Ezzelino da Romano

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Ezzelino da Romano (Ezelin) (Onara, 1194. április 26.1259. szeptember 27.) a ghibellinek vezetője Itáliában II. Frigyes német-római császár idején.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, II. Ezzelino, aki viharos élet után szerzetes lett, régi német lovagcsaládból származott, mely II. Konrád császártól Onara és Romano várakat nyerte hűbérül s mely nemsokára Olaszország leghatalmasabb nemesi családjainak egyike lett. Már kora ifjúságától, 1208 óta vett részt a szomszéd városokkal folytatott harcokban. 1223 júniusában a Trevizó vidékén fekvő birtokokat örökölte. Azután a veronai nemességgel vállvetve harcolt a polgársággal, de csellel élve, odavitte a dolgot, hogy a lakosság egy része őt podestának választotta. Hogy ebben az állásban megmaradhasson, a ghibellinek ellen küzdött és többi között VII. Henrik elől a veronai szorosokat elzárta. De szigorával és erőszakával maga ellen izgatta a nemességet, mely őt 1228-ban megbuktatta. Ekkor Vicenza és Padovával is meggyűlt a baja, ezért szorult helyzetében II. Frigyeshez közeledett, akinek 1232. március 29-én Cividaleban hűséget esküdött, ezt követően a lombard liga tagjai ellen támogatott. A császár viszont az elfoglalt városok fölötti hatalommal ruházta föl és feleségül adta hozzá természetes leányát, Selvaggiát (1238. május 23.) Utána még jobban irtotta a guelfeket; elfoglalta Vicenzát, Veronát, Feltrét, Bassanót, Bellunót és nemsokára egész Északkelet-Itáliát. Életét és hatalmát féltve, kivégeztette Padova és Verona legelőkelőbb családjait.

II. Frigyes iránt mindvégig hűséggel viseltetett és Frigyes fiát, Konrádot is teljes odaadással támogatta olaszországi hadjárataiban. Kegyetlensége miatt a pápák átokkal sújtották, Fontana Fülöp pedig, Ravenna érseke, 1256-ban keresztes haddal támadta meg őt, s már Padovát is bevette, amikor Ezzelino a kereszteseket Torricella mellett 1258. szeptember 1-jén teljesen leverte. Ettől kezdve Ezzelino, aki a császár hivatalnokaitól már régebben függetlenítette magát, hatalmának csúcspontján állt, és Milánónak és egész Felső-Itáliának meghódítására készült. Azonban ellenfelei (köztük Velence) sem nyugodtak; hatalmas szövetséges sereget toboroztak, mely az Adda és Oglio között 1259 állást foglalt. Ennek hírére Ezzelino a cassanoi híd visszafoglalására indult, de megsebesült és midőn egy gázlón nyomult át az Adda folyón, újra súlyosan megsebesült és az olaszok fogságába esett. Nem tudott beletörődni bukásába, ezért visszautasította az orvosságot és az ételt, és sebeit fölszaggatta. Tizennégy nappal később meghalt. Tetemét Soncino mellett, a puszta mezőn ásták el.

Ezzelino sorsát több költő énekelte meg: Dante felvonultatja az Isteni színjáték Poklában, Cantúgrave regényt, Eichendorff drámát, Pfizer G. pedig románc-ciklust irt róla.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bokor József (szerk.). Ezzelino da Romano, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.)