Kibocsátás-kereskedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Kibocsátás-kereskedelem alatt a környezetvédelmi szabályozásnak azt a módját értjük, amelyben nem egyes szennyező létesítmények számára határoznak meg egyedi határértékeket, hanem egy adott szennyezőanyag országosan összességében megengedhető maximális kibocsátását határozzák meg, és a szennyező létesítményeket gazdasági ösztönzőkkel bírják rá a kibocsátások csökkentésére. Ez úgy történik, hogy a maximális kibocsátást lebontják szabadon forgalmazható kibocsátási egységekere (ezek az egységek a tulajdonost feljogosítják egy egységnyi szennyezés kibocsátására), a a szennyező létesítményeket pedig kötelezik kibocsátásaik nyomon követésére, illetve arra, hogy a valós kibocsátásaiknak megfelelő mennyiségű kibocsátási egységeket vásároljanak (az államtól, vagy egymástól).

[szerkesztés] Hogy működik a kibocsátás-kereskedelem és mire jó?

Amennyiben a kibocsátási egységek kínálata szűkös, azaz kevesebb egység van, mint amennyire a a szennyező vállalátoknak szüksége van, létrejön a kibocsátási egységek piaca, és a a kibocsátási egységeknek ára lesz. Ez az ár egyrészt beépül az adott szennyezéssel járó termékek árába, másrészt pedig kisebb költségeket (és így versenyelőnyt) biztosít azoknak a létesítményeknek, amelyek kevesebbet szennyeznek, mint versenytársaik. Más szóval, aki többet szennyez, az fizet annak, aki kevesebbet szennyez. Ez jelentős előny a szennyezésnek létesítmény-alapú határértékekkel történő szabályozásához képest, hiszen azoknál semmi sem ösztönzi a vállalatokat arra, hogy a határérték teljesítésén túlmenően is csökkentsék a szennyezésüket.

További előnye a kibocsátás-kereskedelemnek a határérték-alapú szabályozáshoz képest, hogy nemzetgazdasági szinten a legolcsóbban valósítja meg a kibocsátások csökkentését. A határértékek esetében a határérték teljesítése minden egyes vállalatra más anyagi terhet ró, a technológiától és egyéb tényezőktől függően. A kibocsátás-kereskedelem esetében azonban a vállalat maga dönti el, hogy megéri-e neki az adott termék előállítása az aktuális kibocsátási egység-ár mellett, vagy pedig kénytelen beszüntetni a termelést, vagy továbbfejleszteni technológiáját. Ennek a folyamatnak az eredményeképp elméletileg azok a szennyező tevékenységek szünnek meg, amelyek a legkisebb értéktöbbletet hozzák létre egységnyi szennyezés árán.

A kibocsátás-kereskedelemnek a szennyezési adókhoz (pl.karbon-adó) képest előnye, hogy előre meghatározza egy adott szennyező-anyag összkibocsátását. Egy adó erre nem képes, hiszen magas szennyezési adók mellett is dönthetnek a fogyasztók úgy, hogy még így is megéri nekik többet szennyezni. Gyakorlati szempontból fontos előny lehet az adózáshoz képest, hogy olcsóbban működtethető, illetve kevesebb a lehetőség a kivételek, kiskapuk beépítésére.

Egy példa a kibocsátás-kereskedelemre az EU Üvegházgáz-kibocsátás-kereskedelmi rendszer amiben Magyarország is részt vesz. Az Európai Unióban 2005. január 1-jén lépett életbe, Magyarországon ténylegesen 2006-ban indult el az emisszió-kereskedelem. Magyarországon 229 létesítmény kapott szén-dioxid kvótát.

[szerkesztés] Szén-dioxid kvóták az EU-ban

A táblázatban szereplő adatok, a maximálisan kibocsátható szén-dioxid határértékei.

Ország	Németország	Nagy-Britannia	Lengyelország	Olaszország	Franciaország	Csehország	Ausztria	Magyarország	Szlovákia	Összesen
szén-dioxid (tonna)	1497	736	717	697,5	469,5	292,8	99	93,8	91,5	6572,4

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Az ország 14,95%-kal becsülte túl a szén-dioxid kvótákat (National Geographic Magyarország, 2006. május 15.)