Fashodai incidens

Jean-Baptiste Marchand őrnagy afrikai útjának kortárs ábrázolása

A fashodai incidens az Afrikáért folytatott versengés legforróbb pontja volt, amikor a brit és francia csapatok találkoztak a mai Dél-Szudánban lévő Fashodánál. A helyzet háborúval fenyegetett, de a felek végül diplomáciai úton rendezték a konfliktus. Ez volt az első lépés az Entente Cordiale megírása felé.

Közvetett és közvetlen előzmények

A Mahdi-felkelés

Szudán elfoglalását csak a harmadik Salisbury kormány vette újra tervbe, az ötlet a nagy erélyű, Joseph Chamberlain gyarmatügyi minisztertől származott. Egyiptom kulcsának tekintették Szudánt: a Nílus vízhozama és az egyiptomi gyapotból származó bevételek nem voltak közömbösek az angolok számára, és félő volt, hogy egy másik gyarmatosító hatalommal való konfliktus esetén az ellenséges hatalom valahogy gátolni fogja a Nílus vízellátását: ezt megakadályozandó, az angolok szerződéseket kötöttek Németországgal és Olaszországgal: előbbieknek elismerték ugandai igényeit, ha a Fehér-Nílus mentén az angolok kaphatnak szabad kezet. Utóbbiakkal hasonló volt a megállapodás, csak itt a Kék-Nílus és Abesszínia volt a szerződés tárgya. Így a diplomáciai háttere megvolt Szudán elfoglalásának. Az egyiptomi hadsereget és az ott állomásozó brit katonákat a Mahdi-felkelés leverése foglalkoztatta: sokan bosszút szerettek volna állni "Gordon pasáért", valamint az egyiptomi vezetés szerette volna, ha Szudán újra Egyiptomhoz tartozna. A hadjárat azonban csak a franciák mozgolódása után indult meg ténylegesen, melyet Herbert Kitchener, az egyiptomi hadsereg szirdárja vezetett.

A franciák terve

Franciaország nem tudott belenyugodni, hogy Egyiptomból kiszorult 1881-1883 között, azonban elszigeteltsége miatt nem sokat tehetett, hogy újra hallassa hangját a Nílus mentén. Az első lépés az orosz-francia szövetség megkötése volt 1893-ban az elszigeteltségből való kitörésre. Valamint a Szenegál-Dzsibuti tengelyt szerették volna megvalósítani Afrikában, mely a mai Szudánon át vezetett volna, ehhez felhasználták volna az angol részről is tervbe vett asszuáni víztározó megépítését. Hogy a területet megszerezzék, egy expedíciós sereget indítottak el Jean-Baptiste Marchand vezetésével 1896-ban Brazzaville-ból.

Fashodánál

A francia expedíció két évnyi előrenyomulás után, 1898. július 10-én kitűzte a francia lobogót a Nílus partján, Fashodánál, az angolok csak az omdurmáni csata után, a Níluson lehajózva, szeptember 18-án értek a helyszínre, ahol a két katonatiszt, Marchand és Kitchener nagyon barátságosan tárgyalt egymással, Kitchener kiemelte a franciák kitartását, és bátorságát, mivel amíg egyedül állomásoztak ott, addig két erős Mahdista támadást vertek vissza. Az angolok felhúzták saját illetve a török és egyiptomi zászlót a francia mellé.

A diplomáciai krízis

Franciaországban 1898 nyarán kormányváltás történt, így a külügyminiszteri pozícióba is új ember került: a gyarmatokon agresszívabb fellépést kívánó külügyminiszter, Gabriel Hanotaux helyére Theophile Delcassé került, aki már nem osztotta elődje nézeteit, és egy hónapnyi gondolkodás után visszahívta Szudánból Marchandot, melynek megvoltak a maga okai:

• Bár Franciaország szövetségben volt Oroszországgal, eme együttműködés Nagy-Britannia ellen nem volt érvényes: ha érvényes is lett volna, az oroszok nem tudtak volna Közép-Ázsiában megfelelő nyomást gyakorolni az angolokra, mivel épp a Transzszibériai vasútvonalat építették a Távol-Keleten.
• Franciaország csak addig lehetett sikeres Nagy-Britanniával szemben, amíg a diplomáciára támaszkodhat, mivel egy esetleges háborúban a jóval gyengébb flottával és hadsereggel rendelkező kontinentális ország bizonyosan vereséget szenvedett volna.
• Németország hajlandó lett volna Franciaországnak semlegességet nyújtani egy háború esetére, de csak abban az esetben, ha lemondanak végleg Elzász–Lotaringiáról - mindeközben II. Vilmos megpróbálta az angolokra erőltetni szövetségét, mely az angol-német viszonyok elhidegüléséhez vezetett.
• A francia közvélemény ekkoriban a Dreyfus-ügy miatt volt zajos - melyet nem akartak egy háborúval is megterhelni.

A Szudán-szerződés

1899. március 21-én a franciák és az angolok megállapodtak az érdekszféráik határaiban: a franciák nem tekintik magukat illetékesnek Szudán ügyeiben, viszont a Csád-tó környékén szabad kezet kapnak, valamint a Kongó és a Nílus vízgyűjtőjének határánál lesz a két állam befolyási övezetének a határa. Még januárban az Lord Cromer megállapodott az egyiptomi vezetőséggel Szudán későbbi helyzetéről: Szudánban egy angol kormányzó fog irányítani, akit a kedíve nevez majd ki, valamint Szudán nem fog visszacsatlakozni Egyiptomhoz, hanem angol-egyiptomi kondomínium lesz: mely az év folyamán megvalósult, mivel a bázisát vesztett Mahdi mozgalmat Kitchener decemberre teljesen felgöngyölítette Szudánban.

A Szudán-szerződés volt az első lépés Nagy-Britannia és Franciaország közeledésében, mely majd az Entene Cordiale aláírásával fog szövetséggé kovácsolódni, melyet azonban a közeledés fő létrehozója, Theophile Delcassé külügyminiszteri székében már nem sokáig tudott figyelemmel kísérni, mivel német nyomásra lemondatják 1904-ben.

Források

• Benke József: Az arab államok története, 1998
• Ormos-Majoross: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Osiris Kiadó, 2003
• Salgó László: Gyarmatpolitika Napóleontól De Gaulle-ig, 1977
• A.J.P. Taylor: Harc a hatalomért: Európa 1848-1914, Scolar Kiadó, 2000