat Books; 1994; ISBN 0-87930-309-3 (angol)
  • Tony Bacon: The Fender Electric Guitar Book: A Complete History of Fender Instruments; Backbeat Books; 2007; ISBN 0-87930-897-4 (angol)
  • Richard R. Smith: Fender - The Sound Heard 'Round the World; Hal Leonard Publishing; 2003; ISBN 0-634-05875-4 (angol)
  • Tony Bacon: 50 Years of Fender: Half a Century of the Greatest Electric Guitars; Backbeat Books; 2000; ISBN 0-87930-621-1 (angol)
  • Tony Bacon: Six Decades of the Fender Telecaster: The Story of the World's First Solidbody Electric Guitar; Backbeat Books; 2005; ISBN 0-87930-856-7 (angol)
  • Paul Balmer: The Fender Stratocaster Handbook: How To Buy, Maintain, Set Up, Troubleshoot, and Modify Your Strat; Voyageur Press; 2007; ISBN 0-7603-2983-4 (angol)
  • J. W. Black, Albert Molinaro: The Fender Bass: An Illustrated History; Hal Leonard Publishing; 2001; ISBN 0-634-02640-2 (angol)
  • Jim Roberts: How the Fender Bass Changed the World; Backbeat Books; 2001; ISBN 0-87930-630-0; (angol)
  • John Teagle, John Sprung: Fender Amps – The First Fifty Years; Hal Leonard Publishing; 1995; ISBN 0-7935-3733-9 (angol)
  • Tony Bacon: Nagy gitárkönyv, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1993, ISBN 963-7628-64-9

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fender témájú médiaállományokat.