Erdélyi Római Katolikus Státus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus az erdélyi római katolikus egyház hívőkből és egyházi személyekből álló önkormányzata a 17. századtól kezdődően. Döntéshozó szerve az erdélyi katolikusokat képviselő státusgyűlés, illetve a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. A státus nem foglalkozott hitéleti kérdésekkel és az egyház belső ügyeivel, feladatuk az egyház érdekeinek külső képviselete illetve az egyházi vagyon fenntartása volt.
Tartalomjegyzék |
Története [szerkesztés]
A reformáció következtében az erdélyi katolikus egyházmegye működése ellehetetlenült. Az 1610-es besztercei országgyűlés határozata szerint „a pápáspapoknak püspökük ne legyen”. A 17. század végéig a katolikus papok létszáma lecsökkent, ezért a hitélet fenntartása érdekében világiak is végeztek egyházi teendőket, őket hivatalosan licenciátusnak, köznyelven félpapoknak nevezték. A katolicizmus mellett elkötelezett nemesi családok (Apor, Jósika, Kornis, Kovacsóczi, Lázár, Mikes, Szentkereszty) tagjai közösen próbáltak tenni a katolikus egyházmegye érdekében. Ez a közösség a történelmileg kialakult Státus nevet használta. Első fellépésük az 1615-ös erdélyi országgyűlésen történt, ahol panaszt tettek az egyházat sújtó igazságtalanságok ellen. Ezt követően engedélyezte Bethlen Gábor, hogy a katolikusok vikáriust, vagyis püspöki helytartót állítsanak.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus elnevezést törvényesen 1653-ban ismerték el. A Státus legkorábbi fennmaradt pecsétje 1695-ből való.
A II. Rákóczi György uralkodása alatt összeállított törvénykönyv, az „Approbatae Constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum” rögzítette, hogy az egyes elismert vallásfelekezetek – köztük a katolikusok is – önállóan intézhetik ügyeiket. A kizárólag egyházi ügyekben az egyházi rendek hozhattak határozatot, a világi ügyekre nézve viszont az adott vallás papjai és világiak képviselőivel együttesen dönthettek. Ettől kezdve rendszeressé váltak a státusgyűlések, ahol egyrészt előterjesztéseket készítettek az országgyűlés számára, másrészt alapítványi és iskolai ügyekkel foglalkoztak.
A fennmaradt jegyzőkönyvek és egyéb iratok szerint státusgyűlések tagjai a következők voltak:
- a püspök vagy vikárius,
- a királyi főkormányszék, királyi kincstári tanács és a királyi tábla katolikus tagjai,
- az országgyűlési katolikus regálisták,
- a katolikus főtisztek, főispánok és ítélőmesterek,
- a székesegyházi káptalan tagjai,
- az esperesek és alesperesek,
- az erdélyi szerzetes rendek házfőnökei.
1693-ban I. Lipót a Diploma Leopoldinumot követő pótdiplomájában rendezte az elvett egyházi ingatlanok ügyét és rendezte a katolikusok képviseletét. A státus feladata lett a 18. században feloszlatott szerzetesrendek vagyonának kezelése is.
1767-ben Mária Terézia a királyi kormányszék keretén belül egy katolikus bizottságot állított fel (catholica commissio), és ennek hatáskörébe utalta az iskolai és egyházi ügyek intézését, illetve a Mária Terézia által tett katolikus alapok kezelését. Ezzel az Erdélyi Római Katolikus Státus hatásköre teljesen megszűnt, ezt követően a státusgyűléseken az autonómiájuk visszaszerzésével kapcsolatban tanácskoztak. (A Státus nem tekintette törvényesnek a catholica commissio létrehozását, mert nem országgyűlés által hozott törvényen alapult.) 1791-ben olyan törvényjavaslatot terjesztettek az erdélyi országgyűlés elé, amely a státus jogainak visszaállítását célozta; II. Lipót azonban nem szentesítette ezt a törvényjavaslatot.
1848-ban a magyar felelős kormány kinevezése után Kovács Miklós püspök státusgyűlést hívott össze, amely elhatározta az autonómia visszaállítását és szervezeti szabályokat dolgozott ki, amelyeket 1848. augusztus 31-én tudomásvétel és megerősítés végett bemutatott a nádornak és a minisztériumnak bemutatta. Erre azonban a szabadságharc eseményei miatt nem kaptak választ.
1866-ban Fogarasy Mihály püspök a katolikus országgyűlési képviselők kérésére összehivta a státusgyűlést, amely feliratot intézett a királyhoz, kérve az autonómia visszaállítását. Válaszképpen I. Ferenc József 1867-ben megszüntette a főkormányszék melletti katolikus bizottságot és helyreállította a státusgyűlések hatáskörét. Az új helyzetben az első státusgyűlést 1868-ban tartották. 1873-ban hagyták jóvá a szervezeti szabályzatot, amely szerint a státusgyűlés tagjai:
- a megyés püspök,
- a székes káptalan 10 rendes tagja
- 16 kerületi esperes,
- a gyulafehérvári püspöki hittani kar egy küldötte;
- a szerzetesrendek tartományfőnöke;
- a 16 esperesi kerület papsága által kerületenként választott 19 képviselő
- az algimnáziumok, tanítóképzők és katolikus reáliskolák egy-egy küldötte,
- a főgimnáziumok két-két küldötte,
- a néptanítók képviselője
- a nagyszebeni árvaház és a kolozsvári, gyulafehérvári, székelyudvarhelyi, csíksomlyói, marosvásárhelyi és kantai római katolikus neveldék igazgatói
- az erdélyi királyi ítélőtáblák katolikus elnökei és rendes bírái
- az erdélyi katolikus főispánok, alispánok, illetve a szabad királyi és rendezett tanácsú városok polgármesterei.
- 42 világi képviselő
- a kegyúri jogot gyakorló király kincstár három képviselője
- a kegyúri kötelességeiket pontosan teljesítő kegyurak és jóltevők.
A Szentszék 1895-ben tudomásul vette az Erdélyi Római Katolikus Státust, és a Congregatio Concilii 1904-ben jóváhagyta működését.
1918-ban Erdély Romániával való egyesítése után az erdélyi Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) hatósági engedélyezéshez kötötte az egyházi gyülekezéseket; a stáusgyűlés összehívását megtiltották. Noha az 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés biztosította a vallásszabadságot Romániában, és az 1923-as román alkotmány 137-es cikkelye garantálta az egyházak jogait, az ortodox egyház az alkotmány 22-es cikkelye alapján kiváltságos helyzetet élvezett. Amikor a román állam kisajátította a Státus kezelésében levő vagyon nagy részét[1], a Szentszékhez fordultak védelemért. Onisifor Ghibu, a kolozsvári egyetem tanára folyamatosan támadta az erdélyi katolikus státust, azzal az indokkal, hogy az erdélyi katolicizmus politikai eszközként szolgált a magyar államban a kisebbségek elnyomásához.
1927-ben a román kormány és a Szentszék közötti konkordátum kedvezőtlen helyzetet teremtett az erdélyi katolikusok számára az egyházmegyék határainak átrendezésével illetve egyes templomok átadásával. A vallásügyi miniszter felkérésére Onisifor Ghibu elnökletével bizottság alakult a Státus ügyeinek kivizsgálására; a bizottság az szervezet megszüntetését és vagyonának elkobzását javasolta.[2]
1937-ben a XI. Piusz pápa és II. Károly román király által megkötött egyezmény szerint az Erdélyi Római Katolikus Státus megnevezés megszűnt, jogutódja a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa lett. A tanács tagjainak 2/3-a világi, 1/3-a egyházi személy volt.
A második világháború után Márton Áron 1948-ban ideiglenesen felfüggesztette a státus működését. Márton Áron 1949-es letartóztatása után a Római Katolikus Státus Időközi Bizottsága azonban 1951. március 15-ére státusgyűlést hívott össze. A jegyzőkönyv tanúsága szerint ez a gyűlés azonban – a kommunista hatalom szándékainak megfeleően – csupán egy „békepapi” összejövetel volt. (Jakab Antal gyulafehérvári ordinárius valamennyi résztvevőt kiközösítette.)
Az Erdélyi Katolikus Státus levéltárát a kommunizmus alatt a kolozsvári Szent Mihály-templom tornyában őrizték.[1].
1991-ben Bálint Lajos érsek visszavonta a Márton Áron által kimondott felfüggesztést; ezt követően az egyházmegyei tanácsot ideiglenes bizottság vezette. Mivel a vagyoni ügyek rendezése szükségessé tette egy jogi személyiség létezését, 2001. május 21-én az erdélyi római katolikus egyház Egyházmegyei Tanácsa újjáalakult.[2]
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ Az Erdélyi Római Katolikus Státus által kezelt alapok 11 717 hold mezőgazdasági birtokából kisajátítottak 11 138 holdat, 14 820 hold erdőbirtokából pedig 12 150 holdat
- ↑ Bitay Árpád, a státus akkori igazgatótanácsának tanügyi szakreferense cikksorozatot írt Ghibu fejtegetései ellen az Erdélyi Tudósító 1932–1933. évi számaiban.
Források [szerkesztés]
- Léstyán Ferenc: Az erdélyi római katolikus püspökség a kommunista rendszer első évei alatt
- Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai, Gloria, Kolozsvár, 1999, ISBN 973-9203-48-5
- Márton József: A Szentszék és Románia konkordátuma 1927-ben. Erdélyi Múzeum, 1995, 1-2 sz
- Marton József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye intézményei a két világháború között, Korunk, 2002. április
- Bokor József (szerk.). Erdélyi róm. kat. püspöki egyházmegye autonomiája, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 27.
- Sas Péter: Az Erdélyi Római Katolikus Státus, Egyháztörténeti Szemle, 4. évfolyam 2. szám
További információk [szerkesztés]
- Az erdélyi római katholikus státus: Emlékirat melyet az erdélyi róm. kath. Státus igazgatótanácsa Románia kormányához román nyelven terjesztett fel 1932. január 20-án. Cluj-Kolozsvár: Minerva. 1932. Online hozzáférés
- Tamás Zsolt: Az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegye az 1848/49-es forradalomban (Kolozsvár, 2007).
.svg){kind=small}
