Ernest Hilgard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ernest Hilgard
Született
1904. július 25.
Belleville
Elhunyt
2001. október 22. (97 évesen)
Palo Alto
Foglalkozása pszichológus
Iskolái Yale Egyetem

Ernest Ropiequet "Jack" Hilgard (Belleville, Illinois, 1904. július 25.Palo Alto, Kalifornia, 2001. október 22.) amerikai pszichológus, a Stanford Egyetem professzora. Hírnevét az 1950-es években szerezte hipnóziskutatásért, főleg a fájdalom kontrollja volt fő témaköre.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hilgard 1904. július 25-én született Belleville városában, Illinois államban. Apja Dr. George Engelmann Hilgard orvos volt. Ernest már kora gyermekkorában érdeklődött a tudomány iránt. Az Illinois-i egyetemen szerzett 1924-ben vegyészmérnöki alapdiplomát. Majd eldöntötte, pszichológiát szeretne hallgatni, ezért elment a Yale Egyetemre tanulni, ahol 1930-ban szerzett PhD fokozatot. A Yale-en találkozott feleségével Josephine Rohrsszal.

1933-ig oktatóként maradt a Yale-en. A Yale-n sok később vezető pszichológussal dolgozott együtt, akik közé tartozott Neal Millert, Donald Marquis, Leonard Doob, Robert Sears, Kenneth Spence és Horbart Mowrer. Miután Hilgard otthagyta a Yale-t, Kaliforniába utazott, és 1933-ban a Stanford Egyetemen kapott állást.

1940-ben Donald Marquisszal publikálták a Conditioning and Learning-et (Kondicionálás és tanulás). Majd ugyanebben az évben az ember kondicionált válaszainak vizsgálatáért (önkényes, önkétlen válaszok) elnyerte a kísérleti pszichológia Warren Medal díját. 1942-ig ő vezette a pszichológia tanszéket az egyetemen, 1949-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association, APA) elnöke volt, majd 1951-től 1955-ig a Stanford Egyetem egyik dékánjaként dolgozott. Továbbra is jelentek meg írásai. 1948-ban a Theories of Learning (Tanuláselmélet), 1953-ban az Introduction to Psychology (Bevezetés a pszichológiába), ez utóbbi egy széles körben használt tankönyv és több nyelvre is lefordították.

Hipnózissal kapcsolatos kutatómunkáját az 1950-es években kezdte meg. Feleségével együtt alapították meg a hinózis kutatás laboratóriumát (Laboratory of Hypnosis Resarch). A pár közösen is publikált számos cikket és könyvet. Ezek közül 1975-ben jelent meg a Hypnosis in the Relief of Pain (Hipnózis a fájdalomcsillapításban) és 1977-ben a Divided Consciousness (Megosztott tudat). 1970-ben megválasztották az International Society of Hypnosis (A Hipnózis Nemzetközi Társasága) elnökének. Gordon H. Bower szerint Hilgardnak köszönhető, hogy a hipnózis tudományossá és tárgyilagossá vált. Egyik legfontosabb munkája annak a mérőskálának a kifejlesztése, amit a mai napig használnak. Ez a skála a Stanford Hypnotic Susceptibility Scale (Stanford Hipnotikus Érzékenységi Skála), amelyből kiderül, hogy az egyén mennyire fogékony a hipnózisra.

Későbbi éveiben pszichológia történetéről is tartott előadásokat. Téma iránti érdeklődését pár könyv megjelenése is mutatta, köztük az 1978-ban megjelent Psychology in America: A Historical Survey (Pszichológia Amerikában: Történelmi felmérés). Széles tudásának elismeréseként 1978-ban megkapta az Amerikai Pszichológiai Alapítvány (American Psychological Foundation) Arany emlékérem (Gold Medal Award) kitüntetését. Majd 1991-ben a The American Psychologist a 10 legfontosabb kortárs közlés közé sorolta. Majd 1994-ben megkapta a társaság díját, az egész életén át tartó munkájáért a pszichológiában.

Két fia született Henry és Santa Cruz, és egy lánya, Elizabeth. Hilgardot élete során a National Academy of Sciences (Amerikai Tudományos Akadémia) (NAS), a National Academy of Education (Az Oktatás Nemzeti Akadémiája) és az American Academy of Arts and Sciences (A Művészetek és a Tudományok Amerikai Akadémiája) tagjává választották. Ernest Hilgard 2001-ben 97 évesen hunyt el szívelégtelenségben, Palo Altóban.

Hipnózis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hilgard kifejezetten ismert volt az úgy nevezett „rejtett megfigyelő” teóriájáért, amit hipnózis levezetése alatt alakított ki. A hipnózisos fájdalomkontroll azt a célt szolgálta, hogy támogassa a neodisszociációs elméletet, amelyben azt fogalmazta meg, hogy egy hipnózis alatt álló személy megfigyelheti saját fájdalmát anélkül, hogy tudatosan megtapasztalná azt, vagy szenvedne tőle. A „rejtett megfigyelő” jelenség erősen vitatottnak számított, a kritikusok állítása szerint sugallatok alapján működött, tehát valószínűleg nem volt több mint a résztvevők által befogadott instrukciók kreációja.

Hilgardnak az 1970-es évek végén meggyőződésévé vált, hogy egy másik lénnyel osztjuk meg az életünket: ezt a lény nevezte el „rejtett megfigyelő”nek. Egyik könyvében le is írta, hogyan része ez a lény a tudatunknak: leírta egy vak diák történetét, akit hipnotizáltak, majd amíg transzállapotban volt, azt mondták neki, hogy megsüketült. A szuggesztió olyan erős volt, hogy később semmilyen zajra nem reagált, illetve egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni, amit a transzállapotban tettek fel neki. Ekkor a hipnoterapeuta kíváncsi volt rá, hogy „valaki más” hallja-e.

Csöndesen azt mondta a diáknak „Lehet, hogy van egy része, amely hallja a hangomat és feldolgozza az információt. Ha van, szeretném, ha felemelné a jobb mutatóujját, mint ennek alátámasztása.” Ekkor az ujj felemelkedett. A diák ekkor kérte, hogy hozzák ki a transzállapotból. Ezt azzal indokolta, hogy tudta nélkül megindult a keze, és tudni szerette volna, a terapeuta mit tett, hogy ez történjen. Majd megkérdezték, mire emlékszik. Mivel a transzállapot nem volt olyan mély, a diák igazából nem vesztette el az emlékezetét: csak annyi történt, hogy a hallása leromlott. Mivel unatkozott, elkezdett egy statisztikai problémán dolgozni a fejében – ezalatt érezte, hogy az ujja hirtelen felemelkedik. Nyilvánvalóan furcsa volt számára, mert normál körülmények között ő az a személy, aki eldönti, a teste hogyan mozog – ebben az esetben nem ő volt az. Mitöbb, valaki más a fejében válaszolt egy külső kérésre, amit ő maga nem hallott. Hilgard véleménye szerint ez a válaszadó a „rejtett megfigyelő” volt.

Egy másik páciense a következő állítást fogalmazta meg arról, amit tapasztalt, pontosabban, hogy egy magasabb szintű önmagát észlelte: „A rejtett megfigyelőnek mindenről tudomása van, ami történik. Többet lát, többet kérdez, akkor is tud mindenről, amikor a kapcsolattartás felesleges. Olyan, mint egy őrangyal, aki mindentől megvéd, ami össze fog zavarni. A rejtett megfigyelő a csatornán keresztül néz, és a csatornán keresztül lát. Ha valaki nem mondja, hogy lépjek vele kapcsolatba, nem vagyok vele kapcsolatban: ő csak úgy ott van.” A rejtett megfigyelő megvéd minket attól, hogy bármit is csináljunk a hipnózis alatt, amit más körülmények között, tudatosan nem tennénk meg, mint például bárkinek fizikai károsodást okozni.

A duális személyiség ötlete kulturálisan és történelmileg is majdnem univerzális. Az ősi kínaiak ezt a két független tudatot hun és po névvel illették, az egyiptomiak ka és ba nevezéktant használtak, a görög kultúrában pedig Daemon és Eidolon néven vannak jelen. Mindegyik esetben két lény osztozik az érzékelésen, az észlelésen de az értelmezés alapján ezen észlelések a saját tudásukon, történetükön és személyiségükön keresztül történnek.

A görögöknél ez a kapcsolat nem volt kiegyensúlyozott – a magasabb rangú én, Daemon úgy viselkedett, mint egy őrangyal. A sztoikus filozófus, Epiktétosz szerint: „Isten minden ember mellé helyezett egy őrt, egy Daemont, akinek a feladata az, hogy vigyázzon rá – egy Daemon nem aludhat, nem csalatkozhat meg. Milyen nagyobb, és figyelmesebb őrrel áldhatott volna meg minket? Tehát amikor bezárod az ajtókat, és a házban sötétség van, emlékezz rá, hogy sose mondd, hogy egyedül vagy; mert sosem vagy egyedül. Isten ott van, és a te Daemonod is ott van.” A hit, hogy létezik egy Daemon, aki sejtette a jövőbeli körülményeket és eseményeket, figyelmeztethette Eidolont a veszélyekre. Mintha valamely módon a Daemon már megélte volna Eidolon életét.[1]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Hipnózis fejezet az angol nyelvű wikipedia szócikke megfelelő szakaszának fordítása.
  • Pedagógiai Ki Kicsoda. Főszerkesztők: Báthory Zoltán, Falus Iván. Budapest, Keraban Könyvkiadó, 1997. Hilgard, Ernest C. lásd 103. p. ISBN 963-8146-48-6

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]