Félkurzív kínai írás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Félkurzív írás
Lanting P3rd.jpg
Típus logografikus
Nyelvek kínai
Időszak A Keleti Han-kortól napjainkig
Irány régen:fentről lefele, jobbról balra;
ma: balról jobbra, fentről lefele
Rokon írásrendszerek Kurzív kínai írás
Átírási segédlet
hszing su
Kínai átírás
Hagyományos kínai 行書
Egyszerűsített kínai 行书
Mandarin pinjin xíngshū
Wade–Giles Hsing2-shu1

A félkurzív írás (vagy más néven: folyóírás) a kínai írás kézírásos változata, amely a Keleti Han-korban jelent meg, de máig általánosan használt forma. Jól lehet a hagyományos kínai íráshoz alakították, de az egyszerűsített kínai írásra is tökéletesen adaptálható volt, többek között azért, mert a hagyományos kínai írásjegyek egy részét, épp a félkurzív írás már korábban is használta összevonások alapján egyszerűsítették. Máig az egyik leggyakoribb kalligráfiai stílusnak számít.

Története, elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A félkurzív írás a Keleti Han-dinasztia idején alakult ki, a hivatalos kancellár írás és a szabályos kaj-su gyors, lendületes kézírásos változataként.

A stílus kínai elnevezését (hszing-su 行書) egy Tang-kori forrás úgy magyarázza, hogy a mivel könnyebb írni, mint a kaj-sut, használata népszerűvé vált a miniszterek között (hsziang-csien liu-hszing 流行), és ezért nevezik hszing-sunak. (A hszing írásjegy 行 elsődleges jelentése: 'halad', 'megy'.) A magyar szakirodalomban folyóírásnak is nevezik.[1]

Másik elnevezése: hszing-kaj 行楷, ami arra utal, hogy a kaj-su könnyebben írható, kézírásos változata.

Jelentőségét mindmáig megőrizte, hiszen nem csak a kalligráfia egyik leggyakrabban használt stílusa, hanem az általános kínai kézírás is a hszing-su szabályait követi.

Formajegyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A félkurzív írás megőrizte a kancellár írás és a szabályos kaj-su szögletes, négyzetbe szerkesztett struktúráját, de már kihasználja az ecsetvonások hajlékonyságát, amely lehetővé tette a gyors kézírássá. Előszeretettel egyszerűsít, gyakorta él a grafikai elemek összevonásával - afféle állandósult ligatúrákat alkalmazva, de épp csak annyira, hogy az ne menjen az olvashatóság rovására. Aki el tudja olvasni a kaj-suval írt kínai szöveget, annak nem okoz nehézséget a félkurzív írás megértése sem.[2] Többek között ezt a formai jellegzetességét használták ki, amikor az 1950-es években megalkották az egyszerűsített kínai írást.

A félkurzív írás a maga művészi lendületességével közvetlen előzménye a kurzív írásnak, vagy más néven a fogalmazó írásnak, amely az absztrakt megoldásaival, egyéni ligatúrák használatával a kalligráfia legmagasabb szintjét képviseli Távol-Keleten.[3]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Gáncs 2009 83. o.
  2. Gáncs 2009 83. o.
  3. Miklós 1973 62. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Blunden-Elvin 1995: C. Blunden - M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. ISBN 963 208 348 2
  • Ferenczy 2003: Ferenczy Mária (szerk.). A Tíz Bambusz csarnoka. Könyv- és nyomdászattörténeti kiállítás a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseiből. [Kiállítási katalógus] Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2003.
  • Gáncs 2009: Gáncs Nikolasz. Shodó. Az ecset útja. Budapest: [Magánkiadás], 2009. ISBN 978-963-06-8524-5
  • Kwo 1981: Kwo Da-Wei. Chinese Brushwork in Calligraphy and Painting. Its History Aesthetics and Techniques. New York, Dover Publications, 1981. ISBN 0-486-26481-5
  • Miklós 1973: Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.

Kacsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]